The Devil Boy’s Love
Is Unlimited [Sungmin]
Bizonytalan léptem alatt recsegett a száraz avar, minél
beljebb értem a hátborzongató, mégis varázslatos erdőbe. Szívem hevesen vert a rémülettől,
de a kíváncsiság fölülkerekedett rajtam és egyre beljebb sétáltam. Hideg szellő
simogatta bőrömet, amitől kirázott a hideg. Egy pillanatra úgy halottam mintha
a szél a nevemet suttogná. Éreztem valakinek a jelenlétét, de még nem volt
bátorságom hátra fordulni. Végül erőt vettem magamon és hátra fordultam egy
fiúval találtam magam szemben. Szemem megakadt gyönyörű nagy fekete szárnyain…
Bepánikolva ültem fel az ágyamon miközben levegő után
kapkodtam. A víz is kivert akárhányszor visszagondoltam az álmaimban megjelenő
srácra. Nem láttam arcát, mert fekete szárnyai látványának fogságába estem. Felsóhajtottam
majd csalódottan dőltem vissza az ágyra. Komáson pillantottan az éjjeli szekrényemen pihenő órámra, amikor
tudatosult bennem, hogy mindjárt elkések. Azonnal ki ugrottam az ágyból és a
fürdőbe rohantam. Szélsebesen kaptam magamra a munkaruhámat majd indultam is a
virágüzletbe ahol egy öreg néninek szoktam besegíteni. Nem sok pénzt kapok
érte, de pont elég arra, hogy megéljek belőle. Felültem a biciklimre és az
emberek között cikáztam a járdán. A bolt előtt lelakatoltam a szokásos helyen a
járgányomat, majd beléptem az üzletbe ahol megcsapott a különféle a virágok
illata.
- Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva a pult mögött álló
nénikének, akié a bolt volt.
- Neked is kislányom! – nézett fel a szemüvege alól majd
folytatta a virágok tanulmányozását. Itt szoktam dolgozni, besegíteni
Ahjummának hiszen már nagyon öreg és alig lát így jól jön neki a segítség és
még én is jól járok. 1 éve elköltöztem otthonról, hogy önálló életet kezdjek.
Szüleim először nem támogatták az ötletet, de végül muszáj volt elfogadniuk a
tény, hogy az egyetlen lányuk saját lábra áll. Azóta ebben a kis boltban telnek
mindennapjaim..
Újra egy sötét erdőben találtam magam. Sokkal biztosabban
lépkedtem befelé az erdőben. Már nem féltem annyira, de még sem éreztem magam
biztonságban. Ahogy befelé haladtam két alakot véltem felfedezni a távolban. Valaki
lágyan a nevemet suttogta. Ijedten néztem körbe, de nem láttam senkit. Újra a
két alak felé fordultam. Az egyiknek fekete a másiknak fehér szárnyai voltak. Ők
is rám néztek mire megfagytam a rémülettől. A fekete szárnyú egy démonhoz a
másik egy angyalhoz volt hasonlítható. A démon hirtelen előrántott egy kardot
majd az angyalnak rontott vele. Az angyal kitért előle majd felvette vele a
harcot. Én csak megszeppenve néztem őket. Fogalmam sem volt arról mi történik.
A démon felém fordult és engem kezdett nézni. Egymás szemébe néztünk és annyira
bámultuk egymást, hogy a démon nem vette észre, ahogy az angyal a kardját a
vállába szúrja. Elszállt minden félelem és gondolkodás nélkül felé kezdtem
rohanni. A démon térdre rogyott közben pedig végig engem nézett, az angyal
pedig kirántotta belőle véres kardját. Mikor már csak pár lépés választott el
minket hirtelen minden eltűnt.
Zihálva ültem fel és levegő után kapkodtam. Szívem hevesen
vert és nem tudtam össze szedni a gondolataimat. Olyan valóságos volt mintha
tényleg megtörtént volna. Rá néztem az órámra és még volt egy órám.
