♦ The Moon and the Wolf [Kai]

The Moon and the Wolf  [ Kai ]

Vajon mit kéne holnap felvennem? Huh… álmos vagyok. Egyáltalán milyen nap lesz holnap? Úristen, azt sem tudom hol áll a fejem.

- Nicole, figyelsz te rám!? – kiáltott rám felháborodva anyám. 

- Persze. – kaptam fel a fejem és válaszoltam reflexszerűen miközben a konyha asztalnál ültem, kezemmel pedig felkönyökölve tartottam a fejem.

- Hányszor mondjam még el, hogy éjfél előtt gyere haza?!

Megint ugyanaz a szöveg…

- De mondtam már, hogy…

- Nem érdekel hol voltál, időbe érj haza! – szakított félbe anyám.

Nem bulizni voltam, csak a barátnőmnél és bealudtunk.

Folytattam a fejembe a mondandóm.

- Ha még egyszer éjfél után érsz haza nem engedlek el sehová! – üvöltözött anyám.

Persze, persze. Mehetnék már aludni?

- Azt hiszed, körülötted forog a világ?!

Sóhajtottam egyet.

Hányszor hallottam már ezeket a szavakat életem során… Ha százszor nem akkor egyszer sem.

- Muszáj ezt minden héten eljátszanod?! – kiáltott, majd csípőre tette a kezét és sóhajtott egyet. 

Na, befejeztük mára?

Pár percig úgy állt majd megforgatta a szemeit és elindult a szobája felé.

Ideje volt már.

Ahogy elment felpattantam a székről, felsiettem az emeletre majd berohantam a szobámba. 

A mai fejmosás is megvolt.

Utálom a reggeleket.

Kómásan, mint a mosott hulla sétáltam a suli felé, vállamon a táskámmal sétáltam.

Alig aludtam pár órát…

Ha egy percre is megállok, képes lennék  állva elaludni. 

- Még be se értem, de már haza akarok menni. – motyogtam magamnak.

A sikátorból, ami előtt el szoktam menni zaj hallatszott. Megtorpantam és a sikátort kezdtem nézni, hogy mi okozza a zajt. Ide-oda hajolgatva, lépkedve nézelődtem. 

A sötét sikátor végéből egyszer csak egy világoskék szempár nézett vissza rám.

Mi a halál?!

Hátrébb léptem ijedtembe, a szívem vagy két ütemet kihagyott és szinte levegőt is elfelejtettem venni.

- Nicole! – hallottam a barátnőm hangját. 

A hang felé fordultam és láttam, ahogy mosolyogva szalad felém. Rögtön visszanéztem a sikátor mélyére, de már nem volt ott semmi.

Sok volt ez így kora reggel. De legalább felébredtem…

- Ma a szokásosnál is fáradtabbnak tűnsz. – jött oda hozzám az egyik osztálytársam majd rátámaszkodott az asztalomra.

- Ne is foglalkozz velem kérlek. – legyintettem egyet, majd feltettem a kezeim a padra rá pedig a fejemet. – Az is nehezemre esik, hogy beszéljek.

- Mint mindig. – nevetett fel, majd hallottam, ahogy elsétál.

Akkor sem hagy nyugodni, hogy mi volt abba a sikátorba. Olyan szép kék szemeket életembe nem láttam még, szinte világítottak a sötétbe.

Megszólalt a csengő. Kezdődik az óra.

Inkább alszok, úgyis elaludnék előbb vagy utóbb.

Ki a fene rázogat?!

Annyira rázott össze vissza szinte éreztem, ahogy az agyam a fejembe, de oda csúszkál. 

Ha nem hagyja, abba most azonnal bokán rúgom.

Nem akarta abbahagyni az Istenért sem.

- Mi van már?! – kaptam fel a fejem mérgesen.

- Vége van az utolsó órának. – lépett hátra lepetten a barátnőm.

Kipattantak a szemeim és mintha nem is lettem volna fáradt az agyam pörögni kezdett, mint még soha.

Egy percig sem maradok itt tovább. Főleg nem ma.

Felkaptam a táskámat, majd rohantam is ki a teremből. Szinte füstölt utánam az út, amin végig rohantam. 

Meg se álltam a sikátorig. Mire odaértem a levegő után kapkodtam. Pár percig csak ott álltam, hogy kipihenjem magam, majd vettem egy nagy levegőt és lassan elindultam befelé.

Szokott ide egyáltalán bejönni bárki is?

Hihetetlenül nagy sikátorba merészkedtem be. 

