♦ You're my Jane, I'll be your Tarzan [Lee Joon]

You're my Jane, I’ll be your Tarzan [Lee Joon]

A fejem…nagyon fáj.

Óvatosan kinyitottam a szemem majd pislogtam párat.

Hol vagyok?

Lassan felültem a földön, majd a fejemhez kaptam. 

Egy dzsungel?

Egy pillanatra megfagyott bennem minden gondolatom.

Hogy mi van?!

Szédelegve felálltam majd felnéztem. Az eget sem láttam a sok növénytől.

Remek. Csodás. Egyszerűen pazar.

Megfordultam majd megpillantottam tőlem nem messze egy repülőgép roncsait.

Aha… Oda nem megyek az biztos.

Felsóhajtottam. Annyira kába voltam, hogy eszembe se jutott pánikba esni, pedig normális esetbe már sipákolva a hajamat tépném a rémültségtől. 

Huh…. Lehet meg kéne nézni túlélte-e még valaki…

Lassan elindultam a gép felé mikor megtorpantam.

Úristen, mi okom van arra, hogy ilyen lazán kezeljem azt, hogy repülő balesetet szenvedtem? Mintha az olyan természetes lenne. Bár, azzal sem megyek töbre, ha sírni és sikítozni kezdenék. 

Megint felsóhajtottam.

- Valaki? – kiabáltam a gépre nézve. – Hahó!

Semmi válasz.

Csak én éltem volna túl? Kizárt… akkora mázlim nincs. Biztos mások is túlélték csak előbb felébredtek, mint én és elmentek valamerre. Igen, tuti így van.

A sűrű, alig járható dzsungel felé fordultam.

Gyerünk, Nicole. Mi lehetne itt amitől félned kéne?

- 1 órával később -

Haza akarok menni…

A lábam minden kis gyökeret megtalált, amibe megbotolhat, a  kezem minden trutyit képes volt felfedezni és a fejem is rátalált az összes létező pókhálóra.

- Nem bírom tovább!! – kiabáltam. – Utálom ezt a helyet! – kezdtem el könnyezni olyan ideges voltam. 

Ez a viselkedés már jobban hasonlít rám. Sajnos…

- Undorító ez az egész dzsungel! Fú! – mérgelődtem. 

Nekidőltem az egyik hatalmas fa törzsének. Nagyokat sóhajtoztam és kattogott az agyam, hogy mégis mihez kezdjek, hogy ezt túléljem.

- Otthon akarok lenni. – sóhajtoztam.

Halk morgás és száraz ágak ropogása csapta meg a fülem. A szemeim hirtelen nagyra nyíltak a rémülettől. Vonakodva előrébb léptem egyet majd lassan megfordultam.

Szent szar.

A vér is megfagyott bennem és ledermedtem.

L-Leopárd? Vannak itt olyanok?

A lábaim remegni kezdtek, ahogy a nyugodtan mászkáló nagymacskát figyeltem tőlem nem is annyira messze.

Fussak? Vagy ne? Basszus…

Lassan elindultam hátrafelé, amíg még nem vett észre. Bizonytalan lépésekkel hátráltam mikor egyszer csak reccsent egy nagyot egy elszáradt ág a lábam alatt amire összerezzentem majd megdermedtem. A nagymacska felemelte a fejét majd rám nézett.

Azt a rohadt fát csapja ketté a nyári villám, amelyiknek a szemete ide hullott, hogy rálépjek!

Pár másodpercig farkas szemet néztünk majd hirtelen, mint akit rakétából lőttek ki megiramodott felém.

- A francba! – kiáltottam fel majd rohanni kezdtem. 

Árkon, bokron keresztül, mint egy őrült futottam, ahogy még életembe soha. A kezeimmel hadonásztam magam előtt, hogy ne csapjanak arcon az ágak. Úgy lihegtem, mint egy kutya, miközben próbáltam nem elhasalni az egyenetlen nehezen járható talajon. 

