♦ Prisoner of the Tiger [Sehun]

Prisoner of the Tiger
-A tigris rabja-
[Sehun]

Prisoner of the Tiger

Levegő után kapkodva rohantam be a sűrű dzsungelbe, miközben folyamatosan hátrapillantottam. Hallottam üldözőim hangját, ahogy a fegyverek zörögnek az oldalukon, ahogy az avar ropog a talpuk alatt. Jobb kezemmel magam előtt hadonásztam, védve arcomat a növényektől és ágaktól, másik kezemmel pedig a szárim alját fogtam, hogy ne essek el benne. Éreztem, hogy néhol beleakad a vékony anyag az ágakba, és elszakítja, de nem foglalkoztam vele. Csak szaladtam, ahogy az erőmből tellett, hiszen élni akartam. Nem voltam benne biztos, hogy megölnének, valószínűbbnek tartottam, hogy váltságdíjt követeltek volna tehetős szüleimtől, de nem tudhattam biztosan. Gyerünk Aruna, megtudod csinálni! Csak fuss, ne törődj semmivel. Hirtelen kiabálást hallottam mögülem, mire lelassítottam, megfordultam és hátrafelé lépkedtem tovább. Nem láttam semmit, csak hallottam üldözőim kiabálását, majd sikolyát, aztán egy sárga villanás suhant át az ágak között. Összerezzentem, majd megfordultam és futottam tovább. Bármi is támadt rájuk, az engem is megtámadhat, ha tovább itt maradok. Homlokom gyöngyözött az izzadságcseppjeimtől és egyre nehezebbé vált minden lélegzetvétel. Ahogy fáradtam egyre sűrűbben botlottam meg az egyenetlen talajon és kerestem olyankor támaszt valamelyik fa törzsén. Egyre hangosabban vettem levegőt, míg végül minden erőm elfogyott és megállásra kényszerültem. Kezemet a mellkasomhoz szorítottam, miközben levegő után kapkodtam. Fáradtan forgolódtam, de rá kellett ébrednem: elvesztem.  A dzsungel sűrűjében találtam magam és fogalmam sem volt, hogy merre kéne induljak, valamint azt sem tudtam, hogy üldöznek-e még. Lassan leültem a földre, felhúztam a térdeimet homlokomat pedig ráhajtottam. Ez fantasztikus. Most mégis mi lesz velem? A nap ugyan még fent volt, de csak pár órám volt hátra, mire eltűnik a lombok mögött és a Hold kerül helyére. Gondolatok százai cikáztak a fejemben, miközben próbáltam nem pánikba esni, de ahogy telt az idő egyre jobban úrrá lett rajtam a félelem és a kétségbeesés. Furcsa hangok keringtek körülöttem, mintha valami, vagy valaki járkálna körülöttem. Szívem egyre hevesebben kezdett verni és próbáltam nyugtatgatni magam. Az csak egy madár. Igen, egy madár, vagy valami ilyesmi. Biztosan… Úgy reszkettem akár a nyárfalevél, aztán halk morgást hallottam. Hirtelen belém szorult a levegő, majd lassan felemeltem a fejem a térdeimről.  

     Egy hatalmas tigris feküdt tőlem néhány lépésnyire. Fejét felemelve figyelt engem, miközben farkával ide oda csapkodott a talajon. A levegő belém szorult és gyorsan hátrébb csúsztam, miközben könnyek gyűltek a szemeimbe. Nem így akarok meghalni. Kivert a víz és borzalmasan rettegtem, hiába volt az állat lélegzetelállítóan gyönyörű. Sárga szemei figyelték minden mozdulatom. Nem tudtam eldönteni, hogy azok a szemek vadásznak rám, vagy esetleg óvnak?

Komótosan ásított egyet megvillantva előttem hatalmas fogait. Fussak, ne fussak? Mit csináljak? Az idő csak telt ő pedig nem tett semmit ahogy én sem, csak néztük egymást. Attól féltem, hogy ha megmozdulok nekem támad, de túlságosan féltem a közelébe. Menekülni akartam. Egész testem megfeszült, készen állva bármikor a futásra, amikor egy madár hirtelen felröppent a mellettem lévő bokorból. Felsikítottam, majd felugrottam és futni kezdtem ijedtemben. Csak futottam miközben a kezeimmel magam eljött hadonászva védtem az arcom. Szandálom lassan kezdte felmondani a szolgálatot, egyik pántja már elszakadt, így nehézkes volt benne a futás.

