Maybe Tomorrow [Ryeowook]
Egy lány sírva
rohant végig az utcákon, miközben a könnyeit törölgette. Mentő autók hangos szirénája hasított bele az éjszakába. Az roncsok közül két holtestet vettek ki a
mentősök. A szemtanúk elborzadva figyeltek. A
lány félrelökve mindenkit sietett előre, majd a kordon
fogta meg. Keserves sírása fájdalommal
töltötte el mindenki szívét.
Egyedül maradtam... Egyedül hagytak.
A sziréna hangja
fülsüketítő volt. Szinte elviselhetetlen. Önakaratlanul is összepárosult ez a hang a képpel.
Sziréna... vér. Holtestek. Halál.
Fájdalom.
A lány torkaszakadtából
kiabált, de csak két szót. Az emberek arcáról szánalom volt leolvasható, ahogy
a lányt figyelték.
- Anya! Apa! - kiabálta, de a szirénák hangosabbak voltak.
Egy lány, aki
magára maradt, akinek nem maradt semmije. Akitől elvettek
szinte mindent, és aki csak szánalmat kapott.
Ez a lány...
Ez vagyok én.
Könnyes arccal
ültem fel a kanapén és levegő után kapkodtam.
Anya... Apa...
Könnyeim
akaratlanul kezdtek potyogni, hiába próbáltam megállítani őket. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd nagy levegőt vettem.
Erősnek
kell, mutassam magam, és idővel azzá is kell válnom,
hiszen kivéd meg Őt, ha én nem? Magunkra
maradtunk...
Kiábrándultan néztem
le a szakadt, undorító zöld színű kanapéra amin ültem.
Hogy történhetett meg mindez?
Lassan felálltam,
majd csöndbe benyitottam az öcsém szobájába.
Ha én nem védelek meg.... akkor ki fog?
Néma csendbe álltam
az ajtóba és figyeltem az alvó, öcsikémet. Az egyetlent, aki maradt nekem.
Két hete már, hogy
a szüleink meghaltak, és menekülnöm kellett az öcsémmel az oldalamon. 19 éves
vagyok, de nem engedték, hogy a gyámja legyek. Nem hagyhatom, hogy elvegyék az
utolsó embert, aki maradt nekem....
Egy lepukkadt
albérletbe menekültünk. Én kiiratkoztam az iskolából, és kénytelen voltam
állást keresni.
A világ legrosszabb
''állása'' az enyém.
Óvatosan becsuktam
az ajtót, majd öltözni kezdtem.
Belefogok ebbe halni...
A hangos zene
sértette a fülem. A tömeg látványától kisebb rémület kerített hatalmába. Az
alkohol szagától felfordult a gyomrom.
Utálom az ilyen helyeket... Még is itt
vagyok, mert muszáj.
- Már azt hittem
nem jössz! - dörmögte egy rekedtes hang.
Megfordultam, hogy
szembenézzek vele, ő meg csak elégedetten vigyorgott
- Tessék. Ezeket
vedd fel. - nyomott a kezembe pár ruhadarabot.
- Rendben. -
válaszoltam halkan.
Inkább meghaltam
volna csak, hogy ne kelljen ezt csinálnom. De ott az öcsém, akiről gondoskodnom kell. Miatta teszem mindezt...
Elkullogtam a
hatalmas öltözőbe ahol rajtam kívül már nem volt senki. Csak ruhák... ruhák mindenhol.
Ez az első alkalom, hogy ilyet csinálok, hogy itt vagyok, és, hogy ilyen
szánalmat és szomorúságot érzek.
Levetkőztem, majd felvettem azt a pár kis rongyot,
amit a kezembe nyomtak.
Alig takarnak valamit... Ennyi erővel
akár pucéran is lehetnék.
Meg se néztem, hogy-hogy
nézek ki. Nem érdekelt. Csak túl akartam esni, ezen a megalázó első alkalmon.
Kimentem az öltözőből, majd a tömegen keresztül elindultam a
színpad felé ahol már négy lány a rudakon vonaglott.
Legszívesebben meghalnék szégyenemben...
Felmentem a színpadra
majd odamentem az utolsó szabad rúdhoz. Nagyot sóhajtottam, majd rátettem a
kezem a hideg vasra, amitől még a hideg is kirázott. A hangos zene alig tudta
elnyomni a részeg férfiak kiabálását.
Táncolni kezdtem. Ki
akartam táncolni magamból a szomorúságot, a szégyent, a fájdalmat. Könnyes
szemeimet úgyse láthatta senki a sötétben.
- Hé. – tette a
kezét valaki a vállamra.
- Igen? - fordultam felé lepetten.
