♦ Untouchable [Ilhoon]

Untouchable  [Ilhoon]

Te mit tennél, ha az eddigi életed olyan szánalmasan élted volna, hogy még a saját őrangyalod is lemond rólad?

21 éves koromba jutottam el odáig, hogy csak akkor kezdtem el érezni bármit is, tenni valamit vagy csak egyáltalán élni mikor már nem tehettem meg. Először és utoljára megjelent Ő az álmomba és azóta próbálok úgy élni, ahogy kéne. Kár hogy már nem tehetem meg.

Az angyalom elhagyott és ezért meg is kaptam a büntetésem. 

Nem érhetek az emberekhez. Olyan vagyok számukra, mint a méreg. Ha a bőrömhöz érnek vagy én az övékhez az olyan nekik mintha tűzbe nyúlnának, és ha nem vigyáznak, mint a füst, egyszerűen csak eltűnnek. 

Meghalnak. Nem akarom többször látni, ahogy egy idióta érintés miatt meghal valaki, épp ezért ha kilépek, a házból a kezemre kesztyűt húzok, hogy még véletlenül se történjen semmi. 

Ezért is találom tökéletes munkának azt, amit csinálok. Így, hogy kutyakozmetikus vagyok, nem kell olyan sokat emberekkel érintkeznem bármennyire is szeretném, meg amúgy is imádom a kutyákat.

Mi is kell még?

Lassan sétáltam a boltba a sorok között miközben gondolkodtam, hogy mit is kéne, vegyek. A szemem rátévedt a kedvenc csokimra.

Ez az utolsó darab csak rám várt.

Boldogan nyúltam felé mikor a kezem nekiment valaki másénak.

Ilyenkor áldom az eget, hogy volt rajtam kesztyű.

A szemeim már szinte szikrákat szórtak a gondolattól, hogy valaki el akarja venni tőlem az utolsót a kedvenc csokimból.

Lassan felé fordultam mire ős is azt tette. Mérgesen néztünk egymásra.

- Meg akarsz halni? – morogtam.

- Nem félek a haláltól. – mondta egy fél mosollyal az arcán.

- Pedig jobb lenne. – mondtam majd levettem a polcról a csokit mire ő elkapta a karom.

- Hé! – kiáltottam fel miközben a csokit próbáltam minél messzebb tenni a kezétől.

- Ide vele! – szólt rám.

- Bolond vagy? Ez az enyém! – fordítottam neki hátat.

- Gyerünk már. – lépett elém majd megragadta a csokit a kezembe és húzni kezdte.

- Milyen ember vagy te?! Elveszed egy ártatlan lány csokiját?! – mérgelődtem miközben fogtam a csoki másik végét.

- Ez most bűntudatkeltés akart lenni? – mosolyodott el.

- Barom. – mondtam majd kirántottam a kezéből a csokit mire ő a kezem után nyúlt és lekapta róla a kesztyűt.

A francba!

A szívem hevesen kezdett dobogni az ijedtségtől.

Ez már nem vicces.

- Ide vele és akkor visszaadom. – lóbálta maga előtt a kesztyűmet.

- Jól van. – dobtam a képébe a csokit mire meglepődött.

- Én is így gondoltam. – mondta elégedetten majd a kezem felé nyúlt, hogy rátegye a kesztyűt.

- Majd én! – csattantam fel majd kikaptam a kezéből a kesztyűt.

- Nekem nyolc. – vont vállat.

- Remélem, többet nem találkozunk. – fintorogtam miközben visszahúztam a kezemre a kesztyűt.

Elnevette magát majd büszkén elment.

Idióta barom.

- 2 héttel később –

Éppen az egyik beagle-t fürdettem a szalonba, mikor hallottam a csengő hangját majd, hogy belép valaki.

- Egy pillanat! – kiabáltam majd gyorsan megtöröltem a beagle-t, az ölembe vettem és kimentem vele a másik szobába. 

