♦ The Moon and the Wolf II [Kai]

The Moon and the Wolf [ Kai ]

II. rész

°Come on and save me
I'm loosing my touch
Day after day
Cause I miss you so much°

- Egy évvel később –

Mosoly? Csak akkor voltam rá képes, ha Őt láttam…

Boldogság? Csak akkor tudtam mi az, mikor vele voltam…

Szerelem? Csak akkor éreztem mikor a kezemet fogta…

Elvesztem.

- Nicole? – fogta meg a kezem barátnőm miközben hazafelé tartottam.

Rá se néztem csak botorkáltam tovább.

Olyan üresnek érzem magam…

- Minden rendben? – kérdezte aggódóan, de kerültem a tekintetét.

Nem csak övét. Mindenkiét.

- Persze. – mondtam halkan.

Semmi sincs rendben!

- Azt sem tudom mikor láttalak utoljára mosolyogni… - hajtotta le ő is a fejét.

Én tudom…

- Nem akarsz átjönni a hétvégén?

- Nem érek rá. – vágtam rá szinte azonnal.

Nem értem őt. Én a helyébe már rég megszabadultam volna magamtól…

- Értem…És mit csinálsz?

Várok…

- Tök mindegy. – mondtam egyhangúan.

- Nicole…

- Egyedül akarok lenni. – szakítottam félbe mire megtorpant, de én mentem tovább.

Senki sem érzi azt amit én érzek és nem is várom el. Csak hagyjanak békén. Egy ember van aki segíthet rajtam, de ő nem fog… mégis rá várok.

Minden nap visszamegyek ahhoz a sötét elhagyatott sikátorhoz. De az mindig üresen vár rám…

Miért nem jön vissza hozzám?

Már nem szeret?

Emlékszik még egyáltalán rám?

Teltek a hetek, hónapok én meg, nem hogy jobban lettem volna, egyre halottabb lettem.

Van így értelme az életnek? Minden lélegzetvétel fáj és nem látok semmit rajta kívül. Nem akarok tovább élni. Így nem…

Lassan sétáltam a sötét utcákon keresztül. Egy pillanatra se vettem le a szemem a földről.

Már arra sem emlékszem mikor néztem fel utoljára a kék égre.

Bár nekem már az ég is fekete. Nincsenek színek, nincsenek hangok. Minden üres. Üres, mint a lelkem.

Mikor beléptem a szobámba, fel se kapcsoltam a villanyt csak ledobtam a táskám a földre és leültem az ágyamra. Arcomat kezeimbe temettem és így gubbasztottam hosszú órákon keresztül.

Miért történt így? Miért kell most itt lennem egyedül? Miért?

Nem akarom ezt így tovább folytatni…

Nem akarok életem végéig így szenvedni.

Felálltam az ágyról majd csöndbe leosontam a lépcsőn. Lementem a konyhába kivettem egy kést a fiókból majd bementem a fürdőbe. Leültem a kád szélére és a kést nézegettem.

Tényleg ez a legjobb megoldás?

A szívem hevesen kezdett dobogni.

Ha tényleg annyira fáj az élet, miért félek a haláltól?

A plafont néztem miközben mélyeket lélegeztem.

Ennél az életnél már semmi sem lehet fájdalmasabb. Még a halál sem.

Mikor elszakadtam Kai-tól hetekig csak sírtam. De az óta képtelen vagyok rá. Most mégis érzem, hogy könnybe lábad a szemem.

Halkan szipogni kezdtem majd pislogni a könnyeim miatt.

Felemeltem a kést és a karomhoz tettem. A hideg fém, ahogy a bőrömhöz ért kirázott a hideg. Erősen belenyomtam a karomba majd végig húztam. A kés kiesett a kezemből, ahogy a számhoz kaptam visszafojtva a kiáltásom és zokogásom. Előkaptam egy törülközőt majd a földre csöpögött vérem-töröltem fel vele. Eltöröltem minden nyomát a fájdalmamnak. Kimostam a törülközőt majd a karom néztem, amin végig folyt a vérem. Csak fojt és fojt. Nem töröltem le. Magammal vittem a kést a szobámba majd lefeküdtem, párnám alatt a késsel.