- Leváltalak.
Pihenj egy kicsit. – mosolygott a lány.
- Rendben. – válaszoltam egyhangúan.
Lesétáltam a színpadról,
majd idegesen a hajamba túrtam.
Ez maga a Pokol. Bár ahogy elnézem, csak én
nem élvezem ezt az egészet...
A pult felé indultam,
hogy igyak egy kis vizet, de miközben a tömegen próbáltam keresztül verekedni
magam valaki megragadta a karom.
-Hé! – emeltem fel
a hangom, amikor visszarántott.
Mérgesen néztem rá
az illetőre, akit addig még sose láttam.
- Gyere. – bökött a
fejével az egyik ajtó felé.
A privát szobák...
Húzni kezdett maga után
de bepánikoltam és próbáltam menekülni.
- V-várj! Én, most
nem akarok... . – dadogtam össze vissza félelmemben.
- Mi az, hogy nem
akarod? – fordult vissza és nézett rám értetlenül.
- É-én... É-én... –
keresgéltem a szavakat.
- Siwon! –
kiáltotta valaki, majd odajött hozzánk, és végig mért. – Zavarok? – mosolygott
a másikra.
- Nem is tudom. –
viszonozta a mosolyt. – Egy jó estét akartam, de úgy látszik, a hölgy nem
akarja. –vetett rám egy kósza pillantást.
Megkönnyebbülve
sóhajtottam.
Legalább megértette, hogy nem akarok
senkivel se hancúrozni..
- Nem mintha lenne
választása. – vonta meg a vállát, mire felkaptam a fejem. – A tény, hogy nem
akarja csak annyit jelent, hogy nehezebb lesz a dolgom. –mosolygott.
- Várj! Nem! Én
most... Nem! – sipákoltam.
- Új vagy? Még nem
láttalak itt. – kérdezte a barátja.
- I-igen.
- Haver, biztos,
hogy egy amatőrrel akarod? – nézett a barátjára miközben a
száját húzta.
- Ha nem akarja nem
kéne itt legyen. Ez is a munkád része. – nézett rám komoly arc kifejezéssel.
- Tudom, de...-
- Várj. – szakított
félbe. – Lehet, hogy te még szűz vagy?
Arcom vörös lett, a
torkom összeszűkült, a sírás fojtogatott. Futni akartam. Jó
messzire. Nem válaszoltam csak lehajtottam a fejem és próbáltam visszatartani a
könnyeim és lenyugtatni a hevesen dobogó szívem.
- Beszarás. –
csodálkozott a barátja. – Ebbe jól belenyúltál.
- Akkor meg mit
keresel itt? Eltévedtél? – nevettek, majd az egyik az arcom kezdte simogatni.
Hosszú, kínos
percek, a hangos zene, sok ember, és megvető nevetés
társaságában. Csak némán álltam, míg nevettek rajtam. A szégyenlős lányon, aki itt van, hogy a testével pénzt szerezzen, de
mikor odakerülne a sor megijed és elszalad.
Nem kéne itt
lennem. Ez nem az én világom. Én nem vagyok olyan, mint a többi lány aki itt
van.
A fejem visszhangzott
a gúnyos röhögésektől és a víz is kivert az idegen kezek
érintésétől.
Könnyeimmel
küszködve hagytam faképnél őket, majd nagy léptekkel indultam meg az,
öltöző felé. Gyorsan átöltöztem, majd
kiviharzottam az épületből. A hideg levegő szinte csípte az arcom. A sötét fekete égen csak néhány
csillag világított halványan. Zsebre vágtam a kezem, hogy megvédjem a hidegtől, majd elindultam haza a sötét utcákon keresztül.
Mikor beléptem a
házba, levettem a meleg kabátom, felakasztottam a fogasra, majd a cipőmből is kibújtam. Halkan beléptem az öcsém
szobájába, majd odasétáltam hozzá. Ráterítettem még egy takarót, majd kimentem
és ledőltem a kanapéra.
Vajon képes leszek ehhez valaha is
hozzászokni?
- Noona! – szólalt
meg a kisöcsém.
- Igen? – néztem le
rá miközben a kezét fogtam és sétáltam vele a zsúfolt utcán.
- Mikor megyünk
haza? – kérdezte kissé szomorkásan.
- Hamarosan. –
mosolyogtam rá.
- Nem oda... A régi
házba ahol anya és apa van. – motyogta.
Reméltem, hogy erre a beszélgetésre sose
kerül sor.
Sóhajtottam egyet,
majd mosolyt erőltettem az arcomra.
- Shin. –
szólítottam a nevén. – Oda nem mehetünk vissza.