A kutyakozmetika ahol dolgoztam hatalmas volt. Ahogy belépett az ember egy nagy terembe találta magát ahol tükrök voltak, előtte asztalokkal, a terem egyik végébe pedig székek voltak ahol a gazdik várhattak, de akár el is mehettek, míg a kutyájukkal foglalatoskodott valaki. Volt egy külön szoba a kutyáknak ahol lehettek, ha esetleg a gazdi késett.

Kimentem a fürdető szobából egy nagy mosollyal.

- Miben se… - akadt el a hangom.

Ennyit a reményekről.

- Hé! – lepődött meg a srác. – Te itt dolgozol csoki lány?

Csoki lány?!

- Mit keresel itt? – mondtam kissé mérgesen mire ő a mellette álló cocker spánielre mutatott.

- Elhoztam a nővérem kutyáját.

- Remek. – mondtam kissé flegmán. – Egy pillanat.

A beagle gazdija még nem jött vissza, úgyhogy átvittem őt egy másik szobába ahol addig nyugodtan ellehet.

- Sima fürdetés? – sétáltam vissza a terembe.

- Meg trimmelés. – huppant le az egyik fotelbe.

És pont ilyenkor nincs itt senki…

- Akkor az körülbelül 2 óra lesz. – gondolkodtam el. – Megvárod, vagy addig elmész?

Légyszí menj el.

- Maradok. – mondta nagy mosollyal.

- Miért?! – csattantam fel mire meglepődött.

- V-vagyis… - kezdtem el dadogni. – Jó. – nevettem kínosan.

- A neve Minnie. – hajolt le a mellette ülő kutyához.

Ki kérdezte?

- Remek. – erőltettem magamra egy mosolyt.

Miután megfürdettem Minnie-t kivittem az egyik asztalra és neki is kezdtem a trimmelésnek közben pedig mindig vetettem néhány kósza pillantást a tükrön keresztül a szoba másik felében ülő srácra.

Még a nevét sem tudom…

- Amúgy mi a neved csoki lány? – nézett bele tükörbe így a tekintetünk pont összeakadt.

Úristen.

- H-Hana. – dadogtam miután elkaptam a tekintetem.

Ez olyan kínos.

- Ilhoon.

Fantasztikus.

- Meddig dolgozol? – kérdezte.

- Ma? – néztem a tükörre, hogy láthassam az arcát.

- Akár. – vont vállat.

- Ma hatig.

- Értem. – mosolyodott el majd elfordult.

Miben settenkedsz ördög fia?

1 órával később megkönnyebbülten felsóhajtottam és kinyújtóztattam magam.

- Végre kész. – mosolyodtam el mikor a kutyára néztem.

- Szép munka. – tette kezét a vállamra mire rémülten arrébb ugrottam.

Lassan már teljesen páncélzatba kell járjak.

- M-mi az? – lepődött meg.

- Megijedtem. – hazudtam.

A szívem a rémülettől majd kiugrott a helyéről.

Félek. Félek attól, hogy az emberek rájönnek, milyen vagyok. És nem akarok senkit se bántani…

- 1 héttel később-

Felrobban a fejem…

A fejemet fogva sétáltam ki a terembe oldalamon a fürdetett kutyával majd mikor átadtam a gazdájának lehuppantam az egyik székbe és becsuktam a szemeimet.

Meghalok, ez nagyon fáj!

A homlokomat masszírozgattam mikor hallottam, ahogy a kis csengő az ajtó felett megszólal. Kipattantak a szemeim és gyorsan felálltam mibe egy kicsit bele is szédültem.

- Össze ne ess itt nekem. – indult meg felém Ilhoon.

Mikor megláttam, hogy a kezeivel felém nyúlt gyorsan berohantam a fotel mögé, hátamat a falnak döntöttem és kinyújtottam magam előtt a kezem.

- Ne gyere ide! – szóltam rá.

- Jó-jó nyugi. – emelte fel maga elé a kezeit.

- Ti mit kerestek megint itt? – néztem Minnie-re.

- Fürdetés. – mosolyodott el Ilhoon.

- Beteg vagy? Egy kutyát nem lehet ilyen sűrűn fürdetni.

- Csak csináld. – akarta a kezembe nyomni a kutya pórázát.

