♦ My Prince [Yesung]

My Prince [Yesung]

Valaki mentsen meg…

- Ez milyen? – fordult felém Abby egy hatalmas mosollyal az arcán, miközben magához tartott egy rózsaszín estélyi ruhát.

- Mesés. – vágtam rá unottan.

- Szerinted megvegyem?

- Ha tetszik. – vontam meg a vállam.

Csak menjünk már…

- Te nem veszel valamit? – kérdezte lepetten.

- Kéne? – vontam fel a szemöldököm.

- Lehet nem ártana. – mosolyodott el.

- Nem járok partikba, hogy ilyet vegyek.

- Na és bálokba? – lépett oda hozzám. Az egyik fotelbe ültem ő meg hirtelen elém guggolt, hogy a szemembe nézzen.

- Milyen bál? – pislogtam.

- Apám egyik barátja szervezi. Ő is szállodalánc tulajdonos. – ült le mellém.

- És?

- És, van egy fia. – mosolyodott el kissé ravaszul, mitől kirázott a hideg.

Na Abby, mire akarsz kilyukadni?

- Ő is ott lesz és állítólag olyan, mint egy herceg.

- Olyan nagyképű?

- Olyan helyes.

- Hagyjuk már. – intettem le mosolyogva.

- Gyere el velem. – fogta meg a kezem és könyörgött.

Ha ő herceg, akkor te meg hercegnő. Végül is te is egy elég nagy szálloda lánc örököse vagy.

- Minek? – csattantam fel.

- Mi az, hogy minek?! Olyan lesz, mint egy királyi bál. – ámuldozott. – És én veled akarok ott lenni.

- Mondtam már, hogy nincs báli ruhám.

Igen, ez egy remek kifogás.

- Veszek neked. – vágta rá.

- Bolond vagy?! – kiáltottam el magam.

- Válassz egyet.

- Nem. – dőltem hátra duzzogva.

- Jó, akkor majd én. – állt fel lelkesen.

Ch… ez a lány.

- A kék a kedvenc színed ugye? – fordult felém.

- Hagyj. – fordultam el.

Ő csak elmosolyodott és elkezdett a boltba fel a lá futkorászni.

Megeszem a fejem, ha ez tényleg képes lesz egy méreg drága ruhát venni.

Néhány perc múlva egy hatalmas kék ruhával állt meg előttem.

- Próbáld fel.

- Megvesztél? – dőltem előre.

- Gyerünk. – rántott fel a kanapéról, majd belökdösött az egyik próbafülkébe.

Hihetetlen…

Miután nagy nehezen magamra tornásztam a hatalmas, csillogó kék ruhát megfordultam benne a tükör előtt.

Ez tényleg én vagyok? Magamra se ismerek…

- Na kész vagy? – kiabált Abby.

- I-igen. – dadogtam mire bejött hozzám.

- Wow… - ámuldozott. – Ez tökéletes.

- Igen… - mosolyodtam el.

Ez a ruha tényleg meseszép…

- Oké, vedd, le akkor ezt megvesszük. – ujjongott Abby.

Persze-persze… Aztán meg hónapokig spórolgatok, hogy visszafizessem…

Nem akarok menni….

Általános iskolába táncoltam utoljára. Már alig emlékszek valamire. Nem mintha számítanék arra, hogy valakivel táncolnom kéne, de bármit hozhat még a sors.

- Tessék. – dobta a képembe Abby a kék ruhát. – Siess. – mosolygott rám.

- Értettem. – grimaszoltam.

Átmentem a vendégszobába és öltözni kezdtem.

Olyan furán érzem magam. Valami azt súgja nem kéne elmennem…

Miután felvettem a ruhám nézegetni kezdtem magam a tükörben. Végül megcsináltam a sminkem meg a hajam és visszamentem Abby szobájába.

- Kész vagy? – nyitottam be lassan.

- Azt hiszem… - mondta kissé ijedten.

- Beléd meg mi ütött? – torpantam meg.

- Úgy izgulok. – vigyorodott el.

Már megijedtem…

- Huh… - sóhajtott egyet Abby majd az ablak felé fordult.

- Miért vagy ilyen ideges? – kezdtem gyanakodni. – Ez csak egy bál… Vagy mi.

- De ez a bál különleges lesz. – mondta miközben az ablakon bámult kifelé.

- Miért is? – tettem csípőre a kezeimet.

- Nem tudom.

Ebbe a lányba meg mi ütött? Sosem láttam még ilyen rejtelmesnek…

- Csak nem a „herceg” miatt vagy így bezsongva? – mutattam macskakörmöt a herceg szónál.

- Menjünk. – fordult felém. – Itt az autó.

- O-oké. – bólintottam.

Miután kiszálltunk az autóból tátott szájjal bámultam a hatalmas épületre, ami előtt álltunk.

- Gyerünk. – fogta meg a kezem Abby majd maga után kezdett húzni be az épületbe.

Végre lenyugodott ez az őrült lány is.

A bálterem hatalmas volt. Ahogy beléptünk megtorpantam és csak tátott szájjal nézelődtem. A terem végén volt két  hosszú lépcső, amin ha felment az ember két irányba mehetett.

Fel akarok menni rajta…

- Hé. – szólított barátnőm, mire felé kaptam a tekintetem. A kezembe nyomott valamit mire meglepődtem.

Egy maszk?

- Tedd fel. – mosolygott, majd ő is felvett egy halvány rózsaszínű álarcot.

Egyre jobb…

Vonakodva, ugyan de felvettem a kék maszkot majd körbe néztem.

Mindenki, aki itt van.. gyönyörű. Szerintem még sose láttam ilyen sok széplányt egy helyen.

- Megyek, betámadom valamelyik széket. – fordultam Abby felé, aki már nem volt sehol.

Már biztos ki is szemelt magának valakit…

Megkönnyebbülve sóhajtottam egyet majd leültem az egyik székre.

Innen fel nem állok, ha fizetnek, akkor se.

A mellettem lévő asztalra könyököltem és unott fejjel figyeltem a többi embert, ahogy társalognak.

Mikor lesz már zene? Legalább hadd nézzem, ahogy mások táncolnak. Az érdekesebb…

Miközben nézelődtem néha megvető pillantásokba részesültem.

Igaz is. Úgy festhetek, mint egy eltévedt közönséges lány. Semmi keresnivalóm itt. Ezek az emberek itt mind gazdagok én meg csak itt könyökölök az asztalon és várom, hogy hazamehessek.