Visszadőltem majd próbáltam megnyugodni, összeszedni magam. Erőt vettem magamon
majd felkeltem és a fürdő felé baktattattam. Megmostam az arcom majd a mosdó
kagylóra támaszkodtam és csapból kifolyó vizet néztem. Másodjára találkoztam a démonnal,
de nem tudtam mire vélni az angyal jelenlétét és azt meg főleg nem, hogy miért
harcoltak egymás ellen. Amikor a démon megsérült úgy éreztem mintha én is
megsérültem volna. Talán ugyan azt érezhettem, mint ő? Kizárt, hiszen nem is
ismerem őket. Ez csak egy álom volt semmi köze valósághoz. Kivánszorogtam a
szobámból és a munkaruhámat kerestem majd mikor megtaláltam átöltöztem és
megfésülködtem. Megittam egy kávét hátha egy kicsit enyhíti a fáradságot és a
fejfájást is csökkenti egy kicsit. Kivételesen gyalog indultam a munkahelyemre
nem akartam túl korán indulni, de szerettem volna egy kicsit gondolkodni. Lassan
baktattam a járdán teljesen elmélyülve gondolataimban. Amióta felkeltem a fejem
szüntelenül fájt és nem éreztem magam valami jól. Folyton úgy éreztem, hogy valaki
követ, de mikor hátra néztem egy lelket sem láttam. Próbáltam a képzelgésemet csak
az enyhe elmezavaromnak betudni. Tovább indultam majd egy zebrához értem ahol
mindennap át keltem, hogy át jussak a másik oldalon lévő munkahelyemre. Körbe
sem néztem mivel úgy véltem egy lélek sincs az utcán és leléptem az járdáról.
Alig tettem pár lépést hangos dudálásra lettem figyelmes mire megtorpantam és a
hang irányába fordultam. Megláttam a vészesen felém közeledő autót nem sokkal
később hangos kerékcsikorgás váltotta fel a hangos dudálást. Megrémültem és
reflexszerűen csuktam be a szememet majd éles fájdalom hasított végig a
testemen. Éreztem, ahogy testem a hideg kőhöz csapódik majd a hangok is
megszűntek körülöttem…
Abby… - suttogta a
szél a nevemet.
Hirtelen kinyíltak a szemeim a rémülettől és felültem. A
hideg betonon ültem és kapkodtam a tekintetem ide-oda. Az emberek tudomást sem
vettek rólam. Autók zúgtak el mellettem…
és rajtam
keresztül.
- Mi ez?! – kérdeztem magamtól hisztérikusan.
Mikor megláttam a következő autót jönni felém, felugrottam a földről és a
járdára szaladtam.
Keresztül az embereken, akik észre se vettek…
Ott álltam a tömeg közepén, de senki se látott. Sokan voltak
körülöttem még is egyedül voltam.
Lassan felemeltem a kezem és az egyik lány felé kezdtem nyúlni.
A kezem átment a testén.
Kétségbeestem. Rohanni kezdtem miközben a könnyeimmel
küszködtem. Úgy éreztem teljesen elveszítem az eszem.
Csak rohantam, magam se tudtam merre és, hogy miért.
- Mi ez az egész?! – ziháltam magam elé miközben folytak a
könnyeim. – Mi történik körülöttem?! – kiabáltam, majd magam mögé néztem.
Miközben úgy szaladtam, hogy hátrafelé néztem nekimentem valakinek.
Épphogy ránéztem ő megfogta a kezem és húzni kezdett maga
után.
Újra magam mögé néztem és megláttam egy fekete ruhába
öltözött férfialakot egy hatalmas karddal.
Az mi?! Ez mi?! És ő
meg ki?!
Néztem rá arra, aki épp a kezemet fogta és rohantam velem
ismeretlen utcákon keresztül.
- Mi történik? – kérdeztem rémülten.
- Ne beszélj, csak szaladj! – mondta.
Egy másik fekete ruhás alak jelent meg, előttünk pár
méterre. A fura srác, akivel menekültem hirtelen megállt majd jobbra fordult.
Alig bírtam tartani vele a lépést. Berohantunk az egyik sikátorba majd
elbujtunk a kukák mögött. A szívem majd kiugrott a helyéről az izgalomtól. Egy
akció filmben éreztem magam.
- Elmentek? – suttogtam.
- Nem tudom. – válaszolt halkan.