Alig futottam öt perce, mikor a növényzet feltűnően ritkulni kezdett, míg végül egy patakhoz érkeztem, amibe egy kisebb vízesés csobogott. Szikláit szinte ellepték a növények, a víz csobogása pedig nyugtatólag hatott hevesen dobó szívemre. Lépteim lelassultak, majd megálltam kezemet a mellkasomra szorítottam és félve pillantottam magam mögé, de nem láttam semmi fenyegetőt. El se hiszem, hogy még élek. Hangosan felsóhajtottam, majd megtöröltem az izzadságtól ázott homlokom. Odakullogtam a patakhoz, majd letérdeltem, merítettem egy kicsit a kezemmel és inni kezdtem. Megkönnyebbülve húztam ki magam a földön ülve, közben pedig az arcomat törölgettem vizes kezeimmel. Már szinte elértem a teljes nyugalmat, mikor furcsa hangokat hallottam a fák közül. Madarak röppenését és az avar recsegését.  Lassan hátranéztem a vállam fölött, majd megláttam, ahogy a tigris komótosan kisétál a fák közül. Hirtelen az egész testem megfeszült és szívem újra idegesen dübörögni kezdett. Miért üldöz ennyire?! Nem hagyna inkább békén biztos csak gyomorrontást kapna ha megenne! Ráérősen mégis határozottan lépdelt felém hatalmas mancsain, miközben arany szemeit egy pillanatra sem vette le rólam. Lassan hátrébb csúsztam a földön, miközben remegő karjaimat kinyújtottam magam elé. Ahogy közeledett felém, én úgy húzódtam egyre hátrébb, míg végül kicsúszott alólam a talaj és a lendület a patak felé kezdett húzni. Halk sikoly hagyta el a számat miközben háttal a víz felé közeledtem és a tigris miután megtorpant, mintha csodálkozva nézett volna rám. Végül belecsobbantam a hűs vízbe.

- Aruna! – kiabálta mostohaanyám a nevem, mire felpattantam a földről és leporoltam a szakadt ruhámat. – Aruna!

- Megyek – kiabáltam vissza unottan, majd kisétáltam a ház elé.

Egyszerű kis faviskónk volt, három részből állt: a konyha, egy nagyon kicsi fürdőszoba minek a falai már omladoztak és egy nagyobb szoba, ahol aludtunk és a dolgainkat tároltuk. A ház ablakai be voltak törve, és az ajtó sem záródott jól, csak épphogy be lehetett hajtani.

- Igen? – kérdeztem mostohámat, aki a lépcsőn ült és egy szürke ruhadarabot sikált.

- Menj add el azokat – mutatott sietősen két zacskóra.

Odasétáltam, majd belenéztem. Mangók.

     - Haza se gyere, ha nem sikerül mindet eladni! – mordult rám rekedtes hangján.

Megfogtam egy-egy szatyrot, hónom alá csaptam egy kis összecsukható műanyag asztalkát, majd elindultam vele az utcára. Volt egy szokásos ki helyünk ahova ki szoktunk ülni. Elég forgalmas út volt, még autókkal is jártak ott, ami nagy szónak számított itt a nyomornegyedben. Letettem az asztalkát, majd kikapkodtam rá az egyik zacskó tartalmát. Igényes elrendezgettem, hogy jól nézzenek ki, majd felsóhajtottam.

     - Vegyenek mangót! Olcsón adom – próbáltam kiabálni, de erőtlen hangomat alig     hallotta meg bárki is.

Reggeltől sötétedésig kint álldogáltam az asztalka mellett, és csak fél zacskónyi mangót sikerült eladnom, azt is aprópénzért. Visszapakoltam ami megmaradt, majd fáradtan indultam hazafelé. Gyomrom hangosakat korgott, hiszen egész nap nem ettem egy falatot se és még csak inni sem ittam. Arcom falfehér volt és alig láttam kettőig. Mikor a ház elé értem és mostohám megpillantott, mérgesen megindult felém, majd tenyere az arcomon csattant.

     - Egész nap elvagy és csak ennyire tellett tőled? – kiabálta mérgesen, miközben én a földet bámultam. – Elvagyok veled átkozva! Átkozott gyermek! – ordibálta miközben a fejemet kezdte ütögetni, mire én felhúztam vállaimat és szótlanul tűrtem – mint minden nap.

Tenyere hangosan csattant hol az arcomon, hol a fejemen, hátamon, gyakorlatilag szinte mindenhol. Közben hangosan kiabált és szitkozódott, majd hirtelen megállt levegő után kapkodva. Lassan ráemeltem tekintetem. Összekócolódott hajamtól nem sokat láttam, de még így is tudtam, hogy milyen arccal néz rám.

- Add ide – kapta ki a kezemből a zacskót, amiben a maradék mangó és a kis pénz volt. – Ne is álmodj róla, hogy ma bármit is enni kapsz! – dühöngött, majd betrappolt a kunyhóba.

Könnyeimmel küszködve ültem le a lépcsőnkre, majd felhúztam térdeimet és átkaroltam őket. Hideg szél fújt, és szakadt rongyos ruhámon könnyedén átfújt. Hasam hangosakat mordult ételt követelve, de nem tudtam mit enni. Aznap este is, mint a többin  a hideg kövön éhesen, könnyes arccal aludtam el.

Éreztem, hogy hűs szellő simogatja a hátamat, mire kirázott a hideg és lassan ébredezni kezdtem. Éreztem a puha füvet magam alatt, és láttam a gyönyörű vízesést magam előtt. A víz csobogásának a hangja megnyugtatta a lelkem, ahogy a madarak éneke is. Lassan felültem, majd hátranéztem és megláttam ugyanazt a tigrist néhány lépésnyire mögöttem feküdni. Feje a mancsán pihent, éber arany szemei figyeltek rám, miközben farka ide-oda cikázott a földön. Gyorsan hátrább csúsztam, majd szívverésem felgyorsult, miközben mereven egymás szemébe néztünk. Miért van még itt? Hosszú percekig néztük egymást mikor elgondolkoztam és eszembe jutott, hogy beleestem a vízbe, azonban ruháim és  a hajam már száraz volt mire felébredtem. Hiába gondolkodtam arra nem emlékeztem, hogy mégis, hogy kerültem ki onnan.