Hát nem érhetsz hozzám nem érted hígagyú?!

Megint errébb mentem majd mérgesen néztem rá.

- Nem és kész!

- Most mit makacskodsz?!

- Mi az, hogy makacskodom!? – emeltem fel a hangom.

- Csak egy fürdetést kértem!

- De nem lehet! Ha ilyen sűrűn fürdetni viszed, az rosszat tesz neki! Ha meg nagyon akarod, akkor sima vízzel otthon is meg tudod fürdetni!

- De én itt akarom!

- Ne idegesíts… - kaptam a fejemhez, ami újra nagyon fájni kezdett.

- Na megcsinálod?

- Nem! – vágtam rá.

- Miért?

- Már elmondtam!

- Most mit játszod itt az agyad?

- Parancsolsz?! – lepődtem meg.

- Fürdesd meg! – mutatott a kutyára.

- Nem!

- Akkor gyere el velem vacsorázni! – mondta mire meghökkentem.

Ez meg mit makog össze vissza?

- Hogy mi van? – lepődtem meg.

- Ma mikor végzel? – vágta zsebre a kezeit majd elfordult. Zavarban volt.

- Ma hétkor. – gondolkodtam el.

- Akkor hétre érted jövök. – nézett rám mosolyogva.

- De nem mondtam, hogy megyek. – húzódott egy félmosoly az arcomra.

- Jönni fogsz. – mondta majd elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna rajta megtorpant. Belenyúlt a zsebébe majd egy kis cetlivel kezdett közeledni felém. Előttem egy lépésnyire megállt majd felém nyújtotta azt.

- Tessék a számom. – mosolygott.

- K-köszi, csak tedd le az asztalra. – vigyorogtam kínosan.

- Miért nem veszed el? – lepődött meg.

Lényegre törő kérdés…

- M-mert….izé….fáradt vagyok. – fordítottam el oldalra a fejem.

- De attól még elvehetnéd. – tolta közelebb hozzám a cetlit mire még jobban a falnak nyomultam.

- N-nem szeretem, ha hozzám érnek. – mondtam félve.

- Miért? – lepődött meg majd elvette a cetlit a közelemből.

- Irtózom tőle. – hazudtam.

Igazából minden vágyam egy érintés lenne…

- Értem. – mosolyodott el. – Akkor itt hagyom az asztalon. – indult meg az asztal felé majd mikor letette rám mosolygott és kiment az ajtón.

Megkönnyebbülve csúsztam le a fal mentén és sóhajtottam nagyokat.

Hana, bajban vagy. Annak idején mindenkit eltaszítottál magadtól, most meg már elkéstél azzal, hogy bárkihez is közel kerülj.

Máris hét óra…

Fáradtan ültem le az egyik fotelbe miután átöltöztem.

Utálom a munka ruhám… de még mindig jobb megoldás ez mint összeszőrözni a kedvenc ruháim.

- Én megyek Hana. Bezárod te az üzletet?

- Persze menj csak. – mosolyogtam.

- Köszi, hétfőn találkozunk. – intett nekem majd mikor kinyitotta az ajtót nekiment valakinek.

- Elnézést. – hajolt meg előtte.

- Csoki lány! – kiáltott Ilhoon mire majd kiugrott a szívem a helyéről.

- I-igen. – pattantam fel a fotelből.

- Gyere. – mosolygott aranyosan mire elpirultam.

Szedd össze magad, Hana!

Megráztam a fejem majd elindultam felé. Kitárta nekem az ajtót majd miután kimentem ő is követett engem.

Ez a kocsi elég drágának tűnik.

Csak pislogva figyeltem a fekete sport autót.

- Wow…

- Szállj be. – sétált el mellettem majd kinyitotta nekem az ajtót.

Félénken beszálltam az autóba és ámuldozva néztem még mindig.

- Amúgy is lógok még neked egy tábla csokival nem? – nevetett majd elindította az autót.