Ilyen nincs. Miért pont én?

- Nem így akarok ám meghalni! – kiabáltam majd felnéztem az égre miközben futottam, amiből amúgy nem is láttam semmit. – Hallod?! Te ott fent! 

Könnyek gyűltek a szemembe a sok mérgelődéstől. Hátranéztem és láttam, hogy pár méterre van már csak tőlem a vadállat. 

A francba.

A növényzet ritkulni kezdett, aztán hirtelen eltűnt mind és egy hatalmas szakad termett előttem.

Ugorjak, vagy hagyjam, hogy széttépjen egy dög?

Hirtelen megálltam a szakad szélén.

Francokat, inkább futok a szakadék mentén tovább!

Balra fordultam és a szakadék mentén szaladtam tovább. Alig tettem pár lépést már éreztem is, ahogy karmai beleakadnak a nadrágom szélébe.

Hm… Ez nem jött össze.

Sikítozni és kapálózni kezdtem. A lábam alatt hirtelen beomlott a talaj és bennem megfagyott a pillanat, ahogy a szakadék felé visz a lendület.

Istenem. Te most szórakozol velem!?

A kék ég egyre távolabbinak tűnt miközben a szakad szélén álló vadállatot néztem. 

Ez nem ér…

Ahogy zuhantam könnyes szemmel sikítani kezdtem. A nagy sikoltozásomba véletlenül balra fordítottam a fejem és megláttam Őt.

Ez meg, mi a retkem?

A sikításom abbamaradt és ledöbbenve néztem őt miközben csak zuhantam.

Az a srác, meg… mit csinál?

Egy indán kapaszkodva jött felém hihetetlen gyorsasággal, majd ahogy közeledni kezdett felém, kinyújtotta  a kezét. 

Bassza meg. Tarzan él és ázsiai!

Hirtelen azzal a lendülettel, ahogy jött felém elkapta a derekam és ment velem tovább a saját kis útján. Megához szorított én meg gyorsan megfogtam az indát és csak pislogtam a nagy semmibe.

Őőő, most akkor mi van?

A lábam egyszer csak talajhoz ért mire megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Vajon a kezét nem akarja már levenni rólam?

- Mit képzelsz? Engedj el! Engedj el! – vettem le magamról kapkodva a fiú kezét mikor megláttam felém rohanni kis négylábú „barátomat.”

A fene.

- Ne hogy elengedj, ne hogy elengedj hallod!? – léptem oda a sráchoz majd a pólójába markoltam. Hátranézett majd kapkodva karolta át újra a derekam, magához szorított aztán lépett egyet és magával rántva leugrott a szakadékba.

Azt hiszem ez ment volna egyedül is…

Sikítani kezdtem ahogy zuhanni kezdtünk, de aztán megragadt egy fáról a szakadékba lógó indát ami a szakad széle felé kezdett lendíteni minket.

Na  jó, ez már nem ment volna…

Indáról, indára ugrált én meg csak sikítoztam.

- Áá-áá-áá-áá – hullámzott a hangom, ahogy a vastag faágakon kezdett el „csúszkálni”. 

Ha ez így megy, tovább kidobom a taccsot.

Fel, le, jobbra balra, aztán megint fel le és így ment velem végig a fél dzsungelen. Éreztem, hogy a gyomrom már nagyon rakoncátlankodik, mikor hirtelen megálltunk. Körül néztem és egy hatalmas, magas fa egyik ágán álltunk. Olyan vastag volt még az ága is, hogy táncolni lehetett volna rajta. 

Elég volt most már.

Felnéztem a megmentőmre. Hosszú kicsit kócos barna haja volt. 

Egész helyes.

Kezem óvatosan az övére tettem, amivel fogott majd lassan levettem magamról.

De az, hogy helyes még nem jelent semmit.