- Mit akarsz tőlem? – néztem rá aranyszemű tigrisemre gyanakvóan. Lassan felemelte fejét hatalmas mancsáról és tekintetével szinte darabokra cincálta a lelkem. Furcsa érzés fogott el. Olyan volt, mintha értené amit mondok neki. Sóhajtottam egy nagyot, majd lehunytam a szemem. Mire kinyitom, eltűnik innen. Ó, igen, ez csak az elmém játéka. Mikor lassan kinyitottam a szemem egy férfit láttam ott üldögélni, ahol előtte a gyönyörű állat feküdt. Gyorsan hátrébb léptem.

- Te ki vagy? Hova tűnt az a tigris? Hogyan kerülsz ide? Mit akarsz tőlem?– támadtam le kérdéseimmel, mire félmosolyra húzta száját. Na ne. Ez mégis mit jelentsen?

Felkelt a földről, majd megigazította fekete ingét, ami nem volt teljesen begombolva, kitűnő belátást nyújtva bronz színű bőrére. Nadrágja bokája fölé ért, sötét kócos haján egy két tincse arcába lógott. Egy darabig elidőztem a látványon, majd mikor rám emelte arany szemeit, tekintetével megremegtette az egész testemet. De hiszen... Az nem lehet.  Kezeim lassan leengedtem, miközben egy pillanatra sem vettem le rólam a tekintetem. Tekintete szinte csontig hatolt, éreztem ahogy minden porcikám remeg csak attól, hogy kábító barna tekintete találkozik az enyémmel.

- Sajnálom priya - hajolt meg lovagiasan, majd mikor visszaegyenesedett elmosolyodott, mitől nagyot dobbant a szívem. - Nem akartalak megijeszteni.

Zavartan kapkodtam ide-oda a tekintetem, miközben igyekeztem nem elfelejteni levegőt venni. Sehogy sem akart összeállni a kép és fogalmam sem volt arról, hogy kivel állok szemben, egy baráttal vagy egy rosszakaróval? Emberrel vagy egy tigrissel? Valóság ez vagy csak egy káprázat?

- Ki vagy te? - néztem rá zavartan, majd nagyot nyeltem. - Válaszolj a kérdéseimre.

- Rendben - hagyta el halk nevetés a száját,  majd közelebb lépett párat és beletúrt kócos hajába. - Először szeretnélek megkérni arra, hogy ne félj tőlem. A nevem Sehun - tette a kezét a mellkasára. - És szeretnék neked segíteni.

- Miért segítenél nekem? - léptem egyet hátrébb, miközben gyanakvóan néztem rá. - Hova tűnt a tigris? - mutattam a helyre ahol nem rég még a gyönyörű állat feküdt.

- Ő még mindig itt van - nézett újra szemeimbe, meleg mosollyal az arcán. - És azért szeretnék segíteni, mert úgy érzem ezt kell tennem. Ez megfelel válasznak?

Őszintén? Nem!

- Hogy érted azt, hogy Ő még mindig itt van? - néztem vissza rá összeszűkített szemekkel. - Ne próbálj hazudni nekem!

Egy pillanatra lehajtotta fejét, nagy levegőt vett, majd újra rám emelte arany szemeit és megindult felém. Rémültem figyeltem ahogy közeledik hozzám, majd hátrálni kezdtem, mire megint kicsúszott lábam alól a talaj. Vállaim fölött hátratekintve láttam ahogy a víz egyre közeledik, mikor egy kar a derekam köré fonódott megtartva engem.

- Iadaala, hányszor akarsz még oda beleesni? - mosolygott rám, miközben magához szorított.

Lábaim erőtlenül remegtek, miközben erős karja fogságában voltam és tekintete arany tengerében úszkáltam. Lassan felemelte másik kezét és hátrasimított egy tincset a fülem mögé. Itt helyben képes lennék meghalni. Abban a pillanatban ahogy belenéztem barna szemeibe rájöttem, hogy a tigrisem tényleg itt van. Szinte biztos voltam benne, hogy az arcom piros színben pompázik és ahogy ez eszembe jutott, zavartan fordítottam el a fejem. Karja lassan lecsúszott a derekamról és hátrébb lépett én pedig idegesen bámultam saját lábfejemet, miközben próbáltam életben maradni. Végül nagy levegőt vettem, beletúrtam a hajamba és felemeltem a fejem, hogy ránézzek, de helyette gyönyörű tigrisem nézett vissza rám.  Odaléptem hozzá, mire ő hozzám dörgölőzött fejét pedig a tenyerembe tolta. Teljesen összezavarodtam. Nem rég még néhány rosszakaró elől menekültem, most pedig itt áll előttem egy tigris aki néha ember? Mégis miféle tréfa ez? Sehogy sem akarta elfogadni az elmém a látottakat, hiszen ilyen nem létezhet. Ez nem lehet a valóság, de mégis. Akkor mégis mi más lenne, ha nem a valóság? Egy álom? Délibáb, káprázat esetleg látomás? Nem.