Levettem a kezem az asztalról és kihúztam magam.

Kicsit megerőltetem magam.

3 percig bírtam talán utána a kezem újra az asztalon kötött ki.

Nem bírom tovább. Szétunom a fejem. Megyek is megkeresem Abby-t.

Felálltam a székről, megigazítottam a ruhám, majd elindultam a sok ember között.

- Hova tűntél el, te lány?! – mérgelődtem. 

Hirtelen megszólalt a zene mire mindenki a lépcső felé fordult.

Oké. Kezdek megijedni.

- Abby! – szólítgattam hátha meghall. – Abby! – lopkodtam az emberek között reménykedve benne, hogy nem vesznek észre.

- Nicole! – ragadta meg valaki a kezem mire megugrottam a rémülettől.

- Úristen. – kaptam a szívemhez. – Mindenhol kerestelek! – néztem mérgesen Abby-re.

- Nyugi. – mosolygott.

- Mi folyik itt? – fordultam a lépcső felé én is, ahogy a többi ember.

- Jön a herceg. – ugrott egyet Abby örömébe majd megragadta a kezem és elkezdett előre nyomulni a tömegbe, maga után vonszolva engem. 

Végül mikor legelőre kerültünk levegő után kapkodva ütöttem vállba Abby-t.

- Herceg? – mondtam megvetően. – Inkább egy elkényeztetett kisfiú.

- Még nem is láttad őt. – nézett rám kiábrándulva Abby.

- Te se! – vágtam vissza azonnal.

- Omo… - hallottam a női sóhajokat körülöttünk.

Na jó el ne élvezzetek a látványtól…

Abby-re néztem aki ámulva bámult ugyanabba az irányba.

Ezekbe meg mi ütött?

Én is a lépcső felé fordultam és megláttam Őt. Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. 

M-mégis mi ez? Melyik Disney rajzfilmből lépett elő?

Lejött a lépcsőn, majd elkezdett körbe menni a hatalmas terembe a nőket nézve. Mindenki csak őt figyelte.

- M-mi folyik itt? – bökdöstem Abby-t de én sem tudtam levenni a szemem róla.

- Párt választ a táncához. – ájuldozott.

- El ne folyj. – tértem vissza a valóságba és néztem rá unottan.

Egy pillanat. Tánc?!

- Nincs itt semmi keresni valóm. – intettem, majd hátat fordítottam, hogy elinduljak a tömeg végére ahol senki sem lát, de Abby elkapta a kezem.

- Még is hova mész?

- Nem tudom, de az ahova megyek az innen nagyon messze lesz.

- Ne makacskodj már annyit. – rántott vissza egy mozdulattal. – Maradj nyugton. – szólt rám mérgesen majd kihúzta magát.

- Jól van már anyu… - fintorogtam majd én is kihúztam magam. 

Ha már elmenekülni nem sikerült… Bár nem hiszem, hogy bármitől is félnem kéne. Amíg itt áll mellettem Abby, engem senki sem fog észrevenni. Sokkal szebb nálam és tekintélyesebb. Ez az! Ő az én megmentőm.

A „hercegre” néztem, ahogy már félúton jár. Egy pillanatra megtorpant egy szép fehér ruhás lány előtt. A lány olyan vörös lett, mint egy rák.

Igen, ez az. Gyerünk, csak fogd meg a kezét, ropjatok el valamit és menjünk haza.

Ő csak elmosolyodott majd tovább ment.

Te most szórakozol velem?! Az a lány gyönyörű volt…

Ment tovább a lányok között és már csak pár lépés választotta el őt egy lila ruhás lánytól, akitől még a lélegzetem is elállt.

Ha ő sem lesz neki jó…

Egyre közelebb ért hozzá én meg még a számat harapdáltam idegességembe.

Gyerünk már…

És végül elment mellett.

Ilyen nincs…

Az utolsó reményem az élénk piros ruhás lány volt. 

Fiam. Ha ő sem megfelelő neked, buzi vagy!

És elment mellette is. Azt hittem lelövöm magam.

- Ennek a srácnak ilyen nagyok az elvárásai? – hajoltam oda Abby-hez.

- Úgy néz ki… - szomorodott el Abby.

- Akkor megnyugodtam. – húztam ki magam büszkén, majd becsuktam a szemem és nagy levegőt vettem.

Rég éreztem már magam ennyire megkönnyebbülve. Még csak pár óra és hazamehetek. Ez a hely olyan, mint egy kínzó kamra. Kisebbségi komplexusom van látva a sok gyönyörű lányt. Bár már kezdek hozzászokni a látványhoz.

Sóhajtottam egyet mosolyogva, majd kinyitottam a szemem. A látvány örökre belevésődött a memóriámba. 

Miért áll ez előttem?!

Még a víz is kivert, mikor találkozott a tekintetünk. Ráadásul ott állt előttem pár centire.

Meghalok.

Így közelebbről még aranyosabb volt a barna kócos haja. Az arcát nem láttam mivel rajta is maszk volt. 

Most mit kéne tennem?

Ott állt előttem is nézett én meg lélegzetvisszafojtva néztem vissza rá.

Nem akar tovább menni. Mi a halál van már?!

Lassan lekúszott a tekintetem és megláttam, ahogy a kezét nyújtja felém.

A szemeim kikerekedtek és a vér is megfagyott bennem.

- Parancsolsz?! – léptem hátra riadtan.

- Nicole! – szólt rám Abby.

- De… - dadogtam rémülten.

- Szabad? – hajolt meg előttem a kezét nyújtva.

Az arcomon hirtelen milliónyi érzés jelent meg.

Nem tudok táncolni…

Vonakodva megfogtam a kezét mire felegyenesedett, rám mosolyogott és elindult, az oldalán velem a terem közepére, ami üresen tátongott.

Már tudom. Nem nagyok az elvárásaid, csak ízlés ficamod van!

- Nem tudok táncolni… - néztem rá kétségbeesetten és suttogtam.

Ő csak eleresztett egy félmosolyt majd ment tovább.

Nem hiszem el…

A terem közepén megálltunk, ő meg magához húzott, kezét pedig a derekamra tette.

Nem lesz ez így jó. Mégis mi a francot csináljak!?

A zene elindult engem meg még a víz is kivert.

- Általános iskolába táncoltam utoljára. Biztos, hogy ezt komolyan gondoltad? – néztem a szemeibe kétségbeesetten.

- Nyugi. – mosolyodott el.

Öregem...