Másnap este az ágyamon feküdve próbáltam elaludni, de sehogy sem jött álom a szememre.  A plafont bámultam szüntelen. Aztán felültem, megfordultam és elővettem a kést a párnám alól. Sóhajtottam egyet.

Már tényleg nem bírom tovább…

Kinyújtottam a karom, majd vagdosni kezdtem. Először gyengéden, félve majd egyre bátrabban. Ahogy a fájdalom előtört belőlem a sebek által úgy indultak meg a könnyeim is. Az egész karomat vér borította arcomat pedig könnyek áztatták.

A nagy szél hirtelen kinyitotta az ablakomat mire megijedve fordultam arra. A hideg szél körbe járt a szobában, amitől libabőrös lettem. Ahogy kinéztem az ablakon láttam a Holdat ragyogni az égen, amitől még jobban fájt a szívem.

- Mit művelsz? – hallottam egy nem túlismerős hangot az ajtóm felől. Odakaptam a tekintetem és remegni kezdett a kezem. Remegő kezemből kiesett a kés az ágyamra, a könnyeim pedig az arcomra fagytak.

- Én… - akadt el a hangom. A gombóc a torkomba iszonyúan fojtogatott.

- Ezzel bármit is megoldasz? – kérdezte megvetően Sehun.

Csak szipogtam és a könnyeim törölgettem.

- Veled van? – néztem rá szomorúan.

- Ki? – kérdezte lepetten.

- Kai… - mondtam ki a nevét mire a szívemet ezer tüske szúrta át.

Olyan rég mondtam ki a nevét…

- Nem. Felejtsd el. – mondta hidegen.

- Nem tudom. – kezdtek el újra potyogni a könnyeim az ágyon ülve.

- A fenébe, Nicole. Jó barátom volt csak ezért próbálok vigyázni rád helyette! Ne nehezítsd meg a dolgom! – mondta kissé dühösen.

- „Volt”…?

Sehun arcán egyszerre több érzelem futott végig, de a szomorúság messze kitűnt mind közül.

- Miért csak volt? Mi történt?

- Nicole… - hajtotta le a fejét majd zsebre vágta a kezét és elindult a nyitott ablak felé.

- Kezdj új életet. Felejtsd el Kai-t végre. Soha nem fog visszajönni.

- De miért? – pattantam fel az ágyról és elé álltam mire megtorpant.

Nem válaszolt.

Miért érzem azt, hogy valami szörnyű dolog történt, amiről nem tudok?

- Megyek. Szedd össze magad. – mondta majd ki akart kerülni és elmenni mellettem, de megragadtam a karját és visszarántottam.

- Sehun mi történt?! – emeltem fel a hangom.

- Legyen annyi elég, hogy soha nem jön vissza. – döntötte kissé hátra a fejét.

Csak nem könnyek csillognak a szemeidben?

Lassan elengedtem a karját, majd csalódottan lehajtottam a fejem. Sehun odasétált az ablakhoz én meg újra pityeregni kezdtem mire Ő az ablakpárkánynak támaszkodva, ugrásra készen megtorpant. Elindultam az ágyam felé majd mikor fél lábbal már feltérdeltem rá megszólalt:

- Kai meghalt.

Megdermedtem és kirázott a hideg. A fejembe zavaros gondolatok cikáztak miközben a gombóc a torkomban iszonyatosan fojtogatott.

- Az nem lehet. – mondtam ki nehezem majd nagyot nyeltem.

Nem kezdhetek el sírni…

- Sajnálom. – mondta szomorúan.

- Lehetetlen.

- Akkor láttam utoljára mikor te. Túl sokan voltak ő meg egyedül… Mire visszatértem csak vér fogatott. Vagy megették, vagy ha el is menekült belehalt a fájdalomba.

Hazugság. Ez az egész egy hazugság. Kai nem halott… nem lehet az!

- Ne várj többet rá. – mondta majd kiugrott az ablakon.

Nem sírhatok…

Az egész testem remegni kezdett. Szinte hallottam, ahogy a szívem darabokra szakad, mint egy darab rongy.

Nem sírhatok…

A mellkasomhoz kaptam miközben levegő után kapkodtam.

Ha most elkezdek sírni, előtör belőlem a sok fájdalom, abba pedig belehalnék.