- Izé… - léptem hátrébb majd zavartan kerültem a tekintetét. – Kösz, vagy… valami ilyesmi. – mondtam majd végül mégis ránéztem.

Értetlenül meredt rám. Szakadt farmert és pólót viselt, de még így is látszott rajta, hogy milyen izmos.

- Mondom, köszönöm. – ismételtem meg magam.

Semmi reakció.

- Mi van megnémultál Tarzan? – mosolyodtam el.

Kissé oldalra döntötte a fejét, mint egy kiskutya majd leguggolt kezét pedig a földre tette a két térde között. 

Igaz is. Tarzan sem tudott beszélni. Legalább is a rajzfilmbe…

- Nem érted, amit mondok igaz? – sóhajtottam majd lenéztem és szinte beleszédültem látva, hogy milyen magasan vagyok. 

Innen az életbe nem jutok le. Legalább is egy darabban.

- Mondd csak… - kezdtem el, de mikor rá akartam nézni hűlt helyét találtam.

Hogy mi van!?

Hirtelen felforrt az agyam. 

Megment aztán meg itt hagy?! Ennyi erővel hagyhatott volna lezuhanni is!

- Hé! Gyere vissza! – kiabáltam miközben forgolódtam.

Ilyen még a filmekben sincs…!

- Hallod?! – kiabáltam majd megfordultam és ott lógott előttem egy indáról, fejjel lefelé.

Mint egy majom.

Megkönnyebbülve felsóhajtottam.

- Muszáj lesz találnunk egy közös nyelvet…

- És hogyan?

- Hát, még nem tudom… - vakargattam a fejem majd hirtelen megállt a kezem és rákaptam a tekintetem. – Hogy mit makogtál? – pislogtam lepetten.

- Ígérd meg, hogy nem akadsz ki. – mosolygott kínosan majd leugrott az indáról és elém állt. 

Megölöm… kinyírom, felakasztom, kibelezem, megsütöm és a leopárd elé dobom hátha ételmérgezést kap!

- Miért csak most, kezdesz el pofázni?! – ragadtam meg a pólója nyakát és néztem rá mérgesen.

- Bocs, de úgy elhitetted magaddal, hogy kuka vagyok, hogy ezt nem hagyhattam ki. – vigyorgott zavartan.

Idióta barom!

Kissé hátralöktem miközben elengedtem a pólóját majd a fejemhez kaptam és sóhajtottam egyet.

Ideges túrtam a hajamba majd csípőre tett kézzel sétáltam fel s alá. 

- Azért ennyire nem lehetsz mérges. – ült le én meg szúrós szemekkel ránéztem.

De. De lehetek.

- Amúgy mi a halált keres itt egy értelmes ember, mint te? – tettem ölbe a kezeimet választ várva.

- Úgy ahogy te. – mosolygott.

- Lezuhant a géped? – lepődtem meg,

- Ő, nem. – vágta rá.

Ch…

- Akkor meg? – kérdeztem mire tovább mosolygott bár elkapta a tekintetét, ami arra utal, hogy témaváltás lesz.

- Levigyelek? – kérdezte.

Így legyen ötösöm a lottón.

- Vagy várj! – csillantak fel a szemei majd felállt. – Mutatok valamit. – mondta majd hirtelen magához szorított és kezdődött előröl az utazgatás.

Huh… most jut eszembe. Nem is lottózom…

Utálom ezt a közlekedés módot. Felfordul tőle a gyomrom és félek is ilyen magasba.

- Amúgy… - zökkentem ki a gondolataimból. – Mi a neved? – néztem rá.

- Tarzan. – vágta rá komoly arccal.

- Komolyan? – emeltem fel a hangom meglepettségembe.

- Dehogy. – válaszolt megint csak komolyan.

Sejthettem volna…

- Akkor?

- Joon.

Joon…

- Értem…. – mondtam lehangoltan.

- És téged? – szólalt meg pár perces csönd után.