Magához húzott és kezdődött is a tánc. Magam sem tudom, hogy csináltam, de nem voltam olyan szerencsétlen, mint amire számítottam. Már majdnem, hogy jól csináltam. Bár biztos voltam benne, hogy azért mert jól vezet engem. Amúgy olyan lennék, mint egy elveszett kiskutya…

A második zenénél már mindenki szerzett magának egy párt és táncolni kezdtek. Így már nem éreztem magam olyan kellemtelenül. Nagyon zavarba voltam, míg csak mi táncoltunk. Mikor megláttam, hogy mások is táncolnak, és már nem vagyunk a figyelem középpontjába felsóhajtottam.

- Ennyire nem volt vészes. – hallottam a „herceg” hangját.

Nem tudtam mi történik velem. De amikor először a szemeibe néztem olyat éreztem, amit még addig soha. A hangja olyan lágy volt, ami már szinte mesébe illő. És amikor hozzámért még a hideg is kirázott. Jó érzés volt. Túlságosan jó.

Nem! Nem játszunk hamupipőkéset. Nem vagyok hercegnő, és ő sem herceg. Ennek most vége kell lennie. Egyszeri alkalom volt. Szép volt, jó volt, de ennyi volt.

- Én… - toltam el kissé magamtól, de képtelen voltam elengedni.

- Nicole, igaz? – mondta mire ránéztem annak ellenére, hogy kerülni akartam a tekintetét.

- I-igen. – jöttem zavarba mikor találkozott a tekintetünk.

Mit művel velem?! Ilyen már tényleg csak a mesékben van…

Nagyot nyeltem majd elkaptam a tekintetem.

- Nyugi már. – nevette el kissé magát.

- Könnyen beszélsz, te tudsz táncolni! Nekem itt se kéne lennem.

- Még is itt vagy ez a lényeg. – pöckölte meg a homlokom.

- Szórakozol velem? – simogattam a homlokom ahol megpöckölt.

- Gyere. – fogta meg a kezem és húzott maga után.

- Hova? – lepődtem meg miközben próbáltam tartani vele a lépést.

Nem válaszolt csak ment, keresztül a tömegen. Kivezetett a hatalmas épületből és a kert felé vitt. Végül lassított a tempón, így mellette tudtam sétálni.

Furán érzem magam.  A szívem a torkomban dobog. 

Lenéztem a kezünkre, amik össze voltak fonódva.

- Bocs, ha zavar… - engedte el a kezem mire utána kaptam.

- Á, nem jó ez így. – mondtam mintha olyan mindegy lenne közben pedig igen is sokat jelentett. Bár magam sem tudom miért.

- Már nem kéne idegesnek lenned. – szólalt meg miközben sétáltunk a hatalmas kertbe, ami tele volt virágokkal bár alig láttam valami belőlük, hiszen sötét volt és csak néhány lámpa világított.

- Nem vagyok az.

- Éreztem, hogy ezt fogod mondani. – nézett rám egy pillanatra mosolyogva.

Kiugrik a szívem a helyéről.

- Miért nem veszed le a maszkod? – álltam meg mire ő is és felém fordult.

- Mert ez egy álarcos bál. – mosolyodott el.

- Na, léci. – tettem össze a két kezem mintha imádkoznék.

- Huh… - sóhajtott majd a száját kezdte harapdálni.

Ez már sok nekem. Legszívesebben elfutnék, még mielőtt jobban megbabonáz.

- Rendben. – nézett rám. – De akkor te is.

- Jó! – vágtam rá határozottan. – Tessék! – kaptam le magamról a maszkot és néztem rá magabiztosan.

- Miért nincs itt több lámpa… - mondta ámuldozva. A szemei szinte csillogtak. És az a mosoly. Még mindig padlóra küldd.

- Most te jössz. – mosolyogtam vissza.

- Csak nem úszom meg… - nevette el kissé magát majd, ahogy a maszkja felé nyúlt valaki megfogta a karom.

- Hát itt vagy. – hallottam Abby hangját.

A herceg keze megállt majd visszaesett maga mellé.

A fenébe! Látni akartam… Bár a sötét miatt nem sokat láttam volna belőle.. de akkor is!

- Abby. – néztem rá dühösen. Szinte lángoltak a szemeim a dühtől.

Abby félénken elkapta a tekintetét.

- Oh, hello. – hajolt meg a herceg előtt mikor észrevette.

- Hello. – viszonozta a köszönést.

- Abby. – nyújtotta barátnőm felé a kezét, amit a herceg meg is fogott.

Azt a kezet még én fogtam pár perccel ezelőtt. És most is fogni akarom…

- Nekünk mennünk kell. – nézett mosolyogva a hercegre Abby miközben átölelt.

- Mi? Miért?! – csattantam fel.

- Eddig nem te voltál úgy megeredve, hogy mikor megyünk már? – nézett rám lepetten.

- Jó, de…

- Gyere a kocsi már itt van. – kezdett húzni maga után.

- De… - fordultam vissza Yesung felé, aki intett egyet, majd zsebre vágta a kezeit. A cuki kis mosoly persze nem maradhatott el.

Itt ért véget az én Hamupipőke feelingű, mesés estém.

- 1 hónappal később –

- Annyira fáj… - jajgatott Abby az ágyamba.

- Ha beteg vagy minek jössz ide?! Miért nem maradtál otthon? – kiabáltam csípőre tett kézzel.

- De olyan rég voltam itt… - könnyezett.

Sóhajtottam egyet, majd leültem az ágy szélére.

- Kérsz valamit?

- Van itthon ramen?

- Nincs, de megyek és veszek. – mosolyogtam rá.

Felálltam az ágyról majd visszanéztem rá.

- Addig pihengess, sietek vissza.

- Jó… - nyöszörgött.

Felkaptam a táskám és indultam is a legközelebbi boltba ramenért. Sietősre vettem a tempót miközben haladtam az utcán. Épp bekanyarodni készültem a sarkon, amikor a semmiből feltűnt egy csomó srác, ahogy egy kosárlabdát passzolgatva egymás között szaladnak felém.

- Úristen! – kiáltottam fel majd kerülgetni kezdtem őket, ahogy száguldottak felém. Miközben szlalomoztam köztük ők felettem, mellettem dobálták egymás között a labdát.

Öcsém… Ha ez a labda pofán talál annak csúnya helye lesz.