Nem tudtam visszatartani a fájdalmam. Levettem a lábam az ágyról majd mellette térdre rogytam és zokogni kezdtem.

Hajnali 4-kor még mindig a könnyeim törölgettem.

Nem bírom tovább. Most már tényleg nem…

Lerohantam a lépcsőn majd kiszaladtam az utcára. El akartam futni a fájdalom elől. Sehun elől, az emberek elől, a szerelem elől, a szívem elől, a valóság elől. Túlságosan fáj ahhoz, hogy beletörődjek.

El akarok menekülni…

Csak rohantam magam se tudtam merre. A könnyeimtől semmit se láttam és nem hallottam semmit csak Sehun szavait.

Mikor már alig kaptam levegőt még mindig rohantam. Az út azon része, amely mellett futottam már a városon kívülre esett. Egy épület se volt sehol csak fű, fák és bokrok. Az út mentén rohanva hallottam, ahogy zúgnak el mellettem sebesen sorra az autók.

Itt az esélyem… Gyorsan véget vetek mindennek.

Nagy levegőt vettem majd becsuktam a szemem és beszaladtam az út közepére és megálltam. Hallottam a közeledő autók hangját. A dudálást, a kerékcsikorgást. A szívem hevesen vert miközben a könnyeim csak úgy potyogtak a földre.

Gyere velem. – hallottam Kai vidám szavait a fejemben.

Kai… annyira sajnálom. Még el sem tudtam neked mondani, hogy mennyire szeretlek. Csak pár órát kaptunk és nem használtuk ki jól. De most… újra találkozunk, és örökre együtt leszünk, egy olyan helyen ahol senki sem bánthat minket. Se farkas, se ember.

A kerekek csikorgása egyre élesebb lett és már éreztem a halál szelét.

- Szeretlek. – mondtam egy halvány mosollyal mikor már tudtam, egy másodperc és meghalok.

Mintha a szél magával ragadott volna éreztem, ahogy a lábam eltávolodik a talajtól.

Mi ez?

Karok fonódtak körém majd éreztem, ahogy a fűre zuhanok. De végig valaki ölelt és nem hagyta, hogy megsérüljek miközben törékenyen a föld felé zuhantam majd miután ott sodródtam tovább a lendülettől.

Sehun… utállak.

- Én is. – mondta miközben szorosan ölelt magához. A bal oldalamon feküdtem ő meg mögöttem átölelve fejét a hátamnak támasztva.

- Igen? – mondtam gúnyosan megvetve őt.

- Én is szeretlek… - mondta halkan.

Megfagyott körülöttem a világ. Az autók megálltak, az idő megállt, nem mozgott semmi csak a hideg szél fújt.

Egy pillanat… Ez a hang.

Sírni kezdtem. Megfogtam a kezét, amivel magához szorított.

Hát te vagy az?

Lassan levettem magamról kezeit majd felültem. Letöröltem a könnyeim és hátranéztem.

Ott feküdt a földön szétterülve az eget kémlelve miközben könnyek csillogtak a szemében.

Újra van értelme az életemnek…

Felült majd szomorúan rám nézett nagy boci szemekkel miközben a szél a dús barna hajával játszott.

És most jön az a rész, hogy sírva az ölébe borulok és sosem engedem el.

Jó tervnek indult.

- Idióta! – jelentettem ki kissé felemelve a hangom miközben arcon csaptam.

Lassan újra felém fordítottam a fejét lepetten. Duzzogva könnyes szemekkel néztem vissza rá.

- Miért mondta azt Sehun, hogy meghaltál?! – csattantam fel.

- Sajnálom… - simogatta az arcát ahol megütöttem.

- Hol voltál eddig?!

- Én…

- Miért nem jöttél vissza hamarabb? – tört ki belőlem újra a sírás.

Előre hajolt majd magához húzott és szorosan ölelt magához.

- Épp időbe érkeztem… - suttogta megkönnyebbülve.

Mire visszatértem csak vér fogatott. Vagy megették, vagy ha el is menekült belehalt a fájdalomba. – jutottak eszembe Sehun szavai.

Lassan eltoltam magamtól majd aggódóan ránéztem mire ő elmosolyodott. A szívem megtelt melegséggel, hogy újra  a szemébe nézhetek és érinthetem. Kezem óvatosan a mellkasára tettem mire meglepődött.