- Miért?
- Azért, mert... – kezdtem,
amikor egy mentő kezdett közelíteni felénk.
Először csak lefagytam, de ahogy a hang egyre élesebb lett megszűnt
minden körülöttem. Az emlékek fogságába
estem. A sziréna hangjától megdermedve álltam az út közepén, miközben Shin keze
kicsúszott az enyémből. Tudtam, hogy sodorja magával a tömeg, de
nem bírtam mozdulni. Alig jutottam levegőhöz és a látásom is homályosulni kezdett. Őrjítő volt a visító sziréna hangja.
- Noona! – kiabálta
Shin mire megráztam a fejem.
- Shin! –
keresgéltem a tömegben.
Tolakodni kezdtem
és teljesen bepánikolva nyomultam előre.
Az nem lehet, hogy elveszítettem az öcsém!
- Shin!
Letértem egy
kevésbé forgalmas kis mellékútra, majd megálltam és körbenéztem.
Hol a viharban lehetsz?! Aishh!
Végül megakadt a
szemem Shinen, ahogy egy fiú pólóját fogja, az meg csodálkozva nézi.
Odarohantam majd megfogtam Shin kezét és meghajoltam a fiú előtt.
- Elnézést. -
mondtam majd siettem is volna el, de utánam szólt.
- A fiad? – hangja
lágyan csilingelt a fagyos téli levegőben.
- Mi? – pislogtam.
Ez a hang...
- N-Nem...Dehogy
is! – tértem magamhoz. - Ő az öcsém.
– simogattam meg Shin fejét.
- Értem. –
mosolygott.
Lassan de biztosan kicsúszik alólam a
talaj...
- Hát akkor… -
tértem gyorsan magamhoz. – Szia. – mosolyogtam rá, majd megfogtam Shin kezét,
és indulni akartam, de Shin meg nem.
Mi a…
Ránéztem az öcsémre,
aki csak mereven bámulta tovább a fiút.
- Shin, menjünk. –
mondtam halkan.
- Apa… - motyogta
alig hallhatóan.
Hogy mi van?
- Tessék? –
hajoltam közelebb hozzá.
Shin hirtelen
kikapta a kezét az enyémből, majd odarohant a fiúhoz.
Mégis mi a fene ütött ebbe a kölyökbe?
Shin belemarkolt a
fiú pólójába és látszott rajta, hogy esze ágában sincs elengedni őt.
Hatalmas
kölyökkutya szemekkel nézett fel rá, és úgy csodálta mintha ő lenne a messiás.
Nem vágom mi folyik itt...
-Shin... -
pislogtam majd gyorsan odamentem hozzá. - Gyere. - noszogattam, majd megfogtam
a karját és óvatosan próbáltam elhúzni a lepett fiútól.
- Noona! - kiáltott
fel amikor észrevette, hogy távolodik a fiútól. Hihetetlenül hangosan sírni,
üvölteni kezdett.
E-ez a kölyök... még azt hiszik bántom!
Elkaptam a kezem és
kissé ijedten néztem, ahogy újra a fiúhoz lép és sírva szorongatja.
Ez de égő...
- Sajnálom... -
néztem kínosan a fiúra. - Nem tudom mi ütött belé.
- Hova tartottatok?
- nézett rám a fiú mosolyogva.
- Haza... -
gondolkodtam el.
- Gyere öcskös,
hazakísérlek. - simogatta meg Shin fejét mire az abbahagyta a sírást.
Varázslat... Ez egy kibaszott sámán.
- Nem szükséges! -
motyogtam kínosan. - Gyere Shin. - fogtam meg megint Shin kezét.
Ahogy kezdtem
elhúzni a fiútól hirtelen szembe fordult velem és kisírt szemekkel nézett rám.
- Noona!! -
üvöltötte a képembe.
- Jó, akkor jön!! -
emeltem fel a hangom dühösen.
- Na gyere. - fogta
meg a fiú Shin kezét de mikor elindult, Shin nem akart lépni. A fiú lepetten
fordult vissza és nézett le rá.
- Mi az?
Shin kinyújtotta a
két kezét és olyan volt mintha az ég felé nyújtózkodna.
- Vegyél fel. - mondta
nyugodt hangon.
- Shin! - szóltam
rá.
- Legyen.-
sóhajtott a fiú, majd lehajolt érte és az ölébe vette.
Shin... még is hogy
hozhatsz ilyen helyzetbe?
Kínos csöndbe
haladtunk hazafelé. Shin a fiú ölébe elaludt én meg szörnyen éreztem magam.
- Mindig ezt csinálja?
- kérdezte.