Fordultam egyet, hogy tovább menjek, de az utolsó srác, akihez a labda került nem vett észre. Nekem már túlkéső volt félre lépni. Még nem is történt semmi, de már előre sikítottam. Az utolsó pillanatba a szemembe nézett és látszott az arcán a lepettség. A lendülettől, ahogy jött magával is sodort és a földön landoltunk. A könyökömmel próbáltam tompítani az érkezést a kemény betonon. Le is horzsoltam. Felszisszentem, ahogy a földhöz értem, de a srác is egy kicsit. Bár ő kisebb horzsolásokkal megúszta. A mázlista.

- Ne haragudj, jól vagy? – hajolt fölém miközben a földön feküdtem és a könyököm szorongattam.

- P-persze. – sziszegtem, pedig nagyon fájt a karom.

- Jössz? – hallottam egy idegen fiú hangját.

- Menjetek. – kiáltott oda nekik.

A szemébe néztem mire ő lefagyott.

Miért bámul ennyire?

Fekete haja tökéletesen állt bár egy kicsit a szemébe lógott.

Azok a szemek…

- Gyere. – karolt át majd felsegített a földről. – Mutasd. – vette el a kezem a könyökömről.

Rég estem már ilyen szépet az biztos…

- Sajnálom, tényleg nem szándékos volt. – nézett rám kissé rémülten a seb láttán.

- Jó, nyugi, tudom, hogy nem akartál megölni vagy ilyesmi. – vigyorogtam kínosan.

Olyan furcsán néz… Mi van vele, beverte a fejét?

- Megtudhatom a neved? – vakargatta a tarkóját szégyenlősen.

- Nicole. – nyújtottam felé a kezem mire felcsillantak a szemei.

- Yesung. – fogta meg a kezem. – Hova tartottál éppen?

- Csak ide a közelbe ramenért. – mutattam a nem messze lévő boltra.

- Elkísérlek. – mosolygott. 

Ez a mosoly…

- O-oké. – ráztam a meg a fejem, hogy visszatérjek a kábulatomból. 

Egész úton sokat beszélgettünk. Úgy viselkedett velem mintha ezer éve ismernénk egymást. Néha kicsit furcsa volt a közvetlensége. Bár ráfogtam ezt arra, hogy ilyen a személyisége. 

Miután kimentünk a boltból rám nézett.

- Remélem, még találkozunk. – mosolygott rám.

Miért érzem olyan furán magam ettől a mosolytól?

- Ide adod a telefonod egy percre?

- P-persze. – lepődtem meg egy kicsit majd kihalásztam a táskámból a telefonom és odaadtam neki.

Pötyögött rajta valamit majd visszaadta.

- Mit csináltál? – mosolyodtam el.

- Beírtam a számom. Várom a hívásod. 

Már megint ez a mosoly…

- Rendben. – mondtam szégyenlősen.

- Szia. – indult el az ellenkező irányba.

Egy darabig néztem, ahogy távozik majd szaladtam haza Abby-hez. 

Estére Abby úgy döntött, hogy nálam alszik ezért kiköltöztem a nappaliba. Mikor lefeküdtem a plafont bámultam.

Várom a hívásod. – jutott eszembe, amit mondott.

Elvettem a telefonom a kanapé melletti dohányzó asztalról és kikerestem a számát. Miközben kicsöngött a telefon a szívem a torkomban dobogott.

- Igen? – szólt bele.

- Sz-szia. – dadogtam idegesen. – Nicole vagyok. Nem tudom emlékszel-e mé…

- Á, Nicole! – szólt bele teli életkedvvel.

Szóval emlékszel. Mondjuk szép is lenne, ha nem. Hiszen egy nap se telt el…

- Nagyon fáj még a sebed? – kérdezte aggódóan.

- Nem. – ráztam a fejem már tudtam, hogy nem látja. – Gyorsan elláttam, ahogy haza értem szóval nem lesz baj ne aggódj.

- Remek. Ennek örülök. – hallottam ahogy megkönnyebbülve sóhajt.

- Akkor én hagylak is. Csak.. mondtad, hogy hívjalak.. ezért… - keresgéltem a szavakat, de valahogy nem találtam rájuk.

- É-értem. Köszi. Örülök, hogy felhívtál. Aludj jól.

- Te is.

- Szia.

- Szia.

És ez volt az első telefonos beszélgetésünk. Amiből egyre több és több lett. 

Aztán 2 két múlva…

- Mit keresel már megint itt?! – förmedtem Abby-re az ajtóba aki olyan volt mint egy zombi. 

- De Nicole… - nyafogott.

- Már megint lebetegedtél?! MI vagyok én az ápolónőd?!

Nem válaszolt csak szipogott az ajtóba.

- Gyere be. – tártam hátra az ajtót mire bekullogott és bedobta magát az ágyamba.

- Miért nem tudsz ilyenkor nyugodtan a seggeden maradni? – csuktam be utána az ajtót majd bementem a szobámba.

- Mert itt jobb.

Sóhajtottam egyet.

- Esetleg kérsz valamit?

- Ramen.

Gondolhattam volna…

- Megint nincs? – fordult felém az ágyban.

- Miért lenne? Utálom a rament. De megyek és veszek. – sóhajtottam újra.

- Köszönöm. – dünnyögött.

Felkaptam a táskám majd mikor kimentem a házból fénysebességre kapcsoltam és száguldottam is a bolt felé. Mikor elérkeztem ahhoz a bizonyos sarokhoz, ahol találkoztunk Yesung-al, elmosolyodtam. Majd mikor bekanyarodtam egy srác termett előttem biciklin, akit már nem tudtam kikerülni.

Garantált tanyálás ismét.

- A fenébe… - sziszegtem a földön. – Ne haragudj. – ültem fel lassan és a srácra néztem aki a földön térdelt és a fejét fogta, az eldőlt biciklije kerekei pedig még mindig forogtak.

Megijedtem. 

Vajon nagyon megsérült?

- Jól vagy? – hajoltam oda hozzá mire elvette az arcától a kezét és rám nézett.

Fekete haja csak úgy fénylett a nap sugarai alatt.

- Nicole! – szólalt meg vidáman.

- Ismerlek? – hőköltem vissza.

- Yesung vagyok. – mutatott magára.

Arcon csaptam magam.

És megint megmutatkozott, hogy milyen rossz az arcmemóriám…

- Hát megint itt hozott minket össze a sors? – nézett körbe.

- Úgy látszik. – sóhajtottam. – Tényleg ne haragudj. – álltam fel a földről mire ő is.

- Csak nem megint ramen? – fordult a bolt felé majd újra vissza felém.

- De. – húztam a számat.