- Az én nev-eeeem. – kezdtem el sikítani mikor hirtelen fejjel lefelé láttam a világot. Hirtelen talajt ért a lábam, és olyan fejjel meredtem a semmibe, mint aki most szabadult az elmegyógyintézetből.

Ezt sose fogom tudni, megszokni.

- Nicole. – lélegeztem fel, majd befejeztem a mondatom, amit elkezdtem.

- Gyere. – fogta meg a kezem mire kirázott  a hideg és a kezemre néztem, amit erősen fogott.

Hát… oké.

Egy kis faház volt a fa tetején.

Azt hiszem ilyesmit akartam én is kiskoromban.

Viszonylag nagy erkélyféleség volt a ház előtt ahol épp sétáltunk. Benyitott az egyszerű házba és nem volt más bent, csak egy ágy, egy asztal és székek, meg persze egyéb kis díszítő elemek.

- Nagyon pofás. – néztem körbe. – Mióta kempingezel a fa tetején?

- 4 éve.

- Mennyi?! – fordultam felé kiakadva.

- Ennyire ne lepődj meg. – mosolygott.

- Mit keresel te itt 4 éve?

- Jól érzem itt magam. Véletlen műve, volt, hogy itt ragadtam, de nem bántam meg.

Még mindig nem értem.

- Remek. Én alig várom, hogy haza menjek. – ültem le az ágyra.

- Miből gondolod, hogy hazajuthatsz? – gondolkodott el.

- Biztos értünk fognak jönni.

- Értünk? – fordult felém lepetten.

- Erősen kétlem, hogy akkora mázlista lennék, hogy csak én éltem volna túl egy ekkora zuhanást.

- Hát ez meg is látszik rajtad. – mosolyodott el majd végig mért.

- Mi? – lepődtem meg majd én is végig néztem magamon.

Több seb szerintem el se fért volna rajtam.

Huh… észre se vettem. Nem is fájnak annyira, talán mert nem foglalkozom velük.

- Na lássuk. –dobott le mellém az ágyra egy elsősegély dobozt.

- Ez meg honnan van? – néztem fel rá.

- Azért én sem a nagy semmivel vetődtem ide. 

A mosoly levakarhatatlan volt az arcáról.

- Nem is szeretnél haza menni? – komolyodtam el.

- Nem. Jól vagyok itt.

- Miért jobb itt lenni? – kérdeztem mikor elkezdte fertőtleníteni a lábamon a sebeket, amiket iszonyúan csípett a szesz, de tűrtem.

- Nyugodtabb. Sokkal nyugodtabb. – javította ki magát. – Távol a sok kétszínű embertől… sokkal jobb.

Nem igazán értem őt.

- Áu! – kiáltottam fel a csípő fájdalomra.

- Nyugi. – csitítgatott lágy hangon.

Olyan furcsa…

- Nem vagy normális. – motyogtam.

- Miért? – nézett rám lepetten.

- Milyen ember akarna egyedül élni a dzsungel közepén?

- Tarzan? – mosolyodott el.

- Neki nem volt sok választása.

- Mégis boldog volt.

- Nem tudhatod.

- Igaz.

Ezzel az aranyos mosollyal az őrületbe kerget.

- Akkor sem vagy normális. – fordultam el duzzogva.

- Túl makacs vagy. – fogta meg a kezem majd óvatosan felhúzott az ágyról.

- Csak haza akarok menni… - hajtottam le a fejem.

Nem válaszolt csak elindult az ajtó felé, engem pedig húzott maga után.

Hova megyünk? Nem igazán van kedvem bármihez is.

Mikor kiértünk hirtelen felkapott az ölébe.

Hékás!

Átugrott a mellettünk lévő ágra, olyan könnyedén mintha csak egye lépett volna.

Most meg mire készül?

- Kapaszkodj. – mondta komoly hangon.

M-mivan?