- Jól van - sóhajtottam, majd letérdeltem tigrisem elé. - Segíts nekem hazajutni - mosolyogtam rá zavartan, miközben fejét simogattam és anélkül, hogy észrevettem volna újra és újra elvesztem azokban az arany szemekben és a rabjukká váltam.

- Merre vezetsz engem? - dermedtek meg kezeim.

Halkan felmordult, majd néhány lépést odébb sétált aztán fáradtan lehuppant a földre és eldőlt. Mélyeket lélegzett, miközben farka fel-le kunkorodott.

- Nem megyünk? - lepődtem meg. - Ez a nagy segítséged? Komolyan? - tettem csípőre a kezeimet, majd felnéztem az égre és láttam, ahogy a lemenő nap vörösre festi az eget. Ah... most már értem.

Felsóhajtottam, majd odasétáltam hozzá és leültem mellé. Kezemet a fejére tettem, és bársonyos bundáját kezdtem simogatni, miközben ő halkan morgott párat. Nem vagyok normális. Csak magamat hibáztathatom érte, ha hamarosan leharapja a kezem. De egyszerűen vonzott magához, mintha csak elvarázsoltak volna. Tekintetem lassan a bokámon lévő láncra vándorolt, amit még szüleimtől kaptam kiskoromban. Óvatosan végigsimítottam az arany láncon, és a rajta díszelgő rubin köveken, miközben felidéztem magamban szerető szüleim arcát. Anya, apa, hamarosan hazamegyek. Halványan elmosolyodtam, majd ledőltem a földön, hátamat tigrisem hátának döntöttem és hamarosan elnyomott az álom.

Késői órákban arra ébredeztem, hogy a hideg betontól átfagyott a testem, miközben hűvös szellő simogatta bőrömet. Mocorogtam egy darabig a kemény lépcsőn, miközben kezeimet próbáltam melengetni. Ajkaim remegtek és fájt mindenem, könnyek kínozták a szemeimet, míg végül nem sikerült visszaszenderedni.

Kora hajnalban kezdtem ébredezni és egyből tapogatni kezdtem magam körül a talajt, tigrisemet keresve, de nem éreztem sehol. Azonnal felültem és körbenéztem, de Ő nem volt sehol. A fű harmattól volt nedves, és hűs szellő fújdogált miközben a nap lassan kezdett előtűnni a fák mögül. Ó. Mégis csak képzeltem az egészet... Ruhám kissé elázott a harmatos füvön, és kirázott a hideg, így karjaimat kezdtem simogatni, hogy felmelegítsem, miközben folyamatosan figyeltem a környéket. Nagy levegőt vettem, majd épp felkelni készültem a hideg földről, mikor egy pokróc landolt a fejemen, teljesen eltakarva engem.

- Sehun? - bukott ki belőlem, meglepve vele még saját magamat is. Óvatosan kikukucskáltam a pokróc alól és mikor megláttam őt a döbbenettől a szívem kihagyott egy ütemet.

Lenézett rám egy félmosollyal az arcán, szemei szinte ragyogtak a felkelő nap sugaraiban. Levett egy hátizsákot a hátáról, majd előttem letette, mire kérdőn néztem fel rá, majd vissza a táskára. - Mégis mi ez?

- Beszereztem néhány dolgot amire szükséged lehet - leguggolt, majd kicipzározta a táskát. - Van itt zseblámpa, víz, néhány zacskó keksz és szőlőcukor, az a pokróc - mutatott rá, majd elgondolkodott. - Ó, igen. Hoztam egy kenőcsöt is ami jó a sebekre. Ahogy elnéztem van rajtad néhány karcolás - mért végig, majd elmosolyodott.

- Ez nagyon jó, de honnan szerezted? - néztem vissza rá mosolyogva.

- Ő... - tűnt el a mosoly az arcáról, majd felegyenesedett és  a tarkóját kezdte vakargatni. - Találtam.

- Találtad? - ugrott fel az egyik szemöldököm.

- Nem mindegy? - sóhajtott.

- Ugye nem loptad? - álltam fel a földről, kezembe a pokróccal.

Kerülte velem a szemkontaktust, amiből egyből tudhattam a választ.

- Nem bántottál senkit - léptem közelebb hozzá. - ugye?

- Dehogy - nézett vissza rám kikerekedett szemekkel. Nem hazudik...

Vállaimra terítettem a pokrócot, majd felvettem a táskát a földről, és a hátamra dobtam.

- Azt mondtad segíteni akarsz nekem. Magam sem tudom miért, de hiszek neked. jobb választásom úgy sincs - felsóhajtottam,  majd körbenéztem. - Merre megyünk?

- Nagy kerülőt kell tennünk - vágta zsebre kezeit. - Még mindig keresnek téged, így nem indulhatunk egyenesen vissza.

Még mindig üldöznek engem? Igazán drága portéka lehetek.

- Még nem tudom neved - szólalt meg, mire újra felé fordultam és arany szemeibe néztem.