- Mi? - kaptam fel
a fejem és néztem vissza rá. - Nem. Soha nem csinált ilyet ezelőtt.
- Pedig nagyon
kíváncsi vagyok, miért hiszi azt az öcséd, hogy az apja vagyok. - mosolygott.
- Nem tudom mi üthetett
belé...- hajtottam le a fejem.
- Talán hasonlítok
az apukátokra?
Ránéztem és arcát
kezdtem fürkészni, viszont hamar elkaptam a tekintetem. Furcsán éreztem magam.
Ha túl sokáig nézem, még a végén nem tudok megválni a látványtól...
- Nem. Egyáltalán
nem-
- Érdekes. - húzódott
megint egy édes mosoly az arcára.
Ez nem ember! Ez egy tévedésből
ide került angyal!
- Itt is jó lesz...-
álltam meg, majd Shin felé nyúltam.
- Mi? Most miért?-
fordult el, hogy ne tudjam Shint elvenni.
- Köszönöm az
eddigi fáradozásodat. - mosolyogtam rá és nyújtottam ki megint a kezem, hogy
elvegyem Shint.
- Ne már!- váltott
aranyos fiúból kisfiúba. - Legyen csere!
- Csere? - vontam
fel az egyik szemöldököm.
- Az öcsédért
cserébe...
- Te! - háborodtam
fel.
- Mondjuk, kérem a
telefonszámod! - mosolyodott el a végére.
Megkönnyebbülten
sóhajtotta, majd halványan elmosolyodtam.
Már azt hittem...
- Akkor add ide a
telefonod. - mondtam.
Miután beírtam a
számom a telefonjába belecsúsztattam azt a kabátja zsebébe, ő meg átadta Shint akinek szeme se rebbent olyan mélyen aludt.
- Akkor majd
hívlak. - vetette be megint angyali mosolyát.
- Oké. -
mosolyogtam.
- Szia! - emelte
fel a kezét, majd elindult vissza azon az úton, amin jöttünk.
- Várj! -
kiáltottam utána, mire visszafordult. - Hogy hívnak?
- Ryeowook. Kim
Ryeowook! - kiabálta mosolyogva.
Visszamosolyogtam,
majd intettem egyet és elindultam, hazafelé ami már csak párpercnyire volt.
- Noona, álmos
vagyok. - dörzsölgette Shin a szemét miközben az asztalnál ültünk és tanítottam
a számokra.
- Csak még egy
kicsit jó?
- Noona!! - tört ki
belőle a hiszti roham.
- Jól van! Értem! -
lettem én is mérges.
- Gyere. - fogta
meg a kezét, majd bevittem a szobájába, megcsináltam az ágyát, majd miután
belebújt betakartam. Rámosolyogtam, majd mikor elindultam az ajtó felé, utánam
szólt.
- Noona mikor találkozhatok
apával? - dünnyögte.
Vajon Ryeowookra gondol?
- Shin. - fordultam
vissza. - Mondtam már, hogy nem...
- Látni akarom
apát. - mondta duzzogva, majd hátat fordítva nekem a fal felé fordult.
Ez a kölyök... Aishh.
Még aznap elmentem
a könyvtárba míg Shin aludt.
Gyerek pszichológia.... gyerek pszichológia.
Mondogattam
magamban miközben mentem a sorok között.
- Ez lesz az! - csillantak fel a szemeim, amikor megláttam
a keresett könyvet.
Leültem az egyik
asztalhoz, majd lapozgatni kezdtem.
„Hogy dolgozza fel a szülő
elveszítését egy gyerek?”
Felkaptam a fejem
és figyelmesen olvasni kezdtem.
" Néhány esetben egy gyerek úgy
dolgozza fel a szülei elvesztését, hogy keres valakit aki átveszi a szülő
szerepét. Ez a személy lehet ismerős,
rokon vagy akár ismeretlen is akit első
látásra választ ki és pótapa vagy pótanyaként tekint rá. "
- Csodás.. - fogtam
a fejem.
- Hát te? - szólt
egy ismerős hang.
Hátrafordultam a
széken és elmosolyodtam.
- Ryeowook. - lepődtem meg. - Rég láttalak. - mosolyogtam.
Ryeowook rátette a
kezét a széktámlára és nagyon bambult az asztal felé.
- Ryeowook? -
mondtam halkan, mire pislogott párat majd elmosolyodott.
- Tegnap előtt találkoztunk.
- Tudom. Érezd az
iróniát a szavaimban., - mondtam mosolyogva, majd becsuktam a könyvet és felálltam,
hogy visszavigyem a helyére.
- Ráérsz ma? -
fogta meg a karom Ryeowook.