Hogy miért pont én? Fogalmam sincs. De ahányszor vele voltam kiszakadtam egy kicsit a szürke hétköznapjaimból. Végre kezdtem élni, becsülni és értékelni másokat. Ha a kezdetektől fogva így éltem volna, most akár hozzá is érhetnék ahhoz, aki megdobogtatta eddig halott szívem.

- 4 hónappal később –

Hogy szerezhetném vissza?

A parkban ültem egy padon a gondolataimmal. 

Őrangyalok. Segítenetek kéne nem? Akkor miért tettétek ezt velem?

Kezeim az ölembe pihentek miközben lehajtott fejjel sóhajtoztam.

Hirtelen valami hideg ért a vállamhoz mire összerezzentem és felkaptam a fejem.

- Nesze. – nyújtott felém Ilhoon egy doboz kólát.

- Köszi.- vettem el mosolyogva.

- Mit lógatod az orrod? – ülte le mellém.

Amióta mondtam neki, hogy nem szeretem, mások érintését mindig figyel rá, hogy véletlenül se érjen hozzám. 

Ilyenkor összeszorul a szívem…

- Csak elgondolkodtam. – mondtam majd kinyitottam a kólát és inni kezdtem.

- Én is mostanában sokat gondolkodok. – mélyült el.

- Remélem azon, hogy nem hozod Minnie-t minden második nap fürdetni. – néztem rá.

- Miért? Minnie egy remek ürügy ahhoz, hogy láthassalak. – mosolyodott el.

- Hát persze. – dőltem hátra.

Nem bírom tovább, hogy ne kérdezzem meg…

- Ilhoon.

- Hm? – fordult felém kíváncsian.

- Te hiszel az angyalokban? – bámultam a kék eget miközben faggattam.

- Szóval te igen.

- Válaszolj.

- Nem rég még erre a kérdésre biztos azt mondtam volna, hogy nem. De amióta találkozunk erről más a véleményem. – mosolyodott el.

Még jobban az ujjaid köré akarsz csavarni? Már így se tudok előled elmenekülni, ha akarnám se.

- Azt hiszed, hogy az őrangyalod segített abban, hogy találkozzunk? – fordultam felé.

- Nem. Úgy hiszem, te vagy az én őrangyalom.

Ha már én nem tudok elmenni. Ha én nem tudok kikerülni ebből a csapdából, akkor neked kell. Nincs jövőnk…

- Te mit gondolsz? – mosolya elvarázsolt és a gondolataim szanaszét hevertek a földön.

Hogy én mit gondolok? Azt, hogy bárcsak visszakaphatnám az őrangyalom, hogy újra boldog legyek…

- Szerintem az őrangyalok valójában gonoszak. – mondtam komoly arckifejezéssel mire meglepődött.

- Miért?

- Ha ez nem így lenne, akkor vagy nem engedte volna az őrangyalod, hogy találkozzunk vagy most gondolkodás nélkül hozzád érhetnék.

- Jó, hogy mondod. Még mindig nem magyaráztad el miért nem szereted, ha hozzád érnek. – csúszott közelebb hozzám.

- Én…

- Csak egyszer! – szakított félbe.

- Mi? – lepődtem meg.

Óvatosan megfogta a kezem majd rám nézett.

Csak a kesztyűt ne vedd le…

Kezével lassan az arcomhoz közelített, amitől még a hideg is kirázott.

- Ne! – löktem el a kezét, ami már majdnem az arcomhoz ért.

- Nyugi. – mondta lágy hangon, ami megbabonázott.

- Nem lehet… - suttogtam rémülten.

Lassan felemelte a kezem majd egy pillanatra rám nézett.

Mi művelsz?

Levette róla a kesztyűt, amitől egyre rémültebbé váltam. Remegtem az idegességtől és a félelemtől.

- Hagyd abba… - mondtam remegő hangon.

- Miért félsz ennyire? – nézett rám lepetten.

- M-mondtam már, hogy utálom, ha mások hozzám érnek! – dadogtam idegesen.

- Csak egyszer… - kérlelt.

- Nem lehet!

- Hana…

- Nem! – pattantam fel a padról mire elkapta a kezem, de olyan hirtelen el is engedte.

Érezte… Biztos érezte.