Mielőtt visszakérdezhetem volna már egyre gyorsabban haladt velem, egyik fáról a másikra, és egyre magasabbra értünk.

Úristen…

- Csukd be a szemed. – mondta, ahogy megálltunk.

Egyszer legyen neki is gyerek nap.

Becsuktam a szemem majd vártam. Éreztem, ahogy óvatosan letesz én meg bizonytalanul dőltem kissé jobbra-balra miközben próbáltam megtartani az egyensúlyom a sötétségben. Kezeit a vállaimra tette majd óvatosan fordított rajtam egyet.

- Nézd csak. – súgta a fülembe mire lassan kinyitottam a szemem.

Elállt a lélegzetem.

Ez a hely, olyan mintha a világ teteje lenne.

Lassan kezdett lemenni a nap és narancssárgára festette a fénylő eget. Tényleg gyönyörű volt. 

Egyáltalán láttam én már siető életem során az, hogy milyen egy naplemente? Mit csináltam eddig? Csomó értelmetlen dolgot…

- Na milyen?

A friss lágy szelő simogatni kezdte az arcom, ahogy a lemenő napot és az előtte elrepülő madarakat néztem.

- Nem mindennapi látvány be kell ismernem.

- És ez még nem minden. – fogta meg a kezem mire felé kaptam lepetten a tekintetem. Halvány mosollyal figyelte ő is az előttük süllyedő napot.

Baj van. Ez az a rész a filmekben, amikor a lány hirtelen el kezd érezni valamit a hős férfi iránt.

Megráztam a fejem.

Nem! Ez nem az a film!

Sóhajtottam egyet majd újra a tájra néztem. Eddig csak kis jelentéktelen bogárként néztem alulról ezt a helyet, most meg, mint egy madár kitártam a szárnyaim és felülről  csodálom a  helyet ahol vagyok.

- Gyere mutatok még valamit! – mondta boldogan majd újra maga után kezdett húzni és kezdődött minden előröl.

Már akaratlanul is kezdem megszokni…

Vajon egy pofás ki barlang lesz a következő?

Már javában lement a nap mikor végre megálltunk.

- Wow… - állt el a lélegzetem mikor megláttam a sötét eget és fénylő csillagokat tükröző csillogó tavat amelyhez egy kisebb vízesés tartozott.

Oké, ez tényleg elképesztő.

- Ez az egyik kedvenc helyem. – mondta mire hátrafordultam és ránéztem.

- Azt hiszem, tudom miért. – fordultam újra a tó felé. 

A karomat kezdtem simogatni anélkül, hogy észrevettem volna. Amióta lement a nap eléggé lehűlt az idő. 

Vissza kéne menni… De nem tudok elszakadni a látványtól.

Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy valami meleg anyag terül a hátamra és a vállaimra. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Kösz… - fordultam felé, de mikor megláttam gyorsan visszafordultam és meg se próbáltam befejezni az elkezdett mondandóm.

Ez zavarba ejtő! Elhiszem, hogy vannak még figyelmes és kedves férfiak, de azért igazán…

magán hagyhatta volna a pólóját!

- E-ennyire azért nem f-fázom ám! – dadogtam idegességemben.

- Nem baj én nem fázom. – válaszolt.

- Kérlek. – mondtam majd levettem a hátamról a pólóját.

- Hm?

- Vedd fel! – tartottam felé a kezem, amibe  a pólója volt anélkül, hogy arra néztem volna.

Na mi lesz? Vedd már el!

Már nem is fázom. Sőt, teljesen kivert a víz olyan kínosan érzem magam.

Éreztem, ahogy lassan kiveszi a kezemből a pólóját mire megkönnyebbülve fellélegeztem. Azonnal megfordultam mosolyogva mintha mi sem történt volna.

Túl hamar történt. Túlságosan…

Azt hiszem még volt rá bő egy percem, hogy szemügyre vegyem izmos felsőteste minden egyes porcikáját.