- Ez vicces. – nevette el kissé magát.

- Inkább ijesztő.

- Elkísérlek. – lépett oda az eldőlt biciklihez majd felállította és felült. – Pattanj fel. – bökött a fejével maga mögé.

- Oké. – mosolyogtam majd felültem mögé.

- Kapaszkodj. – mondta mire félénken átkaroltam.

Olyan jó érzés…

- Amúgy ráérsz ma? – kérdezte.

- Háát… - húztam a számat.  Attól függ mire.

- Valamire velem? – fordult egy pillanatra hátra, hogy rám nézzen.

- Talán megoldható. – pirultam el.

Talán Abby nem haragszik meg annyira rám, ha lepasszolom neki a ramenjét és elmegyek „sétálni”.

Fejemet a hátának döntöttem és az agyam teljesen kikapcsolt. Képes lennék így maradni életem végéig. Olyan jó így ölelni őt.

Miután megvettem a rament és Yesung hazavitt a saját biciklimen berohantam a házba és Abby ölébe dobtam a rament.

- Mi tartott ilyen sokáig? - lepődött meg.

- Nem lényeg. Nagyon fáj a fejem úgyhogy elmegyek sétálni rendben? Addig csináld meg magadnak a rament, majd jövök. - indultam meg az ajtó felé.

- Nicole mi ilyen sietős? - kerekedtek ki a szemei.

- Mondom, fáj a fejem. - azzal bevágtam az ajtót és szaladtam is ki.

Yesung a bicikli mellett állt és egy kézzel fogta azt. Gyorsan megfogtam a másik kezét és rohanni kezdtem, magam után húzva őt. A bicikli nagy csörömpöléssel eldőlt, de mi csak mosolyogva szaladtunk nehogy Abby észrevegyen minket. Bár ő erről nem tudott.

Mi után jó messzire kerültünk a házamtól, elengedtem a kezét és nekidőltem a kerítésnek, ami mellett álltunk.

- Na mit terveztél mára? - néztem rá miközben levegő után kapkodtam.

- Őszintén? - mosolygott rám miközben ő is szaporán vett levegőt. - Semmi konkrétat. Gondoltam rögtönözünk valamit. De arra nem számítottam, hogy így elrabolsz.

Na de...

- Ez fordítva történt! - vágtam rá felháborodva.

- Hát persze. - mosolygott. - Én már csak ilyen gonosz vagyok, hogy védtelen lányokat rabolok el.

- Mindig is tudtam. - léptem hozzá közelebb büszkén.

Arra számítottam, hogy ő is büszkén visszavág valamivel. Ilyen egy normális száj karate. De ahogy az arcunk közelebb került egymáshoz elmerengett. Arca elkomolyodott és csak nézett.

Vajon most mit kéne tennem?

- V-van valami az arcomon? - kérdeztem meg félénken miután az arcomat kezdtem tapogatni.

- Nem. - rázta meg a fejét majd újra mosolyogni kezdett.

Ez a mosoly. Olyan nosztalgikus... Mintha láttam volna már régebben.

- Jössz? - bökött a fejével az úti célja felé.

- Persze. - válaszoltam majd követtem őt. Gyorsan utána siettem, hogy egymás mellett sétáljunk. Alighogy odaértem mellé, megfogta a kezem és rám mosolygott.

Ez az érzés... ha az életembe kerülne, se akarnék megválni tőle. Tényleg létezik ilyen? Szerelem első látásra?

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen lehetséges. Eddig mindig csak filmekben láttam ilyet és még sosem tapasztaltam azt, hogy valaki ilyen hamar belopja magát a szívembe. 

Vajon vele mi a helyzet?

Felnéztem rá miközben sétáltunk és csak figyeltem Őt, kinek látványával nem tudtam betelni.

- Talán van valami az arcomon? – mondta egy ravasz mosollyal anélkül, hogy rám nézett volna.

Ez ciki…

- N-nem. – kaptam el a tekintetem majd az utat kezdtem figyelni.

Szerényen elnevette magát én meg olyan vörös lettem, mint egy rák.

Ezt az égést…

Annyira zavarba jöttem, hogy a szívem a torkomban dobogott. Mikor végre feleszméltem az idegességemből már a tópartnál jártunk. Yesung egy padhoz vezetett ahova leültünk. Megkönnyebbülve sóhajtottam, majd ránéztem.

Nem tudtam elszakadni a látványától. Ahogy a hajával játszott a lágy szellő, tekintete pedig a távoli tájat fürkészte. 

Ha így folytatom, megint beégek.

Gyorsan elkaptam a fejem és én is előre néztem, de a szemem sarkából csak figyeltem őt. Elmosolyodott majd felém fordult és bámulni kezdett én meg idegesen az ölembe a pólóm szélével babráltam és próbáltam úgy tenni mintha nem őt nézném.

- Láttam. – pöckölte meg a homlokom. 

- Mit? – játszottam az értetlent.

Elnevette magát majd megfogta a kezem mire lepetten néztem rá.

- Mi mondd neked többet?  A szavak vagy a tettek? – mondta egy halvány mosollyal.

Miféle kérdés ez?

- A tettek. – mondtam egy kis gondolkodás után.

- Akkor megmutatom, mit akarok mondani. – nézett a szemeimbe, amitől libabőrös lettem.

Ha ez az, amire gondolok, akkor én leszek a világ legboldogabb embere. 

Lassan közelebb kezdett hajolni hozzám én meg becsuktam a szemem.

Lehet, hogy a szívem kiugrik a helyéről a boldogságtól, de nem érdekel.

Hirtelen kinyíltak a szemeim mikor megszólalt Yesung telefonja. Arca pár centire volt az enyémtől. Megállt, elmosolyodott, majd kinyitotta ő is a szemét, elhúzódott tőlem és kivette a zsebéből a telefonját, majd a füléhez emelte.

- Igen? – szólt bele.

A fenébe!

- Most? – lepődött meg. – Jó…

És ekkor hirtelen az én telefonom is szólni kezdett. Kapkodva kivettem a zsebemből és felvettem.

- M-mi az?

- Segíts nekem. – mondta a telefonba Abby.

- Mi történt? – lepődtem meg.

- Apa beszélni akar velem. Valami van hallottam a hangján. Gyere velem! – könyörgött kétségbeesetten.

- Jó-jó nyugi veled megyek.

- Köszönöm. – szipogott majd letette.

Elvettem a telefont a fülemtől majd Yesung-al egyszerre felsóhajtottunk.