Érzem…

Megfogtam a pólója nyakát majd lassan lehúztam.

Sebek…

- Rossz így látni téged… - mondta miközben nem bírtan levenni a szemem a sebeiről.

Lassan levette a kezem magáról és rám nézett. Megfogta a karom majd felemelte és elkezdte rajta felhúzni a pólóm ujját.

Felszisszentem, ahogy a kemény anyag a sebeimhez ért. Csak egy kicsit húzta fel a pólóm ujját, míg meg nem látta az első vágást.

- Akkor én mit mondjak? – nézte a karom.

- Azt, hogy többet nem adsz okot arra, hogy ilyenbe meneküljek.

Meg se mozdult miközben azt a sebemet nézte, ami kilátszott a póló alól. Hosszú percekig csak nézte.

Talán zavarja a vér?

- Kai? – kérdeztem félve.

Megfogta a kezem majd lassan a szájához emelte, ajkait pedig gyengéden a sebemre tette.

- Mint az oviba. – nevettem el magam.

Elmosolyodott majd felemelte a fejét és rám nézett.

- M-mi az? – dadogtam.

Előre hajolt majd homlokát az enyémnek döntötte.

- Hiányoztál. – mondta majd birtokba vette az ajkaim, amit már több mint egy éve csak rá vártak.

Visszatértek a színek a világomba, a hangok, a vidám képek, a jó érzések. Azt hittem sose látom viszont őket. Boldog 4 hónapba részesültem, aminek minden perce felejthetetlen volt számomra.

- Már megint hol voltál?! – állt elém anyukám mikor beléptem a házba.

- Barátnőmnél… - léptem ki a cipőmből majd el akartam menni mellette, de megragadta a karom és visszarántott.

- Mi van már?! – förmedtem rá.

- Hányszor mondtam már, hogy ne maradj kinn ilyen sokáig?! – emelte fel a hangját.

- Hagyjuk már… - sóhajtoztam.

- Nicole! – szólt rám majd arcon ütött mire meglepődtem. – Tanulj már meg végre felnőttként viselkedni! – mondta mérgesen majd elengedte a karom és beviharzott a szobájába.

Ez most komoly?

- Ch… - mérgelődtem miközben a számat harapdáltam. – Idegesítő… - mondtam halkan majd felrohantam a lépcsőn és becsaptam magam után a szobám ajtaját.

Beledobtam magam az ágyba és mélyeket lélegeztem.

Oké, hogy a szülők féltik a gyereküket, de ez már túlzás…

Mondjuk, lehet az az oka, hogy nincs apám. Sosem beszél róla anyám sokat. Annyit tudok csak róla, hogy életben van, de nem érdekeljük őt így én se tegyem ezt. Meg se próbáljam megkeresni vagy hasonló.

Nem is érdekel… Egy ilyen apát fölöslege lenne megkeresnem.

- Meg volt a mai anyai szigor is? – hallottam Kai hangját mire felültem és ránéztem. Az ablak mellett állt hátát a falnak döntve és mosolyogva figyelt.

- Meg. Így hajnali fél kettőkor. – mosolyodtam el én is.

- Megérdemelted. – vágta zsebre a kezeit.

- Kapd be. Miattad késtem. – jelentettem ki.

- Pszt. – emelte az ujját a szája elé. – Ez titok.

- Akkor miért nem megyünk el? – mosolyodtam el huncutul.

- Hova? – kérdezte én meg felpattantam az ágyról, magamhoz öleltem és megcsókoltam.

- Bárhova.

Valami ilyesmi hangzott el egy évvel ezelőtt is…

Kai felkapott az ölébe majd kiugrott velem az ablakon.

A sötét utcákat róttuk kézen fogva.

Így az éj leple alatt senki sem láthat minket…

- Változz át. – álltam elé.

- Miért? – lepődött meg.

- Olyan rég öleltem farkast… - pirultam el.

- Hülye. – nevette el kissé magát mire lehajtottam a fejem és elmosolyodtam.

Mire felnéztem egy gyönyörű farkas állt előttem.

Pont, mint amikor először láttam… Szemei újra és újra megbabonáztak.