Remek. Ezt akartam elkerülni.

Feltűnően próbáltam kerülni őt a tekintetemmel, de bármerre néztem a szemem sarkából még is mindent láttam.

Igazán felvette volna gyorsabban azt a pólót…Bár már mindegy. Talán nem is bánom annyira.

Odajött hozzám majd újra felakart venni, de hirtelen megdermedt és rám nézett.

- Szabad?

- Azt hiszem, ezen már túl vagyunk…- mosolyogtam kínosan.

Olyan furcsa ez a srác. De akkor is jó vele lenni.

A szemeim lassan lecsukódni készültek, ahogy az ölébe pihentem ő meg, akárcsak Tarzan ágról ágra haladva sietett vissza a kis faházhoz.

- Hé, ne aludj el. – rázott meg kissé.

Nyöszörögni kezdtem, és ahogy sokszor róla most rólam sem lehetett levakarni a mosolyt.

- Olyan vagy mint Tarzan. – dünnyögtem, de túlfáradt voltam kinyitni a szemem. Inkább még jobban hozzá bújtam és belemarkoltam a pólójába.

Fázom…

Lassan kinyitottam a szemem és a plafont bámultam.

Hát tényleg elaludtam…

Sóhajtottam egyet majd magamra húztam még jobban a takarót.

Várjunk csak… Joon!

Villámgyorsasággal ültem fel az ágyon és néztem körbe. Alig lehetett látni valamit, csak a Hold fénye adott némi segítséget. De még így is észrevettem Joon-t, a szoba másik felébe ülni, hátát a falnak támasztva fejét pedig lehajtva.

Ez nem normális… Most komolyan ott akar aludni!?

Sóhajtottam egyet majd levettem magamról a takarót.

Nem hiszem el, hogy nem fázik!

Felálltam majd magamhoz szorítottam a takarót és odasétáltam hozzá. Pár percig álltam mellette és figyeltem.

Bajban vagyok. De azt hiszem már késő…

Leültem mellé majd magunkra terítettem a takarót. Fejemet a vállára tettem és nyakig bebújtam a takaró alá. Nem sokkal később éreztem, hogy mocorogni kezd ezért levettem a fejem a válláról. Átölelt majd magához húzott.

Ha a szívem majd kiugrik a helyéről az érintésétől, az már régen rossz…

Fejemet visszahajtottam a vállára és átöleltem.

Jól van, Jane. Máris beleestél Tarzan csapdájába.

- Haza akarok menni… - motyogtam az orrom alatt miközben lassan kinyitottam a szemem. 

Már javában sütött a nap.

Remek…

Lassan feltápászkodtam majd felvettem a takarót a földről és visszatettem az ágyra.

- Felébredtél? – ugrott be az ablakon Joon.

Nem, éppen alva járok.

- Igen.

- Ami a tegnap estét illeti… - komolyodott el majd vakargatni kezdte a tarkóját. Gyorsan az ágy felé fordultam.

Úristen, de kínos.

Lehajtottam a fejem és szinte folyt rólam a víz.

Meghalok.

Hirtelen mögém lépett majd magához ölelt. Hátam a mellkasának simult és a szívem egyre rakoncátlanabbul vert a mellkasomba.

Oké, a lényeg hogy levegőt venni ne felejtsek el.

- Örültem neki… - mondta halkan.

Jó, most már tényleg nem tudok hova menekülni.

- Joon, én… - hirtelen helikopter hangja csapta meg a fülem. Szemeim felcsillantak, mire Joon lassan elengedett. Kiszaladtam a faházból és láttam a fejem fölött elzúgni a helikoptert. A gép roncsai felé tartott.

- Mondtam, hogy eljönnek majd értünk! – tettem össze a kezem és ugráltam örömömben.

A ház felé fordultam hatalmas mosollyal az arcomon. Joon lassan kijött majd a ház oldalának dőlt és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.