- Mennem kell. – szólaltunk meg, majd álltunk fel egyszerre.

- Haza kísérlek. – ajánlotta fel.

- Á, nem kell. Meg amúgy sem akarom, hogy a barátnőm… érted. – mosolyogtam kínosan.

- Rendben. – mondta majd odalépett hozzám, nyomott egy puszit az arcomra aztán mosolyogva intett nekem, ahogy elindult.

Remegő kezem lassan az arcomhoz emeltem.

Hogy történhetett meg mindez pont velem?

Berontottam a házba és Abby rögtön a nyakamba ugrott.

- Nyugi, nem fog megölni. – mosolyogtam.

- Sosem lehet tudni. – rinyált miközben ráncigált ide-oda.

- Igaz, ha elkésel, azt biztos nem fogja díjazni úgyhogy gyere. – fogtam meg a kezét majd kivezettem a házból.

Hívtam egy taxit és indultunk is Abby szüleinek a házához.

A házuk hatalmas volt. Nagyon gazdag emberek voltak. Ahol éltek olyan volt akár egy kastély. Nagyon ízléses volt…

- Hova kell mennünk? – néztem Abby-re miközben elindultunk a ház felé.

- Apát ismerve a nappaliba lesz.

- Te tudod. – vontam vállat. 

Mikor beértünk a tágas nappaliba én leültem a kanapéra Abby meg szorosan mellém. Az apja épp a tévét nézte és tudomást sem vett arról, hogy mi bementünk. Végül pár perc után kikapcsolta a tévét majd előrehajolt a fotelbe és ránk nézett.

- Tegyen, úgy mintha itt se lennék. – intettem neki.

- Abby. – mondta mély hangon mire Abby összerezzent.

- I-igen? – dadogott.

- A napokban feleségül fogsz menni. – jelentette ki.

Még a nyálam is félrenyeltem és köhögni kezdtem míg Abby teljesen ledermedt.

- Miért? – motyogta Abby rémülten.

- Egyesíteni akarjuk a két szállodaláncot és majd rátok hagyni, hogy vezessétek.

- K-ki az? – kérdezte megint Abby.

- Már itt kéne, legyen. – nézett az apja az órájára.

- Hogy dönthettetek helyettem?! – pattant fel Abby a kanapéról könnyes szemekkel.

- Hé. – álltam fel én is és a keze felé nyúltam, hogy megnyugtassam.

- Ezt nem hiszem el. – mondta majd elkapta a kezét mielőtt megfoghattam volna és elindult az ajtó felé.

- Hé Abby! – kiabáltam utána, de még mielőtt az ajtóhoz ért volna az kinyílt és a leendő vőlegény sétált be az apjával. Abby ledermedve állt a fiú előtt.

Alig láttam valamit a fiúból, mert a választó fal mögött állt.

- Minden rendben? – sétáltam oda hozzá majd megtorpantam.

Te?

Remegni kezdtem és a fejembe totális zűrzavar keletkezett. 

Mi ez az egész?

- Te voltál… - suttogta Abby miközben a fiút bámulta.

Yesung, hogy kerülsz ide?!

Lehajtottam a fejem és nagy levegőket vettem.

- A bálon… - folytatta Abby mire felkaptam a fejem. Yesung-ra néztem és visszaemlékeztem a bálra. – A Herceg… - motyogta Abby.

Ez valami rossz vicc lehet, semmi más.

Kétségbeesett pillantásokat vetettem Yesung-ra.

Mire gondolsz most? Te végig tudtad, hogy én ki vagyok?

Mikor a Yesung rám nézett csak idegesen sóhajtott egyet. Belül tombolt, de próbálta fegyelmezni magát.

Miért így kellett kiderüljön?

Mindig is tudtam, de akkor most miért fáj ennyire a tény, hogy ő nem az én hercegem?

- Az esküvő napján -

Fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Volt egy herceg, aki megszerezte a szívem pár órára. Aztán jött egy srác, aki nem volt herceg, csak egy átlagos fiú, és beleszerettem. És akkor most a két srác ugyanaz? 

Igen, ő a herceg, aki most elveszi a legjobb barátnőmet, aki mit sem sejt az én érzéseimről.

- Úgy izgulok. – ragadta meg a karom Abby miközben a szobájában álltunk. 

Már rajta volt az esküvői ruhája, egyszerűen gyönyörű volt benne.

- Nyugi… - simogattam a karját. – De, látom boldog vagy.

- Mondhatni. – vakargatta a tarkóját. – Végül is.. ő egy herceg. És olyan aranyos. Ha a szüleink nem így döntenek lehet még csak a közelébe se kerültem volna. De így most igazi hercegnőnek érzem magam.

- Te mindig is az voltál. – mosolyogtam.

- Abby? – nyílt ki az ajtó de Abby odaugrott majd bevágta és nekidőlt.

- Ne gyere be! – kiabált.

- Mi bajod van? – kérdezte tőle.

- Balszerencsét hoz, ha most meglátsz a ruhában!

Felsóhajtottam.

- Jó. – mondta egyhangúan Yesung.

Abby lassan ellökte magát az ajtótól és visszajött.

- Fel kell készülnöm lelkileg.

- Hát persze. – mosolyogtam kínosan. 

Ahogy közeledett a döntő pillanat egyre rosszabbul éreztem magam. Úgy éreztem nincs itt semmi keresnivalóm.

- Akkor hagylak. – mondtam majd, ahogy becsuktam magam után a szobája ajtaját valaki megragadta a kezem.

- Mit művelsz? – néztem rá lepetten.

Mutatóujját a szája elé emelte, hogy maradjak csöndbe.

Bólintottam egyet mire elindult velem miközben a kezemet fogta.

- Engedj el, még meglát valaki. – próbáltam kihámozni a kezem a szorításából.

Hirtelen benyitott az egyik szobába majd berántott és bevágta az ajtót.

- Mégis mit…- kezdtem felháborodva miután kikaptam kezem az övéből és az ajtó felé indultam, hogy kimenjek, de elakadtam mikor hátulról hirtelen magához ölelt. A szívem a torkomban dobogott a kétségbeeséstől. Éreztem édes illatát, és ahogy kezem az övére tettem kirázott a hideg. Homlokát a vállamra tette és mély levegőket vett.

Nem inoghatok meg. Most már nem.

- Yesung. – mondtam ki remegő hangon a nevét.

- Mondd azt, hogy… - mondta halkan, elkeseredetten.

Mit? Mit mondjak?

- Mondd, hogy maradjak veled.