- T-tessék? - jöttem zavarba, közben pedig megigazítottam a táskát a hátamon.

Elmosolyodott, majd egyik kezét a háta mögé tette és meghajolt előttem, miközben másik kezét felém nyújtotta.

- Megtudhatnám a nevét, priya? - nézett rám fekete tincsei mögül.

Szívem újra hevesen kezdett dobogni és lányos zavaromban még a nevemet is elfelejtettem. Barna szemei fogságából nagy nehezen tudtam csak kiszabadulni, majd kezem óvatosan az övébe tettem.

- Aruna.

- Gyönyörű neved van rajkumari - mondta, majd lágy csókot lehelt a tenyeremre, mitől libabőrös lettem.

Rajkumari…

- Nem vagyok hercegnő - húztam el a kezem, mire felegyenesedett.

Nem mondott semmit, csak elmosolyodott majd kisimított egy kósza tincset az arcából. Megfordultam, majd körbenéztem, találgatva, hogy vajon merre induljunk.

- Merre akarsz menni? - kérdeztem egy nagy sóhaj kíséretében, majd mikor vissza fordultam már tigrisként állt előttem. Gyönyörű szemeivel engem figyelt, én pedig kezemet a nyakára tettem.

- Menjünk.

Elindult, én pedig belemarkoltam bundájába és mellette haladtam a sűrű dzsungelen keresztül.

Kora hajnalban a hideg betonlépcsőn ébredtem. Egész testem remegett a hidegtől és sajgott a kemény betontól. Nem akartam így élni tovább, a mostohaanyám karmai között, éhezni fagyoskodni. Ezeket tudom úgy is, hogy ő nincs velem. Lassan felkeltem, majd elvettem egy szatyrot és belepakoltam néhány mangót, belegyűrtem egy pokrócot és lassan körbenéztem a kis lakásban. Mostohám az ágyon aludta álmát én pedig próbáltam minél csendesebb lenni. Eltettem még egy kis edényt és egy nagyobb kést is, hátha jól jön még, majd anélkül, hogy visszanéztem volna, megindultam a nagyvilágba. Az utca még szinte üres volt a Nap se kelt fel teljesen. Nagy levegőt vettem, majd hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek.

Mikor ébredezni kezdtem, puha szőrt éreztem az arcom alatt, mitől elmosolyodtam. Lassan kinyitottam a szemem és láttam, hogy az este folyamán a tigrisemet használtam párnának.
- Sehun? - szólítottam, mire halkan felmordult.

Elmosolyodtam, majd lassan felkeltem és körbe néztem. Épphogy kinyújtóztattam karjaimat a gyomrom hangosan morgott egyet, mire azonnal odakaptam a kezeimet. Visszafordultam Sehunhoz, de ő akkora már felvette emberi alakját.
- Éhes vagy? - kérdezte, miközben előttem üldögélt, szokásos fekete ingében.
- Egy kicsit - mosolyogtam bután. - Van valami ennivaló?
- Hoztam néhány mangót - mutatott a mellettem heverő hátizsákra.
- Szuper - örültem meg a hírnek, majd egyből kivadásztam egyet és enni kezdtem. - te nem kérsz? - kérdeztem  két falat között, mire megrázta a fejét.
- Nem köszi. Egyél csak - mosolygott rám, mitől megakadt a falat a torkomon és köhögni kezdtem.
- Minden rendben priya? - csusszant közelebb hozzám, mitől még jobban idegesebb lettem és még inkább köhögnöm kellett. Elfordultam és úgy próbáltam békésén észrevehetetlenül megfulladni.
- Mikor indulunk? - kérdeztem két köhintés között.
- Amint levegőhöz jutsz - mosolygott rám a világ rendítő mosolyával.

Ahogy sikerült leküzdenem a torkomon akadt falatot, kihúztam magam és nagy levegőt vettem. Kutakodni kezdtem táskába és nagy meglepetésemre megláttam benne egy nagy darab kést.
- Sehun - néztem rá, mire ő érdeklődön nézett vissza rám. - Minek az a nagy kés?
- Ó - kerekedtek ki a szemei. - Hogy az… Hát gondoltam még jól jöhet. - mosolyodott el.
- Értem - válaszoltam, bár furcsálltam a dolgot. - Akkor menjünk - vettem a vállamra a táskát miután felkeltem a földről és megigazítottam a szárimat.

Mikor Sehun felé fordultam ő már tigrisként nézett vissza rám meleg arany szemeivel. Elmosolyodtam, majd mellé léptem és belemarkoltam nyakánál a bundájába.
- Akkor menjünk - vettem nagy levegőt, majd engedtem, hogy vezessen engem.

A kusza liánok mögött rendszerint zajos papagájok hangoskodtak, amik ha a közelbe voltunk felreppentek, mitől néha megijedtem, ahogy attól is, ha egy közeli páfrány számomra indokolatlanul megmozdult. A magasra nyúló mahagóni, tíkfák és ébenfákon majmok ugrándoztak. Némely fán rengeteg bromélia volt, amiket mindig megcsodáltam, azonban nem sokat ámuldoztam. A felénk magasodó főleg kakaó és szágópálma ágait árgós szemekkel vizslattam, félve a leopárdoktól és jaguároktól belefeledkezve, hogy egy tigris lépdel mellettem.

