♦ Touch [Daehyun]

Touch 

[Daehyun]

- Gyere már el. – kérlelt a barátnőm a telefonba.

- De fáradt vagyok… - sóhajtottam miközben a suli padba ültem és néztem ki a terem ablakán. – Meg amúgy is van még egy órám.

- Nicole! – szólt rám erélyesen mire távolabb vettem a fülemtől a telefont majd vonakodva visszatettem a fülemhez.

- Az utolsó órám után megyek. Megfelel? – mondtam unottan.

- Tökéletes. – ujjongott barátnőm.

Kinyomtam a telefont aztán letettem a padra majd felkönyököltem és bámultam tovább ki az ablakon. 

Az utolsó órám után elindultam a barátaimhoz. Sokan mondták, hogy rossz társaságba keveredtem. Lehet igazuk volt. Egyikük sem mintadiák, verekednek, lázadnak kész bajkeverők. Egy eldugott sötét sikátornál szoktunk találkozni onnan megyünk el vadulni. Sietősre vettem a tempót, hiszen késésben voltam. Kapkodtam és anélkül, hogy szétnéztem volna léptem le a járdáról az útra, amikor hallottam az autó hangos dudálását. Felé fordultam, de már nem tudtam visszalépni. Hirtelen valahogy mégis, mintha valami vagy valaki visszarántott volna, a járdára estem és lehorzsoltam a könyököm. Felnéztem, de senki sem volt körülöttem. Leporoltam magam majd szaladtam tovább mintha mi sem történt volna. Miközben rohantam újra és újra lejátszódott bennem a jelenet. Szinte éreztem egy ismeretlen kéz érintését. Biztos, hogy valaki félre rántott, vagy csak a képzeletem játszott velem. Aztán mielőtt odaértem volna, elhessegetem ezeket a gondolataimat és siettem tovább. Befordultam a sarkon majd kanyargós utakon keresztül eljutottam a kis sikátorunkig. Graffitis falak, cigi, törött üvegek és pia. Mint mindig…

- Bocs, hogy késtem. – támaszkodtam a térdemre és lihegtem.

- Mindig rád kell várni. – morgott Kim barátnőm pasija.

- Sajnálom.

- Na menjünk. – ragadott meg Kim majd húzni kezdett maga után.

- Nem igazán van ma kedvem a vaduláshoz…

- Majd megjön a kedved. – mosolygott.

A kedvenc szórakozó helyünkre mentünk, ahol szinte mindenki ismert minket, mi pedig őket.

Leültem a pulthoz a többiekkel és a sok  tequila, bor és egyéb italok után a söröm kezdtem kortyolgatni mikor a fejem is fájni kezdett.

- Jól vagy? – hajolt oda hozzám Kim és kiáltott a hangos zene miatt.

- Persze. – erőltettem mosolyt az arcomra és intettem le.

- Tessék, igyál még. – nyomtak elém még egy sört a fiú barátaim.

Sóhajtottam egyet majd újra inni kezdtem.

Nem lesz ez így jó…

Csak ittam annak ellenére, hogy éreztem a fejem majd széthasad. 

Valami nem stimmel…

- Gyere táncolni, cicus. – ragadta meg a karom az egyik srác.

- Nem… - dünnyögtem.

- Nicole ne kéresd már magad! – szólt rám.

- Hagyjál már! – kiáltottam majd felálltam a székről is félre löktem.

Hagyd abba.

Hallottam egy ismeretlen srác hangját. Forgolódni kezdtem, de nem találtam a hang tulajdonosát. 

Már megint képzelődök?

- Nicole! – kiáltott utánam Kim mikor rohanni kezdtem az ajtó felé. Feltéptem az ajtót majd kimentem a friss levegőre. Leültem egy közeli padhoz, és levegő után kezdtem kapkodni. Alig járt valaki az utcán a csend pedig az idegeimre ment, ahogy a zaj is.

Ha így folytatod, bajod esik.

Hallottam megint ugyanazt a hangot. Felkaptam a fejem és körbe néztem. Sehol senki.

- Van itt valaki? – kiabáltam. Nem jött válasz.

Lassan dőlingélve, homályos látással elindultam hazafelé. Mindig is kilógtam a barátim közül. Szinte minden barátnőm valamelyik pasiján csüngött nap, mint nap. Én meg pár hónap után mindenkit elküldök melegebb éghajlatra. 

Magányos farkasnak érzem magam…

Mire haza értem már a szüleim aludtak. Felsettenkedtem a lépcsőn majd bedobtam magam az ágyba és a fejemet fogtam.

Szédülök…

Sose tanulom meg hol a határ.

Miért csinálod mindig ezt?

Hallottam megint azt az ismerős idegen hangot. Felültem az ágyon és körbe néztem a szobámban.

- A pia kezdd az agyamra menni… - fogtam a fejem, majd újra szédülni kezdtem. Lassan homályosodni kezdett minden és hátrafelé kezdtem dőlni tehetetlenül.

Nicole!

Már megint az a hang. Amihez egy halvány arc is társult, amit csak egy röpke pillanatra tudtam szemügyre venni. Az akkori gondolatom belevésősödött az agyamba.