- Ügyes kutya. – guggoltam le elé és paskoltam meg a fejét mire kissé rám morgott, de én csak elnevettem magam.

Átöleltem puha selymes bundáját.

Hiányzott már…

Hirtelen arrébb ugrott és figyelni kezdett mire megrémültem.

- Mi az?

Rám nézett egy pillanatra majd beugrott a mellettünk lévő magas kerítés mögé.

- Ez meg…? – vontam fel az egyik szemöldököm.

Aztán emberek hangját hallottam.

Így már értem…

Néhány srác jött arra nevetgélve. Nekidőltem a kerítésnek, nehogy még a végén fellökjenek. Az első 2 srác el is ment előttem mintha ott se lettem volna, de a harmadik megtorpant és rám nézett.

Ez mit bámul?

- Mit nézel?! – háborodott fel.

- Én ugyan semmit. – forgattam meg a szemeim.

- Mit képzelsz magadról?

- Semmit. – sóhajtottam.

- Jössz már? – fordultak vissza a barátai.

- Várjatok.

Öcsém…

- Mi a neved?

Nem válaszoltam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket.

- Hé! – emelte fel a hangját mire kicsit megijedtem. – Hozzád beszélek!

Épp ez a bajom.

- Hagyjatok jó? – néztem rájuk fáradtan.

- Inkább gyere. – ragadta meg az egyik a karom.

Ez valami vicc akar lenni?

- Még mit nem. – rántottam ki a karom a kezéből mire arcon ütött.

Vállammal a kerítésnek dőltem és az arcomat fogtam.

Rohadékok.

- Még mindig van kedved makacskodni?! – kiabált. – A magad fajtákat csak szétverni jó! – mondta majd újra felemelte a kezét, ami meg is állt a levegőbe.

- Pechetek van. – hallottam Kai hangját.

- Elkéstél. – mosolyodtam el.

- Bocs. – mondta majd kitekerte a srác karját miközben az fájdalmasan jajgatott.

- Állj! – kiáltott fel a másik miközben oda lépett hozzám és egy kést tartott a nyakamhoz.

- Mit lépsz, ha kinyírom a csajt!? – ordibált.

Idegtépő, néma percek vették kezdetüket. Kai lassan elengedte a srác karját, de a szemeibe mintha a düh lángjai jelentek volna meg.

Ne veszítsd el a fejed… ne most.

- Hülye barom! – kiáltott fel a srác kárörvendően majd épphogy hozzáért a kés éle a bőrömhöz láttam, ahogy egy farkas ráugrik és leteperi a földre. Arrébb ugrottam és elborzadva néztem ahogy átharapja a nyakát. A vér beterített mindent. Egy hulla üveg szemei rám meredtek, amitől kirázott a hideg. A másik kettő megijedt és elszaladt.

Hogy tehetted?

A fejemhez kaptam és elfordultam miközben szaporán vettem a levegőt.

- Mit művelsz? – mondtam idegesen.

- Nicole… - éreztem kezét a vállamon.

Mikor felé fordultam könnyek gyűltek a szemembe. Az arcán vér, a kezén vér… mindenhol vér.

- Hogy tehetted? – kérdeztem remegő hangon.

- Én csak… - egyre jobban pánikba esett és alig kapott levegőt. – Többet nem fordul elő. Ígérem. Kérlek, ne haragudj én csak.. még meg kell szoknom ezt. Ha nem teszem, megöl és… és… - hadarta el idegesen, de megakadt mikor odaléptem hozzá és magamhoz öleltem.

Nem érdekel. Nem esik jól ezt látnom, de ez még közel sem elég ahhoz, hogy elengedjelek.

- Nyugi. – mondtam miközben hallottam, ahogy  a szíve hevesen ver és mellkasa megemelkedik minden lélegzetvételénél.

Hirtelen pár fényvillanást láttam mire elengedtem őt és körbe néztem.

- Mi volt ez?

- Egy autó? – nézelődött Kai is.

- Tűnjünk el. – fogtam meg a kezét miután lenéztem a hullára.

- Nicole! – hallottam anyám hangját a nappaliból. Odamentem hozzá majd megálltam a kanapé mellett. Ő épp a tv-t nézte elborzadva.

- Mi az? – kérdeztem majd én is a képernyőre néztem.