- Mi? – kérdeztem rémülten.

- Mondd, hogy te is velem akarsz lenni.

- Miért? – suttogtam.

- Mert akkor képes leszek nemet mondani. – emelte fel a fejét mire szembefordultam vele és láttam a könnycseppeket a szemében.

Milyen barátnő lennék, ha ilyet kérnék? Nem tehetem egyszerűen nem. Nem lehetek ilyen gonosz Abby-vel.

- Hogy tehetnék ilyet? – mosolyodtam el bánatomban.

- Nicole… - nyúlt felém bátortalanul, de hátrébb léptem.

- Ha nemet mondanál. – jelentek meg nekem is a könnyek a szememben. – Többé rád se bírnék nézni. 

Nem akarok sírni. De már annyira fojtogat, alig kapok levegőt.

- Mondj igent, hogy a távolról figyelhesselek. – gyorsan megtöröltem a szemem majd kimentem a szobából. Könnyeimet törölgetve trappoltam végig a folyósokon. 

Ha akkor a bálon, Abby-t kérte volna fel táncolni, lehet, hogy most minden másképp lenne.

Koszorús lányként büszkén, kihúzva magam álltam Abby mögött az oltárnál. 

Minden rendben lesz. Csak az a lényeg, hogy ne sírjak. Majd ahogy telik az idő elfelejtem ezt a fájó érzést és csak a szép emlékek maradnak. Igen, így lesz.

Mosolyt erőltettem az arcomra és úgy álltam.

Aztán mikor azt a szót hallottam, hogy „elfogadod?” Feleszméltem.

- Igen. – hallottam Abby boldog hangját.

Biztos voltam benne, hogy már az ájulás szélén állok. 

Mit fogsz mondani? Yesung…

Könnyes szemekkel figyeltem őt mikor az ő válasza jött. Rám nézett és le se vette rólam a tekintetét.

Bolond! Ne engem nézz!

A száját harapdálta idegességében. 

Mi lesz már?!

Mindenki válaszra várt, de ő csak engem nézett.

Elsírom magam…

- Én… - vett nagy levegőt.

Mire készülsz?!

Megrémülve néztem vissza rá. A kezeim remegtek és alig álltam a lábamon.

- Igen. – mondta lágyan, de még mindig csak engem nézett, végül már Abby is hátrafordult és rám nézett.

- Bocsi. – mosolyogtam rá. – Nem vagyok túl jól.

- Kibírod még egy kicsit? – súgta oda nekem.

- Persze. – válaszoltam azonnal mire elmosolyodott és újra Yesung felé fordult.

A csók volt az utolsó dolog, amit ha kibírok ezen a napon, akkor egy igazi túlélő vagyok.

Yesung gyorsan nyomott egy puszit Abby homlokára majd, mint aki jól végezte dolgát kihúzta magát.

Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.

Hát itt a vége.

Abby és Yesung elutaztak hónapokra. Valami üzleti útról meg nyaralásról beszélt Abby de nem figyeltem. A szívem apró darabokban hevert de én mégis mosolyogtam ha Abby állt előttem. Nem tudhat meg semmit. Az idő mindent elmos majd, és én is tovább lépek. Ez volt a tervem….

Aztán fél évvel később…

- Nicole! – dörömbölt valaki az ajtóban.

Ez a hang…

Odarohantam majd gyorsan kinyitottam.

- Te meg? – lepődtem meg az előttem álló Abby látványától.

- Hiányoztál. – ugrott a nyakamba.

- Te is. – mosolyogtam miközben magamhoz öleltem.

El se hiszem, hogy végre visszajött… vagy visszajöttek.

- Na mesélj. – invitáltam be a házba majd leültünk a szobámba az ágyra.

- Én… - mondta kissé szomorkásan.

- Mi történt? – ijedtem meg.

- Őő…

Mi van veled? Látom rajtad, hogy valamit mondani akarsz, de csak kerülgeted a forró kását.

- Nem igazán illünk össze. – nézett rám mosolyogva.

És ezért miért mosolyogsz bolond lány?!

- Nem tudunk együtt dolgozni. Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz.

Kezem a hátára tettem és rámosolyogtam.

- Csak egy kis idő kell, míg egymásra hangol…

- Elváltunk. – szakított félbe.

- Mi? – lepődtem meg.

- Úgy döntöttünk így lesz a legjobb.

- B-biztos? És jól vagy?

- Remekül. – mosolyodott el.

Ez a mosoly tényleg őszinte.

- És Ő?

- Yesung?

- I-igen. – jöttem zavarba.

- Ő nem jött vissza.

- Miért? – kerekedtek ki a szemeim.

- Nicole, elváltunk. – magyarázta. – De attól még valakinek tovább kell vezetnie a vállalatot. És végül ő lett az természetesen. Apa biztos dühös rám, hogy nem alakultak úgy a dolgok ahogy tervezte. Pedig biztos jól elképzelte,  hogy a barátja fiához megyek, és ketten vezetjük a vállalatot.

- Értem… - sóhajtottam. – De jól van? – néztem rá.

- Miért érdekel ennyire? – mosolyodott el huncutul.

- Puszta kíváncsiság. – vontam vállat.

Persze. Ez meg hazugság volt csípőből.

- Nemsokára itt a szülinapom. – ugrott fel az ágyról. – Olyan jó volt fél éve az a bál. Úgyhogy arra gondoltam, hogy úgy akarom megünnepelni.

- Egy bállal?

- Aha. De! Csak a fiukon lesz álarc. – örvendezett.

- Minek? – forgattam meg a szemeimet. 

- Olyan izgi lehet, hogy  az a srác, akivel táncolsz, lehet a valóságban a szomszédod vagy valami. Tökre várom már.

- Aha, értem. De ugye a te bálodon nem lesz herceg?

- De. – vágta rá csillogó szemekkel. – Az lesz a herceg, aki először felkér táncolni. 

Tényleg olyan, mint egy hercegnő aki szüntelen a hercege után sóvárog.

- Értem.

- Még megvan a kék ruha, amit vettem neked ugye?

- Persze.

- Abba gyere. 

- Nem is lenne másom, amit felvegyek.

Ez a bál úgy éreztem egy új lehetőséget ad nekem. Ott kezdődött minden Yesung-al, ott is ér véget. Megismerek valaki mást, akit már nem vesz el tőlem senki. 

Yesung, azon a bálon, végleg el foglak engedni és csak egy szép emlék maradsz. Ott fejezem be az egészet ahol elkezdődött.