- Ma? -
gondolkodtam el.
Shin alszik... "dolgozni" meg
legközelebb pénteken kell mennem.
- Igen. -
mosolyogtam.
- Shin, hogy van? -
kérdezte miközben egymás mellett sétáltunk egy hideg délutánon.
- Hiányzol neki. -
néztem rá.
- Talán meg kéne
látogatnom? - mosolygott huncutul.
Az kéne még! Nem akarom, hogy lásd milyen
életet élünk. Egy ócska albérletbe, egy kisgyerek és a nővére
aki nem mellékesen egy... hagyjuk inkább.
- Nem szükséges. -
mosolyogtam kínosan. - Inkább elhozom Shint ha esetleg látni szeretnéd.
- Igaz. Hülyén jött
volna ki a szüleid előtt.
- Mi? - lepődtem meg.
Tudná?
- Hát, hogy apának
hív. Biztos nem díjaznák a szüleitek. - nevetett.
- Ó, hát... nem
hiszem, hogy érdekelné őket.
- Hogy-hogy?
- Szerintem inkább
örülnének neki. - húzódott egy reménytelenül halvány mosoly az arcomra.
Legalább Shin
rájött, hogy hogyan enyhíthet a fájdalmán. Én nem vagyok ennyire okos, se
ennyire szerencsés.
- Mellesleg… - szakította
félbe a gondolataim Ryeowook. - Melyik suliba jársz?
- E-egyikbe se. -
mondtam szégyenlősen.
- Már dolgozol? -
lepődött meg kissé.
Mi ez a sok kérdés?
- Igen.
- Hol?
- Hagyjuk. - néztem
rá.
- Oké. - mosolyogott,
majd megfogta a kezem mire én lepetten néztem fel rá.
- Gondolom a te
kezed is fázik. - mondta szégyenlősen.
Sosem voltam még szerelmes. Vajon szerelem
az amit most érzek, vagy valami teljesen más?
- Nem maradhatnánk így
örökre? - kérdezte halkan miközben a tiszta eget kémlelte.
- Ezt, hogy érted?
- Csak hangosan
gondolkodom. - mosolyogott.
- Végül is.. -
vontam vállat. - elég hideg van ahhoz, hogy ide fagyjunk. - nevettem.
- Bárcsak megtudnám
fagyasztani az időt...
- Bárcsak vissza
tudnám forgatni az időt, hogy megváltoztassam a dolgokat... -
gondolkoztam el én is.
- Ma még nem
megy... - mosolyodott el újra majd rám néett. - Majd talán holnap.
Fáradtan ültem fel
a kanapén és néztem ki az ablakon. Az ég sötét volt a sok felhőtől, és a nap is lemenőben volt már.
Péntek van.
Mennem kell.
- Jobban vagy már?
– jött oda hozzám a múltkori csaj.
- Tessék? –
pislogtam lepetten miközben az öltözőben igazgattam
a hajam.
- Múltkor nagyon
idegesnek tűntél.
- Mi?
- Amikor
kiviharzottál. – mosolygott.
Jaa. Hogy az…
- Ja, igen…
- Szerencséd volt
egy bunkó csávóhoz?
- Mondhatni.
- Sajnos ez ezzel
jár. – állt mellém és nézegette magát a tükörben.
- Utálom ezt
csinálni. – húztam az orrom.
- Pénzre van
szükséged? – kérdezte mire felkaptam a fejem, és ahogy a tükörbe néztem, a
tekintetével találkoztam.
- Igen. Valamiből meg kell élni. – erőltettem
mosolyt az arcomra.
- Nekem se ez az
álom munkám, de a szükség nagyúr. Bár a legtöbb lány aki itt van élvezi amit
csinál. – nézett körbe majd közelebb hajolt hozzám és suttogni kezdett. – Nem
értem miért szeretnek vadidegeneken ugrálni. – mondta, majd elmosolyodott.
- Te… -
gondolkodtam el.
- Hm? – nézett
kíváncsian.
- Már túl vagy
rajta?
- Én már úgy jöttem
ide. Szerencsére. Nem hiszem, hogy „ártatlanul” bemertem volna ezt vállalni. – mutatott
macskakörmöt az ártatlan szónál.
- És te?
- Én…
- Lányok, gyerünk!
– nyitott be egy másik lány.
- Menjünk. – ütötte
meg egy kicsit a vállam a másik lány, majd elindult kifelé.
Én meg követtem…
- Kezdek én oké? – fordult
hátra, és nézett rám mosolyogva. – Aztán felváltasz?
- Persze. – mosolyogtam
vissza.