Lassan két órája sétálhattunk, mikor már kezdtem elfáradni, de próbáltam leplezni, ezért beszélgetni kezdtem.
- Nem mesélnél egy kicsit magadról? Ki is vagy te pontosan? Vagy micsoda?

Nem jött válasz és nem is változott vissza, mitől idegesen az alsó ajkamba haraptam.
- Te egy Isten vagy? - kérdeztem kisebb csend után, mire halk morgás tört fel belőle. - Játsszuk azt, hogy egy morgás igen, két morgás nem. - mosolyodtam el.
- Akkor Isten vagy? - tettem fel újra a kérdést, mire két morgás volt a válasz. - Ahh… Akkor sámán? - újabb két morgás. - Nem értem. - gondolkodtam el. - Te alapjáraton ember vagy, vagy tigris? - kérdeztem, mire nem jött válasz. - Óh, igen elfelejtettem. Szóval ember vagy? - morrant egyet. - Elátkoztak? - torpantam meg, mikor egyet morrant csak.

Kezem lassan végigcsúszott a hátán, ahogy tovább sétált mellettem, majd mikor már nem értem el, ő is megállt és vissza fordult, rám emelve igéző szemeit.

- Mióta? - suttogtam, mire visszaváltozott és elém lépdelt.
- Már elég rég óta, de nincs sok időm strimani, ígérem egyszer az összes kérdésedre válaszolni fogok, de most sietnünk kell - simogatta gyengéden az arcom, mitől a szívem hevesen kezdett verni. - Menjünk - mosolygott rám, én pedig újra és újra elvesztem a látványában.
- Hogy érted azt, hogy nincs sok időd? - kérdeztem miközben nem bírtam elszakadni arca látványától.

Közelebb lépett hozzám, egyik karját a derekam köré fonta, magához húzott és egy lágy csókot lehelt a homlokomra, mitől szinte a fellegekben jártam.

- Ne haragudj rajkumari - döntötte a homlokát az enyémnek és nézett mélyen a szemeimbe. - Ígérem, válaszolni fogok a kérdéseidre, ha itt lesz az idő.
- Sehun… - kezdtem, de elakadtam mikor elengedett, hátrébb lépett, majd visszaöltötte tigris alakját.

Leguggoltam, mire ő odalépett hozzám, fejét pedig a vállamhoz dörgölte, akár egy nagyra nőtt cica. Megsimogattam a fejét, majd átöleltem és nagyot sóhajtottam.

- Bárcsak segíthetnék - suttogtam, mire halkan morgott egyet.

Unottan és elveszetten sétáltam tovább, azonban amikor egy nagyobb faluhoz értem elgondolkodva figyeltem a mellettem elhaladó embereket. Tudtam, hogy a mostohám úgysem fog annyira kitartóan keresni, hogy idáig eljöjjön értem, ezért leültem az út szélén, hogy egyek egy mangót. Koszos, szakadt ruháim miatt néhányan lenéző pillantásokat vetettek rám, mások pedig tudomást sem vettek rólam. Miután ettem még mindig borzalmasan éhes voltam de nem mertem többet enni, féltem, hogy hamar elfogyna. Muszáj volt tartalékolnom, hiszen csak annyim volt amit magammal hoztam és valószínűleg ha az elfogyott kénytelen leszek lopni, hogy életben maradjak.

Mikor a nap már kezdett nyugovóra térni, letelepedtem egy közeli kakaófa tövében és magam köré terítettem azt a vékony szakadt pokrócot, amit találtam otthon. Borzalmas volt egyik napról a másikra élni és alig vártam, hogy magával ragadjon az álom, kiszakítva engem arról a helyről.

Arra ébredtem fel, hogy valami kúszik a kezemen. Gyorsan felültem, és forgolódni kezdtem azonban nem láttam semmit, az éjszaka sötétjében.

- Sehun? - remegett a hangom, miközben próbáltam megnyugodni.

Néhány perc múlva már a lábon éreztem valamit átkúszni, mitől felsikítottam és odébb húzódtam. - Sehun! - kiabáltam.

Hirtelen valaki megölelt én pedig kétségbeesetten kapaszkodtam bele ingébe.

- Mi a baj priya? - kérdezte Sehun.
- Van itt valami - remegett a hangom.

Néhány percre csend lett, majd elengedett engem, mitől ideges lettem.

- Sehun - suttogtam idegesen. - Ne hagyj itt!

Nem jött válasz, de éreztem ahogy tigris bundája hozzáér vállaimhoz ahogy elhalad mellettem. Nem sokkal később hallottam, ahogy hangosan morogni kezd, mitől a szívem őrülten kalapálni kezdett a mellkasomban. Néha hallottam ahogy a földre csap  hatalmas mancsaival, miközben hangosan morog és üvölt. Egyre hátrébb húzódtam míg nem a hátam a barlang falának nem ütközött, ahol letelepedtünk éjszakára. Körülbelül tíz percig tartott az egész aztán csönd lett és csak a saját kétségbeesett lélegzetvételeimet hallottam. Mikor újra megéreztem Sehun karjait magam körül, megkönnyebbültem sóhajtottam fel és öleltem át.