- Kik voltak ezek? Ki vagy te? Mi vagyok én? Hol vagyunk, és
mi… - akadtam el mikor befogtam a számat.
- Egyszerre. Csak. Egy. Kérdést. – mondta a szavak közt jó
nagy szünettel.
- Ki vagy te? – kérdeztem mikor lassan elvette a kezét a
számtól.
- Seungho, a volt őrangyalod.
- A volt micsodám?! – emeltem fel a hangom, mire újra
befogta a számat.
- Következő kérdést! – utasított halkan.
- Kik voltak ezek? – kérdeztem halkan miután megint elvette
a kezét.
- Vadászok.
- Mik? – szűkítettem össze a szemem.
- Va-dá-szok. – tagolta.
- Jó, de mire vadásznak?
- Olyanokra, mint, Te! – mutatott rám.
- Miért én mi vagyok? – lepődtem meg.
- Egy Földön ragadt lélek.
- Várj. – emeltem fel a tenyerem és vettem nagy levegőt.
- Meghaltam? – kérdeztem nyugodtan.
- Sajnálom.
Megragadtam Seungho pólóját majd mérgesen néztem a szemeibe.
- Pocsék egy őrangyal voltál! – morogtam.
- Mert akadályoztak! – védekezett.
- Ki?
- Az, aki miatt itt ragadtál! – hadarta el, csak hogy végre
elengedjem.
El is engedtem majd értetlenül néztem magam elé.
- Ki miatt ragadtam itt?
- Az a helyzet, hogy… huh… hogy is mondjam… - kereste a
szavakat. Csípőre tette a kezeit, majd rám nézett és a kezeivel mutogatva
magyarázni kezdett. – Figyelj, mert többször nem mondom el! Na szóval, minden
embernek van egy őrangyala.
Aha… eddig értem.
- De előfordul, hogy egy emberhez nem csak egy őrangyal,
hanem egy démon is tartozik.
Aha, egy démon.
DÉMON?!
- Ha az angyal legyőzi a démont, az illető halála után a
Mennybe jut. Ha a démon, a Pokolra. Ha viszont az előtt hal meg, hogy ez eldőlt
volna, itt ragad, mert nem tartozik sehová.
Vajon, milyen arcot
kéne vágjak, hogy elhiggye, hogy elhiszem amit akar, hogy elhiggyek?
- Érted? – nézett rám csillogó szemekkel.
- Ühüm. – vigyorogtam és ráztam a fejem lelkesen.
- Szemét, Sungmin megakadályozott, amikor meg akartalak menteni
attól az autótól. – gondolkodott el Seungho. – Biztosra akart menni, hogy ő
nyer ezért…
- Jó-jó azt mondd, hogy most mi legyen! – szakítottam félbe.
- Le kell győznöm őt és akkor átvihetlek a Mennybe. De
addig, jó lenne, ha nem kapnának el a vadászok.
- Mi lesz, ha elkapnak?
- Nem kerülsz sehová. Ők .. olyanok mint a takarítók.
Eltakarítják azokat, akiknek itt nincs keresnivalója.
- Nagyon cuki. – bólogattam önelégülten.
- Magadra kell hagyjalak. – mondta komolyan.
Hogy mi van?!
- What?! – hagytam abba a bólogatást és néztem rá
felháborodva.
- Muszáj elintéznem Sungmint!
- De… de… és mi lesz a vadászokkal?! – mutattam a zajos
utcára.
- Abby. – tette a kezét a vállamra. – Sok sikert. – mosolygott
majd eltűnt.
- Te szemét!!!! – kiabáltam.
Most mit csináljak?
Nem kuksolhatok itt örökre.
Egy darabig egy helybe toporogtam miközben a hajamat téptem.
Végül elindultam kifelé.
Hogy is szokott ez
lenni a filmekben? Általában a főhős egy darabig kihúzza, és ha bajba kerül,
megmentik. Igen. Menni fog. Csak el kell képzelnem, hogy én vagyok a főhőse
ennek a történetnek, és hogy nem halhatok meg.
Túlfűtött önbizalommal léptem ki az utcára, tekintetem az égnek emeltem és
büszkén mosolyogtam.
Megcsinálom!
Elnéztem jobbra és egy fekete ruhás férfi tartott felém.