- Amúgy Sohee
vagyok. – kacsintott, majd elfordult és felsietett a színpadra a többiek mellé.
Elmosolyodtam, majd
sarkon fordultam és leültem a pulthoz. Onnan figyeltem a lányokat akik színpadon
voltak.
Tényleg élvezik, amit csinálnak… Hogy
kint van szinte mindenük, hogy vonaglanak és,
hogy a férfiak megbámulják őket.
Hogy lehet ilyet élvezni?! Undorító…
Belekortyoltam az
italomba, majd valaki rátette a kezét a vállamra. Az ital megakadt a torkomon
ezért levágtam a poharat a pultra, majd köhögni kezdtem.
- Hát megint itt
talállak? – csodálkozott a múltkori csávó.
Basszus, te aztán nagyon hiányoztál…
- Mit szeretnél? –
töröltem meg a számat és fordultam felé.
Nem várt reakció
követte a kérdésem. A srác rávágott a pultra, majd közelebb hajolt.
- Nem azért fizetek
azért a tetves helyért, ott – mutatott a szobák felé. – hogy ne vihessem oda be
azt, akit akarok, akkor amikor akarom! – dörmögte.
- Hé… nyugi. –
próbáltam óvatosan ellökni magamtól.
- Nyugi?! – hajolt
el, de a feje szinten füstölt a dühtől.
Tuti be van már egy kicsit csiccsentve…
- Figyelj… keress,
valaki tapasztaltabbat vagy nem tudom, de nem tudnál leakadni rólam? – néztem
rá fáradtan.
- Na, idefigyelj te
ribanc. – emelte fel a mutatóujját.
Ribanc. RIBANC?! Adok én neked olyan ribancot,
hogy még az őseid is beleszédülnek!!
- Befejeznéd?! –
álltam fel a székemről.
- Még te vagy
felháborodva?!- kiabálta mikot valaki odalépett hozzánk, és kezét a srác vállára tette.
- Már megint itt
vagy? - nézett rá.
- Hé, mi folyik itt? – kérdezte az "új srác".
- Hé, mi folyik itt? – kérdezte az "új srác".
Én is ránéztem az
illetőre.
De bár ne tettem volna.
Ryeowook???
- Hello, Soomi. –
nézett rám semmit mondó arccal.
Menten lehidalok…
- Mi a francot
keresel te itt?! – akadtam ki.
- Ne érts félre.
- Ha nem akarod,
hogy félreértselek, akkor miért vagy itt?!
- Azért vagyok itt,
hogy ne érts félre. – mondta halál nyugodtsággal.
- Ryeowook mit művelsz? – nézett rám a barátja furcsán.
- Siwon. –
mosolygott rá. – Magunkra hagynál.
- Ünneprontó. –
fintorgott a barátja, majd elkullogott.
- É-Én nem tudom,
mit mondhatnék ezek után. – harapdáltam a számat idegességembe.
Nem hiszem el, hogy ez az egész igaz lenne…
- Nem akartam, hogy
túlságosan félreismerj, és téves elképzeléseid legyenek rólam. Főleg, hogy én mindent tudok rólad.
- Mi van? – lepődtem meg.
- Na jó nem mindent.
– rántott egyet a vállán. – De azt tudom, hogy bujkálsz.
Hogy…?
- Egy ócska
albérletbe laksz.
Honnan a tudta meg…?
- Itt dolgozol. –
nézett körbe. – Bár erről már azelőtt tudtam,
hogy te láttál volna engem.
Basszus…
- Ja és – vágta
zsebre a kezeit. – a szüleid halottak. – jelentette ki.
Remek…
- Boldog vagy? –
kezdett könnyezni a szemem. – Mindenről tudsz, amiről nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen. – a hangom
remegett, és a torkom összeszorult. – És még ilyen ridegen el is mondod. Pont
itt. – vettem nagy levegőt, majd széttártam a karjaim. – Elégedett
vagy?
- Nem. – lépett
közelebb. – Lehet, hogy én tudok rólad pár lényegesebb dolgot, de te nem tudsz
rólam semmit. Ez egy kicsit zavar. – grimaszolt a végére.
- Nem néztem volna
ki belőled, hogy ilyen vagy.
- Megint
félreértesz. – sóhajtott. – Nem vagyok angyal. – hajtotta le a fejét majd nagy
levegőt vett. – De ördög sem. – nézett rám. – Az
egyik oldalam angyali, a másik ördögi. A kérdés az, hogy melyik erősebb?
- Még is mit
akarsz? – lett egyre nehezebb megakadályoznom, hogy a könnyeim végig
gördüljenek az arcomon.
- Játszunk egy
játékot. – jött megint közelebb és közvetlen előttem állt meg,
de nem néztem fel rá.