- Mi volt? - kérdeztem miközben arcomat a mellkasába temettem.
- Semmi - válaszolta nyugodtan.
- Kígyó volt ugye?
- Miért kérdezed, ha tudod? - nevette el magát.
- Megsérültél? - toltam el magamtól és kezdtem el tapogatni karjait, arcát és mellkasát.
- Nincs semmi bajom iadaala - fogta meg a kezeimet. - Nyugodj meg és próbálj meg aludni, sokat kell még gyalogolnunk. Én majd őrködök, hogy pihenni tudj.
- Nem kell - ráztam meg a fejem. - Aludj te is, én megvagyok.

Végigsimítottam arcának vonalain, mire elmosolyodott. Miközben arcát simogattam, felelevenedett bennem a látványa. A hibátlan bronz színű bőre, hívogató ajkai, kócos barna haja melynek tincsei mögül figyelt engem aranyló szemeivel.

- Ha ezt tovább csinálod, még a végén engedni fogok a csábításnak - jelentette ki, mire megdermedtem egy pillanatra.
- Miről beszélsz? - vettem el kezeimet arcáról, mire ő a kezem utána kapott és megragadta a csuklómat.
- Segíts rajtam rajkumari - suttogta, mitől libabőrös lettem.
- Mit szeretnél?

Lassan elengedte a kezemet, majd megérintette arcomat és a nyakamhoz hajolt. Lélegzetvételei a bőrömet égették én pedig egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Apró lágy csókokkal kezdte elhalmozni nyakamat. Halk sóhaj hagyta el a számat, mire egyre feljebb kezdett haladni, majd miután lágy csókot lehelt arcomra megállt. Homlokát az enyémnek döntötte, majd egyik kezét az arcomra tette. Idegesen zakatolt a szívem a mellkasomban, miközben Sehun töltötte be minden gondolatomat. Hangos lélegzetvételeitől megremegett az egész testem.

- Nem teszek semmi olyat, amit te nem szeretnél - jelentette ki két levegővétel között.
- Segíteni szeretnék - válaszoltam, miközben egyre türelmetlenebbül ültem és vártam.
- Akkor segíts rajtam - mondta, finom csókolni kezdte ajkaimat. - Szabadíts meg engem - suttogta két csók között.

Egy pillanatra összezavarodtam. Meg akartam kérdezni, hogy mire gondol, de vadul rabul ejtette ajkaimat és csak annyira vált meg tőlük amennyire az szükséges volt. Csókjai közben barna hajába túrtam, mitől halk nyögés tört fel belőle. Sóhajaink hangja megtört a barlang falain és néha úgy éreztem, hogy nem csak a szívem, de szinte a föld is remeg. Ő volt minden amit akartam, ő volt maga a tökéletesség. A hibátlan bőrével, arcával és barna szemeivel amikkel bebörtönzött. Úgy éreztem magam, mint egy láncra vert rabszolga. Esélyem se volt szabadulni a fogságából, csak engedelmeskedtem. Úgy váltam a rabjává, hogy észre sem vettem, csak arra eszméltem fel, hogy ő minden, amit akarok. Ő volt minden amire vágytam, az érintése és a csókjai és ezt ő is tudta. Csak rám emelte gyönyörű szemeit és már az övé is voltam. A tigris kiszemelt magának és nem menekülhettem a karmai közül. Csak annyit tehettem, hogy vártam, hogy mikor ugrik rám lesből és mélyeszti belém fogait.

Másnap kora hajnalba újra felébresztett a hűvös szél, ami rongyos ruháim alá kúszott. Fáradtan ébredtem fel, ahogy a Nap is egyre jobban előbukkant a fák mögül. Lelkem teljesen belefáradt a mindennapokba. A folyamatos küzdelembe és szenvedésbe. Valamilyen mérhetetlen szomorúsággal a szívemben ébredtem és nem tudtam kiűzni onnan. Valószínűleg mindig is ott fészkelt és egyre csak növekedett végül pedig felemésztett.

Felvettem a dolgaimat, majd hátat fordítottam a falunak és nekivágtam a dzsungel rengetegének, hogy elvesszek.

Miközben a dzsungelben sétáltam újra és újra felidéztem magamban az előző éjszakát. Sehun forró csókjait, ölelését, majd bundájának melegét, mikor nyugovóra tértem. Belemarkoltam bundájába miközben mellettem lépdelt, mire dorombolni kezdett. Addig mindenáron haza akartam jutni, szerető szüleimhez és az otthonomba ahova tartozom, azonban egyre jobban elbizonytalanodtam. Nem tudtam mit akarok valójában. Be kellett látnom, hogy minden amit akartam az az volt, hogy Sehunnal maradjak, de miért lett ő hirtelen fontosabb, mint az,  hogy hazajussak? Lehet nem is volt hova hazamennem.

Megtorpantam, mire Sehun is megállt, majd rám nézett.