Nem lehet.

Benne vagyok a tévében.

Lefényképeztek azok a görények!

A tévében a képet mutatták, amin épp a hulla mellett állunk Kai-al én pedig őt ölelem.

- Tudtam, hogy ez lesz! – csattant fel anyám.

- Megmagyarázom!

- Soha többé nem mehetsz sehová! – állt fel a kanapéról és már szinte sírt miközben kiabált.

- Nyugodj meg! Nem öltem meg senkit! – gyűltek nekem is könnyek a szemembe.

- Ő! – mutatott anyám a tv-re amibe még mindig a képet mutatták.

- Nem ember ugye?!

Te meg miről beszélsz? Honnan…?

- Anya…

- Farkas ugye?! – ordított anyám miközben könnyek folytak végig az arcán.

- Mi bajod van?! Miről beszélsz?! – akadtam ki.

- Nem járhatsz te is úgy, mint én!

Mi van?

- Többé nem hagyhatod el a házat!

- Mégis miről beszélsz?! Miért veled mi volt?! Anya, mégis mi folyik itt?!

- Soha többé ne találkozz azzal a szörnyeteggel megértetted?!

- Ő nem szörny! – csattantam fel.

- Hanem mi?!

Az életem értelme…

- Anya ezt itt fejezzük, be kérlek.

- Annyira féltem, hogy úgy jársz majd, mint én. – fogta a fejét és forgolódott a szobában idegesen.

- Anya…

- Ha okosabb lettem volna …

Nem akarom hallani…

- Ne kövesd el te is azt a hibát, amit én!

- Milyen hibát? – rémültem meg.

- Ne szeress bele egy farkasba vagy a te gyereked is apa nélkül nő fel!

Nem akartam tudni… nagyon nem.

Könnyes lett a szemem és megdermedtem.

- De csak azért mert téged átvertek ő nem-

- Nicole elég!

- Csak egy éjszakára kellesz neki aztán ott hagy majd, ahogy apád tette velem! Szerencse, hogy nem örökölhető ez a kór…

- Elég volt. – mondtam majd megfordultam és nagy léptekkel elindultam az ajtó felé.

- Nicole állj meg!

- Hagyj! – kiabáltam majd becsaptam magam után a bejárati ajtót és rohanni kezdtem.

Mégis mi ez a komédia?! Még hogy az apám egy olyan farkas, mint Kai…

Lehetetlen!

Ezért féltett mindig is anyám annyira?! Tudta…. De honnan?!

- Kai! – kiabáltam miközben futottam.

Keservesen sírni kezdtem.

- Kai, hol vagy?! – a könnyeimtől már nem is láttam az utat. Ide-oda dőltem az úton majd a kerítésbe támaszkodtam nehogy elessek.

- Mi a baj?! – éreztem kezeit a vállaimon.

- El kell tűnnünk. – néztem fel rá.

- Mi történt? – lepődött meg.

- Keresnek! Muszáj-

Épp hogy kimondtam hirtelen lámpafények cikáztak körülöttünk.

- Ott vannak! – hallottam egy ismerős hangot.

Az egyik srác…

- Kai menj! – löktem el magamtól.

Csak értetlenül meredt vissza rám, de nem mozdult.

- Menj már! – sírtam, de késő volt.

Egy rendőr lefogta őt, de nem is küzdött ellene.

- Biztos ő volt az? – kérdezte rendőr a sráctól.

- Igen! – válaszolt elégedetten.

- Hazudik! – szólaltam fel.

- Mi? – lepődött meg a rendőr.

Egyre több és több ember vett minket körül. Egyre több rendőr és civil. Egye több fény lett, így mindent láttam. Túl sokat is…

- Egy ember hogy lett volna képes széttépni állat módjára egy másik embert?! – kiabáltam. - Mi csak épp arra jártunk!

- Hazugság! – kiáltott a srác.

- Ő volt az! – mutatott Kai-ra. – Farkasként tépte szét. – jelentette ki.

- Mi? – kérdezte a rendőr.

- Jól hallotta! Farkassá változott.

A rendőr nevetni kezdett.

- Most meg mit röhög!? – háborodott fel.

- Ez egyre érdekesebb. – engedte el Kai-t a rendőr.

- Bebizonyítom! – csattant fel a srác.