- Milyen játékot?
- Változtass
angyallá. Cserébe én előhozom belőled az
ördögöt.
Mi?
Felnéztem rá és a
könnyek végül utat nyertek maguknak.
- Ma este – tette a
kezét az arcomra, majd törölgetni kezdte a könnyeim. – szeretnéd, ha angyallá
változnék?
A csattanás, ahogy az ajtót bevágja valaki maga után.
Parketta recsegése emberi léptek alatt. Egy halványan pislákoló lámpa fénye. Az
utolsó éjszakám angyalként, és az első egy ördöggel.
- Félek. – suttogtam, miközben magamhoz öleltem.
- Nyugi. – suttogta.
Ez nem ilyen egyszerű…
Hideg keze az arcomhoz ért, amitől kirázott a hideg. Az ajkaimat
vette célba, és miközben hevesen csókolóztunk, a keze egyre lejjebb és lejjebb
haladt. A combom kezdte simogatni közben pedig addig idegen érzések kerítettek
hatalmukba.
Két csók között halk sóhaj hagyta el a számat mikor
megéreztem a férfiasságát.
- Ryeowook…
- Shh. Gyorsan túl leszel rajta. Rendben?
Bólintottam egyet közben pedig a szívem majd kiugrott a
helyéről. Újra simogatni kezdett, én meg egyre jobban kívántam.
Mi a fene ütött belém?
Hirtelen belém hatolt én meg alig bírtam magamba fojtani a
sikítást.
Ez fáj!
Ahogy mozogni kezdett bennem, a fájdalom helyét hamar
átvette az élvezet.
Miután mindketten elértünk a csúcsra, a testem remegni kezdett és fáradtan
kapkodtam levegő után.
Ryeowook kisimította a hajam az arcomból, majd megcsókolt.
Nem tudom mi a
szerelem. Sosem tudtam. De vajon képes lettem volna elmenni ilyen messzire, ha
ez nem szerelem lenne?
Álom volt. Ugye?
Lassan kinyitottam a szemem majd pislogni kezdtem. Pár
percig bámultam a plafont majd lassan felültem és a fejemet fogtam.
Egy idióta vagyok…
Magam mellé néztem de Ryeowook nem volt mellettem.
Átvertek.
- Tudhattam volna. – remegett a hangom.
Egy pillanat….
- Shin! – kiáltottam fel.
Már rég otthon kéne
lennem!
Felugrottam az ágyról, majd sietve öltözni kezdtem.
Idegesen tettem bele a kulcsot a zárba, majd elfordítottam
és feltéptem az ajtót.
- Shin! – szólítottam, majd láttam, hogy nyitva a szobája
ajtaja.
Odarohantam majd hátrébb nyitottam az ajtót és beléptem.
- Shin, itt vagy? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Noona? – nézett fel rám lepetten a földön ülő kisöcsém.
Lehetetlen…
Sírni kezdtem, majd a földre rogytam.
- Soomi! – ugrott fel a földről Ryeowook, majd odasietett
hozzám.
A látvány, ahogy a kisöcsém az általam szeretett férfival
játszik, miközben én abban a hitben voltam, hogy kihasználtak, akaratlanul is
örömkönnyeket csalt a szemembe.
Félig volt angyal, félig ördög, de
átváltozott. A kedvemért… egy angyallá változott, hogy vigyázzon rám, és az
öcsémre.
- Noona, hova megyünk? – kérdezte Shin miközben kézen fogva
mentünk az utcán.
- Talán nem szeretnél találkozni apuval? – néztem le rá
mosolyogva.
- De! – csillantak fel a szemei a szája pedig fülig ért.
- Én is így gondoltam. – mosolyogtam majd, ahogy haladtunk a
zebra felé megláttam a túloldalon állni Ryeowookot.
A lámpa zöld volt, így nem állt szándékomban megállni.
Azonban…
A lámpra hirtelen pirosra váltott, ami nem is lett volna
baj, ha…
- Shin! – kiáltottam utána mikor kikapta a kezét az enyémből
és boldogan szaladni kezdett Ryeowook felé, keresztül a zebrán.
- Shin állj meg! – kiabáltam és indultam utána.
Láttam, Ryeowook rémült arcát, ahogy Shin felé indult. A
lábaim pár lépés után földbe gyökereztek. Kerékcsikorgás, dudálás, egy kiáltás,
és egy fiú a hideg betonon.
A vértócsa egyre nagyobb lett körülötte és nem mozdult. Az
emberek odarohantak és a sofőr is kiszállt.
- Valaki hívja a mentőket! – hallottam idegen hangoktól.