Ki vagy te?

Reggel iszonyatos fejfájásra ébredtem. Sóhajtottam egyet majd az ablakom felé fordítottam a fejem a párnán. Valaki állt az ablakom előtt. Felugrottam az ágyból, de mire megint odanéztem nem láttam senkit.

- Kezdek megőrülni… - dőltem vissza esetlenül az ágyba. 

Szombat…

Lesétáltam a nappaliba. A szüleim szombaton is dolgoznak így egyedül voltam a házba testvérem meg nincs, hál’ Istennek. Öntöttem magamnak egy pohár vizet majd felültem a pultra és lábat lóbálva inni kezdtem. Miközben ittam hirtelen bevillant egy pillanatra egy halvány kép. Egy srácot láttam, aki mellettem állt, az arcát pedig nem láttam. A pultnak támaszkodva lehajtott fejjel állt mellettem. Egy pillanatra láttam, csak de az ijedtségtől félrenyeltem és köhögni kezdtem. A pohár kicsúszott a kezemből majd a földre esett ahol apró szilánkokra tört. Tovább köhögtem, hogy levegőért jussak, amikor hirtelen valaki kezét éreztem a hátamon.

Jól vagy?

Felkaptam a fejem.

Már megint ez a hang…

Magam mellé néztem és egy szőke hajú srácot láttam aggódó szemekkel figyelni engem. Kezét a hátamon tartotta és válaszra várt.

- Ki vagy te? – kérdeztem mire hirtelen lekapta rólam a kezét és hátrébb lépett.

- Hogy jutottál be?

- Nem láthatsz engem… - motyogta kiábrándulva.

- Pedig látlak! – kiabáltam.

- Lehetetlen. – rázta a fejét mire gyanúsan ránéztem.

- Mi vagy te?

Pár perces csönd lett, amitől libabőrös lettem. 

Mégse képzelődtem…

- Te voltál, aki félrerántott… - suttogtam.

- Az őrangyalod vagyok. – jelentette ki pár perces habozás után.

- Mit motyogsz?! – emeltem fel a hangom majd leugrottam a pultról.

- Vigyázz! – kiáltott és még mielőtt földet ért volna a lábam felkapott én meg reflexszerűen a nyaka köré fontam a karjaim.

Igaz is. A szilánkok…

- Mióta? – mondtam halkan miután ránéztem.

- Ez elejétől kezdve. – válaszolt.

Megint csönd lett és csak egymást bámultuk.

- Most mire gondolsz? – kérdezte.

- Arra, hogy túl intenzív álmaim vannak. – mondtam komolyan majd elkaptam a tekintetem. 

Úristen mi történik velem? A szemei, a hangja, a haja, az arca, az ajkai... Mindene…

Kisétált a szilánkok közül majd odavitt a kanapéhoz és letett. Neki semmi baja nem lett a szilánkoktól.

- Csodálom, hogy ilyen sokáig érinthettelek… - nézett a kezeire.

- Te nem angyal vagy… - meredtem rá.

- Tessék? – nézett rám lepetten.

Te maga vagy az ördög. Alig, ugyan de érzem, ahogy bűnbe csábít…

- Semmi. – válaszoltam majd elkaptam a tekintetem.

- Amúgy… - fordultam újra felé. – Mi a neved?

- Jung Daehyun. – mosolyodott el.

- Értem… - gondolkodtam el.

Lassan felém nyújtotta a kezét mire értetlenül néztem rá. Elmosolyodott mire lassan felálltam majd a kezemmel nyúltam az övé felé. Mikor összeértek alig éreztem valamit. Épp csak annyira, hogy tudtam ott van, de ha nagyon akartam figyelmen kívül is hagyhattam volna.

- Alig érzek valamit… - bámultam az összekulcsolt kezeinket.

- Én érzem. – mondta mire ránéztem. – Mindig is éreztem. – mosolygott.

- Nicole már megint késésben vagy!! – ordibált Kim a telefonba miközben rohantam a zsúfolt utcákon tolakodva.

- Ne haragudj. – lihegtem a telefonba miközben rohantam.

- Igyekezz! – mondta majd kinyomta a telefont. Visszatettem a zsebembe és rohantam tovább. Miután befordultam a szokásos sarkon sétálni kezdtem és levegő után kapkodtam.

- Nem szeretem, amikor velük vagy. – jelent meg mellettem Daehyun.

- Miért? – néztem rá.

- Veszélyesek. – vágott komoly arcot.

Nem válaszoltam csak sétáltam tovább.

- Nicole! – mérgelődött a másik barátnőm pasija.

- Sajnálom… - sóhajtottam fáradtan.

- Cigit? – nyomta a képembe egy másik fiú barátom a cigijét.

- Mondtam már, hogy undorodom tőle. – löktem el a kezét.

- Menj haza. – szólalt meg Daehyun mire ránéztem. – Kérlek.

- Nem lehet… - suttogtam.

- Kivel beszélsz? – kérdezte Kim.

- Senkivel! – vágtam rá azonnal és kínosan mosolyogni kezdtem.