Rémülten fordultam vissza hozzá. Alig bírtam állni a lábamon a félelemtől.

Ilhoon a padlón ülve bámulta a kezét, amivel hozzám ért.

Miért?

Nagyot nyeltem mikor értetlenül rám nézett.

- Megégettél…- suttogta.

Tudom…

A szívem a kétségbeeséstől háromszor olyan gyors vert mint kéne. Könnyes lett a szemem majd gyorsan megfordultam és szaladni kezdtem.

Bárcsak elnyelne a föld…

- Hana! – hallottam, ahogy utánam kiabál.

Nem állhatok meg… El akarok tűnni, ha csak egy kis időre is.

- Várj már. – ragadta meg a karom majd visszarántott.

Magához ölelt én meg remegtem a félelemtől, hogy nehogy a bőréhez érjek. Próbáltam azzal a kevés erőmmel, ami volt eltolni magamtól, de nem engedte. Sírni kezdtem és felhagytam az ellenkezéssel.

- Biztos vagyok benne, hogy kapok magyarázatot, hogy én is mindent értsek, ugye? – simogatta a hátam.

Úgysem változtat semmin…

Bólintottam egyet.

Meg kéne, mondjam neki, hogy felejtsük el egymást?

- És hogy akarod Őt visszaszerezni? – fordult felém Ilhoon miközben én az ágyamon ültem.

- Fogalmam sincs, de bármilyen idióta ötletet meghallgatok.

Ilhoon fel s alá járkált a szobámban miközben gondolkodott.

Tényleg képes voltál ilyen könnyen elfogadni mindent, ami velem együtt jár?

- A nevét tudod? – nézett rám.

- Nem. Még az arcát se láttam, csak a hangját hallottam egyszer.

- Mit tettél, hogy elhagyott a saját őrangyalod? – fogta a fejét.

- Nem mindegy az már?! – emeltem fel a hangom.

- Jó-jó nyugi kitalálunk valamit. – kezdett el megint járkálni.

- Hát persze… - motyogtam. 

Hátradőltem az ágyon és a plafont kezdtem el bámulni.

Egy olyan lényt, ami a másvilágon létezik, hogy közelíthetnék meg?

Csak úgy ha meghalok, de nem hiszem, hogy azt nagyon szeretném…

De…

- Még egyszer megérinthetlek? – térdelt mellém az ágyra Ilhoon majd fölém hajolt. A szívem a rémülettél kihagyott legalább 2 ütemet.

- Mazochista vagy? – kérdeztem lepetten.

- Szerintem csak szimplán képes vagyok bármire, ha rólad van szó. – jelent meg az arcán egy huncut mosoly.

Elolvadok.

- Fájni fog. – mondtam miközben nem tudtam levenni a tekintetem a szemeiről.

- Tudom. – válaszolt egyhangúan.

- De nem lehet sokáig…

- Miért?

- El fogsz tűnni…

- Vállalom a kockázatot. – mondta majd az arca közeledni kezdett az enyémhez.

Azok a szemek megbabonáznak…

- De én nem! – löktem le magamról majd felálltam az ágyról.

Az előbb eszembe jutott valami, de most elfelejtettem. Remek.

- Pedig már majdnem… - motyogtam az orrom alatt idegesen miközben próbáltam visszaemlékezni.

Végül az hozott vissza a valóságba, hogy valaki hátulról magához húz, karjait meg körém fonja a derekamon keresztül.

Ilhoon. Ha szívrohamba meghalok, vállalod érte a felelősséget?

- Olyan jó lenne, ha kiderülne, hogy ez az egész csak egy álom. – dünnyögte majd homlokát a vállamnak döntötte.

Sajnálom…

- Szerinted eljön, majd az a nap mikor megérinthetlek? – ölelt szorosabban.

- Biztosan.

Tudom, már mit kell tennem. De ahhoz el kell menned…

- Ilhoon.

- Hm?

Előrébb léptem mire levette rólam kezeit. Nagy levegőt vettem majd felé fordultam egy mosollyal az arcomon.

- Vennél nekem egy tábla csokit?