- Él még?
- Mi történt?
Ez nem lehet…
Megfagytam. Annyira megijedtem, hogy nem tudtam sírni.
- Soomi! – kiabált nekem Ryeowook miközben Shin mellett
guggolt és próbálta ébresztgetni közbe pedig rám nézett.
- Hívta már valaki a mentőket?! – kérdezte idegesen Ryeowook
miközben körbenézett.
- Én ezt nem bírom… - suttogtam, miközben a székben ültem és
Ryeowook kezét szorongattam. – Isten miért vesz el tőlem mindenkit, akit
szeretek? – remegett a hangom.
- Minden rendben lesz. – nyugtatgatott.
- Semmi sem lesz rendben! – kiabáltam mire mindenki
körülöttem a kórházban rám nézett.
- Halkabban. Zavarod a betegeket. – mondta halkan Ryeowook.
- Én… - kezdtem bele amikor az ajtó hirtelen kinyílt és az
orvos lépett ki rajta.
Felugrottam a székről, és odasiettem az orvoshoz. Annyira
féltem, hogy az egész testem remegett.
- J-jól van? Rendbe fog jönni? Nagyon megsérült? – soroltam
a kérdéseket.
Az orvos nem szólt egy szót se csak nézett.
- Miért nem mond semmit? – lettek könnyesek a szemeim.
Az orvos vett egy nagy levegőt, majd kivette a kezét a
zsebéből és a kezét a vállamra tette.
- Sajnálom. – mondta, majd elsétált.
Kiábrándultan meredtem magam elé, a képek pedig egyre jobban
kezdett összefolyni. A hangok eltorzultak és a jelenet amikor Shin elengedte a
kezem újra és újra bevillant előttem.
Miért nem fogtam
erősebben a kezét? Miért nem érhettünk volna oda csak egy perccel előbb?
Forró könnyek égették végig az arcom, miközben Ryeowook
magához ölelt.
Én ezt nem bírom
tovább elviselni…
Sírni kezdtem. Hirtelen minden értelmetlennek tűnt. A saját
életemet beleértve.
- Sírj nyugodtan. – simogatta a vállam.
- Ryeowook… - szipogtam a nevét, majd lassan eltoltam
magamtól.
Próbáltam abbahagyni a sírást. A fejem fájt, szédültem és hányingerem
volt. Ryeowookra néztem azonban, hol túl homályos volt a kép, hol kettő volt
belőle. Inogni kezdtem. Forgott majd végül teljesen elsötétült mindent.
Mikor ébredezni kezdtem éles fájdalom hasított végi az egész
testemen.
Aish… mégis mi
történt?
Lassan kinyitottam a szemem és körbe néztem.
Fehér falak.. utálom a fehéret.
Ryeowook az ablak előtt állt és bámult kifelé.
- Ryeowook? – mondtam ki fáradtan a nevét.
Várjunk csak. Shin.
- Shin hol van? – ültem fel az ágyon nehézkesen.
- Miért nem válaszolsz? – kérdeztem meg miután nem kaptam
választ.
- Ryeowook! – épp hogy kimondtam a nevét bevillantak a
képek, hangok, majd az orvos az arca ahogyan azt mondja: Sajnálom.
Remegni kezdtem, és ismét könnyek gyűltek a szemembe. A
torkomba lévő gombóc egyre jobban fojtogatott és a látásom is homályosodni kezdett
a könnyeimtől.
- Nehogy elkezdj sírni. – mondta Ryeowook. – Nem tesz jót
neked.
- Nem érdekel… - szipogtam.
- És a babának sem. – fordult felém.
Baba?!
- Mi…? – néztem rá lepetten.
- Jól hallottad. Anya leszel. – sétált oda hozzám.
- Hogy tudnék ennek örülni, miközben az öcsém elment? És
soha többé nem láthatom…
Hogy lennék képes jó
anya lenni ha még az öcsémre se tudtam vigyázni?!
- Nem ment el. – fogta meg a kezem. – Itt van. – tette a
kezét a hasamra.
Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek.
- Miért is hívott Shin mindig az apukájának? – gondolkodott
el.
Felnéztem rá, mire ő rám mosolygott.
Az élet, keserédes… Ad
és vesz, csak az időzítése néha nem a legjobb.
A szerelmem kezét foghattam, és a gyerekünk volt a hasamban.
Nem mintha ez elfedte volna az összes fájdalmat, ami az öcsém elvesztésével járt…
Ryeowook leült az ágyam mellé, majd csodálkozva nézett a
hasamra.
- Mintha tudta volna, hogy a következő életében, a fiamként
fog megszületni.