- Gyerünk, buli van! – karolt belém Naesang.

Már megint kezdi…

Már egy éve le se tudom vakarni magamról ezt a srácot. Nagyon idegesítő.

- Nincs kedvem bulizni…

- Ne hülyéskedj. – nevetett fel majd megfogta a kezem és húzni kezdet maga után.

- Daehyun… - suttogtam a nevét mikor ránéztem

Ne haragudj.

Már megint a klubba kötöttem ki.

Ma nem iszok. Semmiképp sem…

Kisétáltam a táncoló tömegből ahova Naesang vonszolt be majd nekidőltem a falnak és nézelődni kezdtem.

- Nicole. – szólított meg Daehyun.

- Vigyázok magamra. – mosolyogtam rá.

- Persze. – röhögte el magát halkan.

- Megfoghatom a kezed? – kérdeztem.

Basszus ezt most tényleg kimondtam?!

- De úgysem érzed… - nézett rám lepetten.

- De a tudat… - mosolyogtam kínosan. Zavarban voltam.

Rám mosolygott majd megfogta a kezem. Tényleg alig éreztem valamit, de a tudat, hogy fogja a kezem, megnyugtatott.

- Te mennyire érzed? – néztem rá.

- Kicsit jobban, mint te. De közel sem teljesen… - komolyodott el.

Érezni akarlak…

Sóhajtottam egyet majd felemeltem a fejem és próbáltam nem kimutatni a vágyakozásom és bánatom.

- Egy tánc? – húzott magához Naesang. Daehyunal a kezeink elváltak egymástól.

- Kösz, nem. – löktem el enyhén.

- Ne kéresd már magad. – húzott megint magához és simogatni kezdett.

- Süket vagy?! Mondom nem! – kiabáltam majd kapálózni kezdtem mikor gyengén, ugyan de éreztem, ahogy Daehyun megfogja a kezem és kiránt Naesang karjai közül. Futni kezdett húzva engem magam után.

- Daehyun! – szólítottam, de csak, mint egy faltörő kos nyomult előre. – Daehyun már megállhatunk!

Kivitt az épületből, majd ahogy kiléptünk az ajtón az üres utcára megfordult és magához rántott. Megszeppenve pislogtam a karjai közt miközben a szívem majd kiugrott a mellkasomból.

Itt vagyok a karjai közt és alig érzem az érintését. Ez nem ér…

- Majd én vigyázok rád. – suttogta.

- Ne vigyázz rám. – mondtam elgondolkodva. – Ments meg…

- Mitől? – tolt el magától, hogy a szemeimbe nézhessen.

- Ettől a tehetetlenségtől.

- Miért mi az, amit tenni akarsz? – lepődött meg.

- Érezni… - tettem a kezem a mellkasára.

- Nicole… - engedte el a másik kezem.

- Én már meghaltam… Halott és élő között nem lehet semmi… az is csoda, hogy látsz. – mondta csalódottan.

Megőrülök, ha nem érinthetem…

Közelebb léptem hozzá majd megöleltem.

Alig érzem a jelenlétét…mintha a levegőt ölelgetném…

- Ha ez így megy, tovább megőrülök. – motyogtam.

- Én is… - sóhajtott.

Késő este bebújtam az ágyamba majd a plafont kezdtem bámulni. Daehyun a nappaliba a kanapén aludt, elmondása szerint „mint mindig”. Teltek az órák a szívem pedig a torkomban dobogott. 

Tudom, mit kell tennem…

Felültem majd kihoztam a fiókomat és kivettem belőle amire szükségem van. Kezembe vettem a pohár vizemet és vettem egy nagy levegőt.

Rajta.

Reggel kótyagosan felkeltem az ágyról majd a fejemhez kaptam.

Nem is fáj… A megszokás hatalma.

Felálltam az ágyról majd visszanéztem. Összerezzentem és kirázott a hideg. 

Hát tényleg megcsináltam…

Könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan letöröltem őket. Elindultam lefelé a lépcsőn majd megláttam Daehyun-t a kanapén aludni. Odarohantam hozzá majd hirtelen megfogtam a kezét mire kinyitotta a szemét. 

Nem hiszem el…

- Nicole? – lepődött meg.

Lassan felült a kanapén és rám meredt. A nyakába borultam és szorosan magamhoz öleltem. Könnyezni kezdtem. Megcsókoltam, miközben a dús szőke hajába túrtam. Szorosan magához húzott. Könnyek folytak végig az arcomon. Hirtelen elengedett és elváltak az ajkaink. Ijedten rám nézett mire én csak komoly arckifejezéssel néztem vissza rá.

- Mit tettél? – kérdezte kiábrándulva.

- Megmenekültem… - mondtam halkan.

Daehyun felpattant a kanapéról majd felrohant a lépcsőn. Sóhajtottam egyet majd utána sétáltam. Mikor benyitottam a szobámba láttam, ahogy az ágyam mellett áll. Odasétáltam hozzá majd hátulról magamhoz öleltem.

- Szeretlek. – mondtam ki.

Remegő kezét lassan az enyémre tette, de tekintetét egy pillanatra se vette le az ágyon heverő testemről.