- Borzasztó vagy. – tette csípőre a kezeit.

- Gyerünk, siess. – mutattam az ajtóra.

- Jó-jó. – nevette el magát majd kiment a szobából.

Hogy is van ez? Ha egy túlvilági lénnyel kell beszélned neked is oda kell jutnod. De ha meghalok, hogy térhetnék vissza?

Leültem az ágyamra majd kihúztam az ágy mellett lévő kis éjjeliszekrényem legfelső fiókját.

Nem halok meg. Csak közel kerülök hozzá…

Kivettem egy kis dobozt, ami tele volt altatóval.

- Hogy saccoljam be azt a mennyiséget, amitől halál közeli állapotba kerülök?

Kimentem a konyhába vízért közbe pedig azon gondolkodtam,  hogy hány tablettát vegyek be. 

Sietnem kell…

Megálltam az éjjeliszekrényem előtt és nagy levegőt vettem. Találomra kivettem pár darab altatót majd bevettem őket. A poharat visszatettem az asztalra és csak néztem magam elé.

Vajon használni fog?

Járkálni kezdtem a szobámba, de pár perc múlva már éreztem is,  hogy kezdek elálmosodni.

- Remélem felébredek még… - motyogtam majd mikor el akartam indulni az ágyam felé éreztem, hogy elhagy az erőm és a föld felé zuhanok. A földön az oldalamra fordultam és levegő után kapkodtam. Nehéz volt minden lélegzetvétel. Lassan kezdett elhomályosodni minden és bár tudtam, hogy ez lesz kezdtem kétségbeesni.

Mi lesz ha mégsem ébredek fel?

Már éreztem, hogy ha lecsukom a szemem végleg elsötétül minden. De már nem bírom sokáig nyitva tartani.

Összerezzentem mikor a szobám ajtaja kinyílt.

Miért pont most?!

- Hana! – hallottam kétségbeesett hangját.

Nem sokára újra találkozunk.

Milyen hideg van… Vajon mi történik most körülöttem? Nincs erőm kinyitni a szemem. Úgy érzem tényleg, csak épp hogy élek. Most mit kéne tennem?

Hana. – Hallottam, ahogy egy lágy női hang a nevemen szólít.

Mi volt ez?

Mit művelsz Hana? – hangja nem volt fenyegető sokkal inkább közömbös.

Nem értem…

Képes voltál idáig elmenni? – hallottam megint hangját.

Ki vagy te?

Olyan rég keresel engem és most nem ismersz meg? – lágyult el a hangja.

Gyere vissza…

Ébredj Hana. – mondta halkan.

Lassan kinyitottam a szemem és pislogni kezdtem. A szobám ajtaja volt az első, amit megláttam.

Csak álmodtam?

Ahogy egyre jobban kezdtem felébredni ráeszméltem, hogy valaki karja körém fonódik és magához ölel. Lassan megfordultam az ágyon és egy gyönyör szempárral találkozott a tekintetem.

Miért gyűlnek könnyek a szemembe?

Levette kezét a derekamról majd az arcom felé nyúlt, de elhúzódtam.

- Ne. – mondtam bátortalanul.

- Felejtsd el ezt a szót, végre. – mosolyodott el mire meglepődtem. 

Ahogy puha keze az arcomhoz ért a gombóc a tokromba egyre jobban fojtogatott. Félénken emeltem fel én is a kezem és óvatosan megfogtam a kezét.

Tényleg vége?

Hirtelen magához húzott majd megcsókolt. 

Minden nap gondoltam rá, hogy milyen lehet, de nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg megtapasztalom. A csókod az én drogom, egyre több és több kell belőle.

Ahogy ajkaink elváltak hozzábújtam. Halkan, ugyan de hallottam angyalom lágy szavait a fejemben:

Látod, milyenek vagytok ti emberek? Amitek megvan nem értékelitek de amint megvonják azt tőletek, lehet az maga az érintés, rögtön az lesz az amire a legjobban vágytok és mindent megtennétek érte. 

Mondd, Hana. Ha nem teszem ezt veled, eljutottál volna idáig?