Sokkal kisebbnek hittem…

Papír, üvegek és sok más szemét hevert néhol a földön. A kukák környékén patkányok mozgolódtak, amitől kirázott a hideg.

Komolyan gondoltam én ezt, hogy ide be akarok jönni?

Mire a végére értem már eléggé felbátorodtam. A falat vizsgáltam, amivel szembe álltam.

Megtapsolom azt, aki ezt áttudja mászni.

Megfordultam majd sóhajtottam egyet.

Mégis mire számítottam? Hogy az, amit láttam majd órákkal később is itt lesz csak az én kedvemért?

- Ezt nem gondoltam végig elég alaposan. – vakargattam a fejem. 

Mikor lenéztem a lábamhoz pár patkány futkorászott körülöttem, és keresztül a lábamon.

Sikítva felugrottam majd kapálózni kezdtem.

Meghalok. Meghalok. Undorító!

Sikoltozva ugrándoztam, mint egy bolond. Nem néztem magam köré, hogy hova ugrálok mag csak eszeveszetten kapálóztam mikor a nagy ugrálás közepette beleléptem valami trutyiba.

Basszus.

Megcsúsztam és éreztem, ahogy a lendület hátrafelé dönt.

Nem is én lettem volna.

Nagy lendülettel dőltem hátra mikor a fejem a kő kemény falon koppant egyet, amire felnyekkentem. 

Megszédültem és a falnak dőlve lecsúsztam a földre. A fejemet fogtam hátul ahol bevágtam.

Banyek, ez nagyon fáj!

Éles fájdalom hasított végig az egész fejemen és lassan kezdtek a szemeim lecsukódni. Végül teljesen elsötétült minden.

Hideg van…

Lassan kinyitottam a szemem és felnéztem az égre.

Este van.

A fejem megint fájni kezdett mire felszisszentem.

- A fenébe. – morogtam.

Fel kéne állni és haza menni. De túlfáradt vagyok hozzá, és szédülök.

Sóhajtottam egyet majd erőtlenül esett a kezem magam mellé. Halk lépteket hallottam az utca felől mire lassan arra fordítottam a fejem. 

Azok a szemek…

A lélegzetem is elállt és a szemeim kikerekedtek. A szívem olyan gyorsan kezdett verni, hogy szinte kiugrott a helyéről.

El se hiszem…

A világoskéken izzó szempár felém tartott. 

Mi vagy te?

Ahogy közelebb ért kicsit tisztábban kezdtem látni, már amennyire lehetséges ez egy sötét sikátor mélyén.

Pár méterre tőlem megállt és rám meredt. A szemei szinte megbabonáztak. Éreztem, ahogy magukhoz vonzanak, mint mágnes a vasat. 

Előre dőltem majd magam alá húztam a lábaim és a térdeimre ereszkedtem. Ámulva néztem Őt. Őt, akinek a csapdájába estem. 

Nincs se kiút, se vissza út. Többé nincs.

Lassú magabiztos lépésekkel lépkedett oda hozzám  a gyönyörű kék szemekkel izzó sötétszürke farkas. Megállt előttem és a szemeimbe nézett. Fénylő szemeibe láttam az arcomat tükröződni. 

Elvesztem.

Lassan felemeltem a kezem és felé nyúltam. Nem mozdult, csak a lágy szellő játszadozott gyönyörű bundájával. Vonakodva, ugyan de kezem a fejére tettem. 

Ahogy kezem a puha szőréhez ért kirázott a hideg, mégis melegség öntötte el a szívem. 

Milyen szörnyeteg vagy te, hogy csak most látlak, de már akarlak?

Egyre bátrabban simogattam, majd kezem letévedt a nyakára. 

Nem akarlak elengedni.

Mintha nem is én uraltam volna a testem. Egy vadállatot simogattam az éjszaka közepén egy eldugott helyen.

Mi történik velem? Szemei mélysége végtelen,  mint az univerzum. Örökre elvesztem bennük. Már most érzem, hogy te vagy az én gyönyörű Szörnyűségem.

Lassan lehajtotta a fejét majd orrát közelebb vitte a másik kezemhez, ami magam mellett pihent. Óvatosan megnyalta majd újra rám nézett.

- Hogy kerül ide egy ilyen csoda, mint Te? – mondtam halkan miközben le se vettem a szemem róla. 

Még közelebb lépett hozzám majd puha fejét a vállamnak nyomta. Felemeltem a másik kezem is és belekaroltam. 