- A bálon - 

- Élvezed mi? – kérdezte vigyorogva a mellettem pattogó Abby-t.

- Még szép. – örvendezett. – A hercegem itt van, valahol már csak rám kell találjon. – nézelődött a tömegben.

- Igen. – mondta kissé nevetve majd én is nézelődni kezdtem. 

Elengedem őt igaz? Akkor miért látom mindenkibe őt? Olyan mintha itt lenne, de aztán pislogok egyet és rájövök, hogy az nem ő. Miért keresem őt ilyen kétségbeesetten? 

Nem akarok a múltban élni, de el sem tudom engedni.

- Miért nem jön? – trappolt be elém Abby duzzogva.

- M-mi? – pislogtam párat majd rámosolyogtam.

- A hercegem!

Elnevettem magam.

- Tudom már! A hercegem biztos egy nyomorék! – annyira magyarázott, hogy elkezdett hadonászni a kezével. – Lehet vak, vagy értelmi fogyatékos! – hadonászott eszeveszetten míg az egyik vendégnek ki nem verte a kezéből az italát ami az öltönyén landolt. – Ú, bocsánat! – kapott a szája elé Abby miközben a fiúra nézett.

- Semmi baj. – mosolyodott el a másik.

Hé, mi ez a mosoly? Olyan…

Gyorsan ránéztem Abby-re és láttam, ahogy csillognak a szemei.

Szinte látom a gondolatait, ami csak egyetlen egy szóból áll: herceg.

- T-tényleg nagyon sajnálom. – rázta meg a fejét Abby, hogy észhez térjen.

- Jó, nyugi… - mosolygott édesen a srác majd megfogta Abby kezét, aki megint hadonászott a nagy bocsánatkérés közben.

- A-Abby vagyok. – dadogott szegény annyira zavarban volt. Szinte elvesztek egymás tekintetében.

- Sungmin. 

Elmosolyodtam majd szépen elosontam onnan. Ahogy egyedül maradtam gondolataimmal a szívem újra sajogni kezdett. Kisétáltam az udvarra ahol fél éve Yesung-al sétáltunk. 

Vajon, mikor holnap felkelek, már boldogan fogok rád vissza emlékezni vagy még mindig a könnyiem fognak potyogni? Miért ragaszkodom ennyire hozzád?

A hatalmas udvaron rátaláltam egy gyönyörű szökőkútra. Leültem a szélére és csak néztem ki a fejemből miközben néha fújdogált a lágy szellő. Halk lépteket hallottam mire körbenéztem.

Egy alak tartott felém, nyugodtan, zsebre vágott kézzel. Aranyos kócos haja volt és maszk takarta az arcát. 

Tényleg sikerül ma felejtenem? Lehet sikerül neki az emlékeimet Yesung-ról széppé tennie?

- Miért vagy itt kint egyedül? – állt meg előttem pár lépésnyire.

- És te? – néztem fel rá.

- Szeretek sétálni. 

Elmosolyodtam. Lágy hangja olyan volt akár a legszebb dallam. Megnyugtatta a lelkem.

- Egy tánc? – nyújtotta felém a kezét.

- Nem tudok táncolni. – nevettem el magam.

- Nyugi. – mondta majd megfogta a kezem és felhúzott.

„Nyugi.” Pont, mint akkor…

Nem  hogy szebbé válnának, az emlékek egyre jobban fájnak.

- Jól vagy? – kérdezte aggódóan mikor rám nézett.

- Igen. – mondtam egyhangúan mire magához húzott, kezét pedig a derekamra tette.

Felnéztem rá, és egy pillanatra Yesung volt előttem.

Könnyezni kezdtem. 

Nem megy ez nekem.

Hátrébb léptem mire lassan elengedett.

- Sajnálom. – törölgettem a könnyeimet egy kamu mosollyal.

- Nicole. – mondta ki a nevemet mire megdermedtem. A szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni, mint ahogy kéne és a kis gombóc a torkomban egyre jobban fojtogatott.

Képzelődtem volna vagy tényleg kimondta a nevem?

Félve ránéztem és tanulmányozni kezdtem őt. 

Ez a sötétség valahogy nem volt segítségemre.

- Emlékszel? – szólalt meg újra.

A hangja akár egy éles penge, mély sebeket vágott a szívembe.

- M-mi? – remegett a hangom és elkezdtek újra folyni a könnyeim.

Odalépett hozzám majd szorosan magához ölelt.

- Miért folynak a könnyeid még ennyi idő után is? – suttogta.

Ellöktem magamtól majd egy gyors mozdulattal lekaptam a fejéről a maszkot amit a földre dobtam.

Tudtam…

- Szórakozol velem? – kérdeztem remegő hangon.

- Szóval azt hiszed, szórakozom. – mondta majd lehajtotta a fejét és elmosolyodott. De az a mosoly sok keserűséget tükrözött vissza nekem.

- Mit keresel itt? – potyogtak a könnyeim.

- Visszajöttem. Miattad.

- Abby azt mondta te nem jöttél.

- Abby hazudott. – jelent meg végre az arcán egy őszinte mosoly.

- De…- lepődtem meg.

- Tud mindenről, ezért is döntött így.

- Nem lett volna szabad megtudnia! – kiabáltam. – Vele kellett volna, maradj!

Mindent a fejéhez vágtam, amiért nem is ő a hibás. Csak kiabáltam sírva végül ő csak elmosolyodott.

- Miért mosolyogsz?! Abby biztos csalódott…

- Még akkor is, ha ő akart a legjobban elválni?

- Akkor is! – kiabáltam gondolkodás nélkül.

Mi ütött belém? A semmiért veszekszem. Nem szerették egymást, és most ő visszajött hozzám, hogy velem legyen én meg kiabálok. Borzalmas vagyok…

- Most én jövök. – sóhajtott egyet én meg lepetten néztem rá. 

Odalépett hozzám majd szorosan magához ölelt aztán az ajkain végre egymáshoz értek. Belemarkoltam az öltönyébe és élveztem minden egyes érintését.

Minden lány álmodik egy hercegről, aki elfogadja olyannak amilyen, és úgy szereti, mint senki mást. Elképzelésem szerint Abby egy volt a néhány szerencsés hercegnő közül. Gazdag család, és illedelmes viselkedés. Azt hittem a hercegek csak hercegnőket szeretnek. De rájöttem, hogy minden egyes lány egy hercegnő és minden fiú egy herceg. 

De akkor is én kaptam a világ legtökéletesebb hercegét.