Biztos, egy kicsit csalódott. Én is az lennék…

- Haza mehetek. – jelentettem ki, mintha még én magam se tudtam volna felfogni.

- Pontosan. – jött oda hozzám majd magához ölelt és megfogta az egyik indát.

Életem utolsó ilyen utazása lesz ez…

- Várj! – szóltam rá mikor láttam, hogy indulni készül.

- Mi az? – nézett rám lepetten.

- Gyere velem.

Lehajtotta a fejét, majd felsóhajtott és újra rám nézett.

- Nem lehet.

- Miért?

- Nem akarok visszamenni. Ez az otthonom. – mondta majd magával rántott és levitt a hatalmas fáról.

- Köszönök mindent. – öleltem meg.

Mi ez az érzés már megint?

Lassan elengedtem majd utoljára rámosolyogtam.

Nem lágyulhatok el pont most.

Tettem pár lépést majd visszanéztem, hogy még egyszer ránézzek, de már nem volt ott.

Felsóhajtottam majd rohanni kezdtem a gép roncsai felé. 

Haza megyek. Igen, végre…

De miért nem hoz már annyira lázba?

Nehezen haladtam a sűrű bozótban és egyenetlen talajon.

Visszatérek a régi világomba. Erre vártam. Akkor meg mi van velem?!

Szívem már rég húzott a másik irányba, de a lábaim csak vittek tovább sietve a roncsok felé.

Miért… ? Miért fáj a mellkasom? Miért nem akar elmúlni ez a furcsa érzés?

Nem tudtam megállni, csak rohantam bár egyre jobban éreztem, hogy rossz irányba.

A francba! Nem mehetek vissza! Hiszen szeretem, és még meg se mondtam neki!

Hirtelen megbotlottam egy kiálló gyökérbe és szétterültem a földön.

Áú…

Ez rohadtul fáj…

Lassan a fejemhez nyúltam és nyomkodni kezdtem a fájó pontot.

- Áú… - motyogtam.

Kábán kinyitottam a szemem majd körbe néztem.

A szobám?! Mi a retek?!  Álmodtam!?

Felsóhajtottam. 

Némi megkönnyebbülés, hogy csak egy álom volt. Azt hiszem…

A tenyeremre néztem és egy nagy horzsolást vettem észre rajta.

Most akkor mi van?

A fejemet fogtam és szinte hallatszott, ahogy forognak a fejemben a kerekek.

Valaki megtalált és elhozott? Honnan tudta meg, hogy ki vagyok, hogy hol lakom?

Mondjuk, jobban belegondolva nem nagy ügy kinyomozni, de akkor is.

- Mi a fene… - mondtam fáradtan majd visszadőltem az ágyba.

Pedig, ott akartam maradni. Vele.

 Valaki megfogta a kezem majd fölém hajolt.

M-m-mi a szar?!

Kirázott  a hideg az ijedtségtől, de mikor megláttam az arcát könnybe lábadt a szemem.

Már tényleg nem értem mi van…

- Mit keresel itt? – kérdeztem. – Azt mondtad, nem hagyod ott az „otthonod”.

- Rájöttem, hogy az otthonom ott van ahol Te.

Wow… Vajon ő talált meg és végül jött vissza velem? Mindjárt elsírom magam…

- De akkor is…- fordítottam el a fejem a párnán. 

Bűntudatom van.

Lemászott rólam majd hirtelen felrántott az ágyról. Szorosan magához ölelt majd arcom a kezei közé fogta, és megcsókolt.

Miért könnyezek?

Pár könnycsepp végig folyt az arcom, mire elváltak ajkaink és a könnyeim kezdte törölgetni.

Azok a mély rejtelmes szemek, tényleg a csapdájukba ejtettek.

Rám mosolygott majd végig simította ujját az arcomon közben pedig azt mondta:

- Hogy lenne képes Tarzan, magára hagyni Jane-t?