Kötődhet ember, ennyire egy gyönyörű szörnyhöz? Álmomba se gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés egy farkast ölelni.

Lassan elengedtem majd felálltam. Leporoltam magam majd felnéztem az égre. Míg én nézelődtem a farkas leült és le se vette a szemét rólam.

- Biztos, hogy farkas vagy és nem egy kutya? – vontam fel az egyik szemöldököm mikor ránéztem.

Már rég halott kéne legyek. De nem vagyok annyira hülye, hogy összekeverjek egy farkast egy kutyával. Ráadásul a szemei…

Kezem újra akaratlanul is felé nyúlt és simogatni kezdtem. 

Lehet, hogy gyönyörű szemei vannak, de látom benne a veszélyt és a fenyegetést. 

Végül elengedtem és lassan elmentem mellette.

Haza kell mennem. Nincs kedvem még egy vitához…

A farkas elszaladt mellettem majd pár lépésnyire előttem az oldalát mutatva nekem megállt  és éreztem a fenyegetést a szemeiben. Olyan diadalmasan állt előttem, hogy kirázott a hideg.

Érzem a veszélyt a levegőben.

- Mennem kell. – szólaltam meg.

Azt most meg minek mondtam ki? Úgysem érti meg…

Egy darabig még állt előttem majd lassan odébb ment és leült.

Vagy mégis?

Odasétáltam hozzá csodálkozva majd leguggoltam előtte.

- Köszönöm. – simogattam meg a fejét, amit a tenyerembe nyomott. 

Felálltam, majd ahogy elhagytam a sikátort a vonyítása csapta meg a fülem.

Olyan érzés volt hallani, mintha a szívemet láncok fonták volna körbe, és ahogy távolodtam tőle a láncok egyre szorosabban fogták körbe a szívem. Kétségbeesetten húzott vissza, a láncok meg csak szorultak, a szívem meg vérezni kezdett. 

Olyan  vagy mint angyalnak az ördög. Veszélyes, és csábító. 

Szombat reggel. 

Nem bírok magammal…

Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a házat. Egyenesen a sikátor felé vettem az irányt miközben a kezemben az ajándékom szorítottam. 

Épphogy beléptem a sikátorba már láttam, ahogy a hatalmas falat átugorva rohan felém.

Ámulatba ejtő volt nézni, ahogy az izmai megfeszülnek minden egyes ugrásnál.

Beljebb mentem a sikátorba majd letérdeltem a földre. Odarohant hozzám majd fejét az ölembe nyomta, mintha azt mondaná: Annyira hiányoztál.

Miután kivette  a fejét az ölemből felemeltem a kezem amibe egy lánc lógott. A medál egy holdat formált, ami előre hátra hintázott a lánc végén.

- Feltehetem? 

Ha ezt is megérti, lehidalok.

Lassan odahajolt a kezemhez majd megnyalta azt.

Ez lehetetlen.

Kikapcsoltam a láncot majd rátettem és visszakapcsoltam. 

Most már az enyém vagy…

Sosem gondoltam volna, hogy lehetek ilyen önző. 

Aznap este nem bírtam elaludni. Csak forgolódtam össze vissza de nem jött álom a szememre. A szívem hevesen kalapált.

Mi van velem?

Éjfélkor éreztem, ahogy a szél fúj.

Nyitva hagytam az ablakomat?

Felültem majd az ablakom felé fordultam. A nyitott ablak előtt egy srác állt. Pár évvel lehetett idősebb nálam. Elakadt a lélegeztem az ijedtségtől.

Betörő?!

Sikítani készültem mikor hirtelen előttem termett és befogta a számat. Megdermedtem a rémülettől.

A szemei…

- Pszt! – emelte a mutató ujját a szája elé.

Bólintottam egyet mire lassan levette a kezét a számról.

- A szemeid… - suttogtam miközben nem bírtam levenni a tekintetem róla. 

Hátrébb lépett és komoly arckifejezéssel rám nézett. A Hold fénye bevilágította a szobát, így láthattam minden porcikáját.

Lehetetlen.

Lassan felálltam az ágyról és lepetten mértem végig.

- Ki vagy te? – néztem rá gyanúsan.

- Nyugodj le… - emelte fel a kezeit, jelezve, hogy nem jön közelebb.

- „Nyugodj le” ?! – ismételtem felháborodva.

- Halkabban! – vágta rá suttogva mégis felháborodva.

- Mi a francot keresel a szobában!? És, hogy jöttél ide be?! Azonnal menj el vagy…

- Nicole? – hallottam anyám hangját a földszintről.