- Nem akarok tovább menni - mondtam, majd ledobtam a táskámat a földre.
Sehun visszaváltozott, majd sietősen odalépett hozzám, megragadta a vállaimat és mélyen a szemembe nézett.
- Mi a baj? Sietnünk kell! Ha nem haladunk megtalálnak minket.
- Nem akarom, hogy vissza vigyél - néztem fel rá kétségbeesetten.
- Akkor mit szeretnél? - lett lágyabb a hangja.
- Rejts el engem - markoltam bele ingébe. - Vigyél el, oda ahol sohasem találnak meg.
Néhány percig csak csöndben figyelt engem, majd arcomat a két keze közé fogta.
- Nem lehetek veled, amíg ez az átok meg nem szűnik.
- Nem tudok segíteni?
Halván félmosolyra húzódott a szája, mitől egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom.
- Velem akarsz lenni priya? - kérdezte, mire bólintottam.
- Akkor szabadíts fel engem - nyomott egy csókot a számra, majd a homlokomra.
- Hogyan? - néztem szemeibe, amik úgy csillogtak, mint ezer csillag.
Kezét lassan a mellkasomra tette, majd néhány perc után megszólalt.
- Nekem csak a szíved kell.
- A tiéd - válaszoltam egyszerűen, mire megrázta a fejét.

Körmeit belemélyesztette a bőrömbe, majd elkapta a kezét és felsóhajtott.

- Add nekem a szíved - mondta mélyeket lélegezve, majd hirtelen magához szorított és vad csókokkal árasztotta el ajkaimat.

Lassan elvált tőlem, majd miközben homlokát az enyémnek döntötte, mereven a földet bámulta. Én is lenéztem és megláttam a táskát a földön heverni. Először nem értettem, mi történik, de miután visszanézett rám és elmosolyodott minden világos lett. Megrémültem.

Levegő után kezdtem kapkodni, mintha fojtogatnának és könnyek kezdték kínozni a szemeimet, mire gyorsan kezei közé fogta az arcomat.

- Ne hagyj el iadaala. Csak add nekem - szorította a kezét a mellkasomra. - És örökre veled maradok.

Keze lassan lecsúszott a mellkasomról, majd arcomról és hátrébb lépett.

- Várni fogok rád - suttogta, majd elillant, mint a cigaretta füst a levegőben.

Kétségbeesetten forgolódtam a dzsungel közepén, de Sehun nem volt sehol. Hiánya mardosni kezdett és a rémülettől remegett egész testem, mert ő nem volt velem. Nem lépdelt mellettem és nem csókolta ajkaimat. Eltűnt.

Vissza akartam szerezni, újra az enyémnek tudni és soha el nem engedni. Lassan letérdeltem a földre, majd mély levegőket vettem, hogy megnyugodjak.

- Aruna - hallottam halk suttogását a fék közül, mire felkaptam a fejem és körbe néztem.

Könnyek szöktek a szemeimbe, majd végigfolytak az arcomon.

- Nekem adod a szíved, ugye? - kúsztak felém halk szavai, mintha csak egy mérges kígyó sziszegett volna a fülembe.

Hiába volt övé a szerelmem, neki több kellett ahhoz, hogy velem legyen. Kezem a mellkasomra szorítottam, majd mérgesen mélyesztettem bőrömbe körmeimet, ahogy nem rég Sehun is. Amíg ide van börtönözve, nem lehet az öve.

Belenyúltam a kis kötött szatyorba, majd mikor megéreztem a hideg fémet az ujjaim alatt, kihúztam onnan. Párszor megforgattam a kezeimben, majd végigsimítottam rajta ujjaimmal.

Nem akartam többé onnan kiszakadni, sem pedig elszakadni. Láncra vert lelkem messze került tőle és borzalmasan fájt. Többé nem akartam egy olyan világot, amiben ő nincs velem.

Egy pillanatnyi bátorság kellett csak.

Ahogy a hideg fém a bőröm alá hatolt erőtlen kiáltás tört fel a torkomból. A világ egyre homályosabbá kezdett válni, majd mikor lenéztem és megláttam vérben ázott kezeimet és ruhámat könnyek szöktek elő a szemeimből. Forró friss vérem a földre folyt, beszennyezve azt, majd éreztem ahogy vértől fuldokolni kezdek. Erőtlenül dőltem el miközben a hasam szorongattam és vörös vérem a szájamból előbukva végigfolyt arcomon, majd a földre csöppent.

Azt hittem ahogy a szívem megszűnik dobogni elveszi tőlem, és magával visz, messze innen. Utolsó perceim egy kósza pillanatában mintha láttam volna kárörvendő mosolyát, miközben kitépi megdermedt szívem élettelen testemből. De, nem az nem valóság csupán csak a megtört fények játéka.
Vártam, alakja mikor fog felbukkanni a fák között, hogy mikor kezd felém lépdelni gyönyörű tigrisem miközben arany szemeivel varázslatosan figyel. De Sehun nem volt sehol. Nem zárt karjaiba és nem csókolta többé ajkaimat. Nem várt rám, ahogy azt elképzeltem.

Képzeletem festette vörös tigrisem feketévé változott és kárörvendő nevetése hallatszott a fák között. Nem várt rám semmi. Csak a  nagy sötétség, ami egyre jobban elnyelt engem, ahogy az élet elhagyott.

De Sehun nem volt sehol.