Mégis hogy?

Hirtelen odalépett hozzám majd megütött és fojtogatni kezdett.

- Mit művel?! – kiabált a rendőr.

A kezét karmolásztam, hogy elengedjen, de már alig volt erőm. Szédülni kezdtem.

Aztán összeesett előttem mire én is a földre estem és köhögni kezdtem. Aggódva felnéztem és az én szeretett farkasom állt előttem.

Hát nem tudod visszafogni magad!?

Körbe néztem és láttam az emberek döbbent és rémült arcát.

- Kai… - csuklott el a hangom.

Mire újra ránéztem megint emberi alakba volt. Megragadta a kezem és futni kezdett. Pisztolyok dörrentek el egymás után körülöttünk, ahogy szaladtunk.

- Kai… - kapkodtam levegő után. Már a könnyeimmel se bírtam.

Beszaladtunk egy szűk utcába.

Rossz ötlet volt. Nagyon rossz.

Megtorpantunk mikor egy több méteres kőfal termett előttünk. Visszafordultunk, hogy kifussunk, de addigra egy tucat rendőr állt előttünk.

- Kai… - rángattam a kezét, de ő csak mereven a rendőrökre nézett.

- Ne ölj meg senkit… - sírtam. – Kérlek… - zokogtam majd a földre rogytam.

Nagy levegőt vett majd láttam rajta, hogy újra ura önmagának.

Hát sikerült…

Lenézett rám majd halványan elmosolyodott.

Szinte hallottam a gondolataid: Látod? Érted bármire képes vagyok…

Elmosolyodtam és a keze felé kezdtem nyúlni mikor egy pisztoly dörrenése csapta meg a csendet.

Kai teste megrezzent majd az ég felé fordította fejét. Egyik térde a földre rogyott és az oldalát szorongatta.

- Kai! – kiáltottam fel majd felálltam.

Felé indultam kétségbeesetten. Épp hogy elé álltam megvédve őt mikor megint éreztem karjait körém fonódni. Elém lépett miközben magához ölelt, hátat fordítva a rendőröknek. Nem mutatta ki a fájdalmát csak engem nézett. Szorosan tartott szinte moccanni se tudtam.

Aztán jött még egy golyó. Éreztem, ahogy teste megfeszül, ahogy belefúródik a golyó. Majd jött még egy.

- Elég legyen! – kiáltottam miközben csak úgy folytak a könnyeim.

Hogy vagy képes így is rám mosolyogni!? Hogy teheted ezt velem? Olyan kegyetlen vagy…

Szorítása lazulni kezdett mire megrémültem.

Nem hagyhatsz el…

Még egyszer utoljára elsült egy pisztoly. A dörrenése belehasított a csendbe megpecsételve két élet sorsát.

Éles fájdalom hasított bele az egész testembe.

Hogy?

Lenéztem a mellkasomra.

Eltaláltak…de hogy?!

Kai-ra néztem és az én sebemmel egy vonalba volt egy seb rajta is.

Átment…

Magamhoz öleltem Kai-t mikor éreztem, ahogy karjai leválnak rólam. Az erő lassan engem is elhagyott és mindketten a földre zuhantunk.

A földön feküdtünk tehetetlenül körülöttünk pedig vér borított mindent. Lassan, nehézkesen fölém hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra.

Hát tényleg? Tényleg nincs, olyan hely a Földön ahol együtt lehetünk?

Egyáltalán a Mennybe jutunk, hogy együtt legyünk legalább ott?

Ajkai lassan eltávolodtak a homlokomtól. Visszafeküdt mellém és láttam, ahogy már egyre ritkábban és nehézkesebben vesz levegőt, ahogy én is. Fejemet a mellkasára tettem, ő pedig ujjait az enyéim köré fonta.

Miért van ez? Mit követtünk el, hogy ellenünk van az egész világ? Legalább a halál után, együtt lehetünk, vagy a Holdnak és a Farkasnak a Mennyben sincs közös jövője?

Kai… ha a halál után is elválnak útjaink, és egyikünk a Pokolba másikunk pedig a Mennybe jut, akkor is utánad megyek és megkereslek.

Bebizonyítom, hogy igen is együtt lehet a Hold és a Farkas, a halál után.