Basszus.

Lepetten a fiúra néztem ő meg megforgatta a szemeit.

Ezt nem így terveztem.

Hirtelen felkapott és az ablak felé indult meg velem.

- Ez nem gondolhatod komolyan!!! – kiabáltam miközben becsuktam a szemem és a nyaka köré fontam a kezem ijedtemben. Nem sokkal később éreztem, ahogy zuhanunk.

Meg fogok halni.

Mint a pihe úgy értünk földet, és kezdett el rohanni az ölében velem.

Mi a franc?

Visszhangzott a fejemben ahogy sietett velem a sötét utcákon. Akkorákat ugrott, amire ember nem lehet képes. 

Ez nem ember…

Aztán pár perces „utazás” után megállt én meg kiugrottam a karjai közül.

- Mégis mit képzelsz magadról?! – kiabáltam miközben hátrébb ugrottam tőle.

- Nicole… - indult meg felém.

Nicole?!

- Ne gyere közelebb! – hadonásztam, de megragadta a karom mire a szemeibe néztem.

Mi ez az érzés?

Szinte áramlott a melegség a szemeiből. Meg a veszély…

Lassan kezdtem lenyugodni, de a szívem mégsem akart visszavenni a heves kalapálásból.

Túlismerős ez az érzés.

- Honnan ismersz? – kérdeztem tőle nyugodt hangon.

Elengedte a karom majd közelebb lépett hozzám. Először kissé megijedtem és hátrébb akartam lépni de a derekamnál fogva magához húzott, kezemet pedig a mellkasához tette.

- Nem ismerős? – nézett rám mese szép szemeivel.

Valami van a kezem alatt.

Elvettem a kezem és ott lógott a nyakába a medál.

Nem lehet…

Kezemmel a számhoz kaptam, hogy visszatartsam a sikításom. Nem bírtam levenni a szemem a medálról.

Ez tényleg az…

A szemeibe néztem, amik ugyan sötétek voltak, de ugyanazt az érzést keltette bennem, mint az az élénk kék szempár.

Éreztem az érintését a derekamnál, amitől libabőrős lettem. 

Tényleg, nincs visszaút… Elvetted az eszem.

A pólójába markoltam majd hozzá simultam és megcsókoltam.

Angyal, aki beleszeretett az Ördögbe. Szépség, aki megtalálta a Szörnyetegét. Júlia, akit tiltott szerelembe csábított Rómeó. Hold, ami magához vonzza a farkast. Ez vagyok én.

Lassan elváltak ajkaink, de még többet akartam. 

- Elárulod végre a neved? – mondtam halkan majd felnéztem rá.

Kezei közé zárta az arcom majd megcsókolt. Magamhoz öleltem és elvesztem a pillanatba.

- Kai. – mondta két csók között.

Azok az érzések, amik felszínre törtek, éreztem, hogy visszavonhatatlanok.

Ez a csók volt a kegyelem döfés.

Vesztettem.

- Gyere velem. – tette homlokát az enyémhez.

- Hova?

- Bárhova.

Ha veled lehetek, mindegy hol vagyok.

- Rendben.

Hátrébb lépett majd rám mosolygott.

- Megmutatom az otthonom. – mondta majd megfogta a kezem és hirtelen minden sötét lett. Rajta kívül nem láttam semmi mást. Lepetten néztem körbe és olyan volt, mintha a nagy semmiben lebegnék.

Mi történik?

Aztán pár pillanat után egy erdő közepén találtam magam.

- Hol vagyunk?

- A világ másik végén.

- Hogyan? – néztem körbe.

Kai felemelte a kezét majd a másikkal a karján lévő karkötőre mutatott.

- Ezzel. Elég kevés van belőle. Egész hasznos kis darab nem? – mosolygott rám.

Fenébe is a sok beszéddel, hogy hol vagyunk, miért és hogyan.

Magamhoz öleltem és sose akartam elengedni.

Hogy lehet, valami ennyire csábító, hogy a világ másik felére is elmegyek, csak, hogy vele legyek?

Lépteket hallottam mire elengedtem Kai-t és a hang felé fordultam.

- Rég láttalak. – szólalt meg.

- Sehun. – mosolyodott el Kai.

Sehun odament Kai-hoz majd rámosolygott.

- Üdv újra itthon.

Sehun rám nézett mosolyogva.

Meg se kérdezi, hogy  ki vagyok, mi vagyok és miért vagyok itt?

Újabb lépteket hallottam. Nem sokkal később egy egész falka jelent meg a fák között.

Barátok?

- Francba. – jegyezte meg Sehun.

Tehát nem.
- Hogy vettek észre ilyen hamar? - kérdezte felháborodva Kai.
- A bosszú ereje csodákra képes...- válaszolt Sehun. - Kinyírtad a fél falkájukat, én is a halálodra vágynék a helyükben. 

- Lehet, hogy túl sok ellenséget szereztem világszerte? - mosolyodott el Kai. -  Gyere. – fogta meg a kezem majd rohanni kezdett az ellenkező irányba, de egy farkas elénk ugrott. Kai elengedte  a kezem és pillanatok alatt egy farkas volt mellettem és nem ő.

Egymásnak ugrottak és morogva karmolták, és harapták egymást. Aztán egyre többen jöttek. 

Hátrálni kezdtem, de nem tudtam, hova menjek.

Nem akarom itt hagyni…

Megfordultam és egy farkast láttam vicsorogva felém rohanni. Felsikítottam majd leguggoltam. Éreztem, ahogy valami elsuhan mellettem. Mikor kinyitottam a szemem Kai-t láttam, ahogy nekiront a másik nyakának. 

A hátam mögé néztem.

Jönnek még…

Balra tőlem Sehun, előttem pedig Kai harcolt.

Mit tegyek?

Egyre többen és többen lettek és mind Kai-ra mentek. Mindenhol harapták ahol csak érték, de ő még mindig harcolt. Hirtelen kiugrott a többi farkas közül és emberi alakba tért vissza.

- Sehun! – kiáltott mire Sehun felé fordult.

Kai levette a karkötőjét majd odadobta.

Csak  ne azt, amire gondolok…

Kai rám nézett majd nagy levegőt vett. Szemei csillogni kezdtek.

Könnyezik?

- Vidd el! – kiáltott oda Sehun-nak és épphogy kimondta újra rátámadtak.

- Kai! – indultam meg felé de Sehun megragadta a karom.

- Nem megyek! – kapálóztam.

- Sajnálom. – mondta majd meg is jelent a feketeség körülöttem. 

Könnyek gyűltek a szemembe. Az utolsó kép, amit láttam róla az az, ahogy farkas próbálják széttépni, de ő mégis engem néz.

Nem mehetek el. Ez nem érhet így véget! Hogy vagy képes úgy elengedni, hogy te sem akarod?!

A sikátorba találtam magam, előttem pedig Sehun állt.

- Vigyél vissza! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

- Nem tehetem. – jelentette ki.

- Ki mondta?! – háborodtam fel. – Hogy hagyhattad ott egyedül?! Meg fogják ölni! – kezdtem el sírni.

- Nem fogják. – mondta halál nyugodtsággal.

- Miért nem viszel vissza? – folytak végig a könnyeim az arcomon.

- Mert tudom, mit akar Kai.

Miről beszél?

- Mi? – kérdeztem vissza rémülten.

- Fogalmad sincs róla, milyen régóta figyel és vigyáz rád…

Nem csak pár napja?

- Bár még mindig nem értem, hogy gondolhatta komolyan azt, hogy együtt legyetek…

- Együtt leszünk!

- Most küldött el. – nézett rám ridegen. – Rájött, hogy ez lehetetlen és csak sebekkel jár.

Fejezd be.

- Csak miattad volt itt ilyen sokáig. Ennek most vége. – mondta majd felnézett a Holdra. – Mennem kell.

- Várj! – kiáltottam és nyúltam a kezemmel utána, de eltűnt.

Ez az egész olyan, mint egy álom… Egy rémálom. Még az Angyal és az Ördög is együtt lehet. A Szépség és a Szörnyeteg is egymásra talált, és Rómeó és Júlia örökre együtt maradt a halál után is. De mi…

A láncok a szívem körül olyan szorosak lettek, hogy megfojtották azt. A szívem elhalt, a láncoktól, amik fogságba tartották. És te, Kai mielőtt elengedted a láncok végét egy utolsót rántottál rajuk, hogy összeroppantsák a szívem. Csak egy percet kaptam megtudni milyen a boldogság…

Mi nem vagyunk se az Angyal és az Ördög, se a Szépség és a Szörnyeteg és se Rómeó és Júlia. Én vagyok a Hold, ami után vonyít a farkas, bár sose éri el. 

Igen, Mi vagyunk a Hold és a Farkas akik sose lesznek együtt.  

To be continued...