Egy pillanatra lefagytam.
Na ne szórakozzunk.
- A fenébe! – kiáltottam majd sikítozva futni kezdtem.
Úgy tűnik mégse én vagyok a főszereplő… Pedig milyen szép
lett volna.
- Valaki! – kiabáltam miközben úgy loholtam, hogy majdnem
kiköptem a tüdőmet.
Jó.. tudom, hogy nem
vagyok főszereplő…
Ismeretlen utcákba futottam be, és akárhányszor magam mögé
néztem mindig több és több vadász volt mögöttem.
De egy mellékszereplő
is lehet fontos, nem?
Nem is néztem merre futok, csak rohantam, előre az
ismeretlenbe, mert nem akartam még egyszer meghalni.
Bárcsak egyszer…
Kezdtem kifogyni a levegőmből.
Csak egyszer…
Lépteim egyre lassabbak lettek.
Én lehetnék a
főszereplő.
Rohanásomból séta lett.
A főszereplő, aki nem
halhat meg.
Visszafordultam, hogy kifulladva szembenézzek a vadászokkal,
amikor valami hangos dolog elzúgott mellettem.
Akaratlanul is a hang irányába fordultam, de mire odanéztem
az már rég messze járt. Visszakaptam a tekintetem a vadászok felé, akik előtt
egy motoros állt meg. A szél feltámadt, az ég sötét lett, és a félelem halk
fuvallata minden kis zugba ellátogatott felkavarva az addig csendet és nyugodtságot.
Olyan furcsán érzem
magam…
Leszállt a motorjáról, majd leemelte fejéről a fekete
sisakot és a földre dobta. A semmiből a kezébe termett egy kard és fekete
tollak leptek el mindent. Ahogy a tollak néha-néha hozzáértek a bőrömhöz
libabőrös lettem.
Azok a puha, fekete tollak… Felkavartak mindent amit csak lehetett.
Mintha csak egy gyönyörű szép festményt bámultam volna. Hogy
mi is van azon a festményen? A gonosz szolgái, ahogy körbe veszik a sötét hőst.
Egyik se jobb a másiknál vagy gonoszabb. Kinézetre egyformának tűnnek. De egy
halvány félmosoly, sok mondanivalót rejt magában.
Örökre el tudnám nézni ezt a festményt. A szívem festette a remény ecsetjével,
és boldogság meg a halál színeivel.
A fagyott festmény hirtelen életre kelt és minden mozgásba
lendült. A szél újra feltámadt, a tollak szállni kezdtek, a kard meglendült és
a suhogása, ahogy a levegőt hasította a szívemig hatolt.
Mi ez az érzés? Olyan…
idegen…
Néztem a harcot, de nem láttam. Füleltem, de nem hallottam.
Csak figyeltem, ahogy a szőke haja libbent egy-egy mozdulatnál, és feltárta
arca vonásait.
A gyönyörű szemeit, és a veszélyes ajkait.
Hé szedd össze magad!
Nehogy már itt egy idegen csávóra csorgasd a nyálad!
Megráztam a fejem, majd körbe néztem.
Most mit csináljak? Ha odamennék, biztos
útba lennék…
A számomra fekete lovagnak vélt személy visszaugrott a
motorjára, majd fordult vele egyet és felém kezdett jönni.
Basszus, ez elüt!
Becsuktam a szemem és megfeszült az egész testem.
- Siess! – hallottam egy idegen hangot.
Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy mellettem áll és kezét
felém nyújtja. Ránéztem a közelgő vadászokra majd habozás nélkül felugrottam
mögé a motorra.
Átöleltem, majd becsuktam a szemem és arra koncentráltam,
hogy fennmaradjak a motoron.
„Előfordul, hogy egy
emberhez nem csak egy őrangyal, hanem egy démon is tartozik”. – hallotta
Seungho szavait. – „Akadályoztak! „
A hideg levegő ami szembe jött velünk, és amibe mi
villámgyorsan hasítottunk egyre idegesítőbb kezdett lenni.
„Ha viszont az előtt
hal meg, hogy ez eldőlt volna itt ragad, mert nem tartozik sehová.”
Túl hangosak voltak a zajok. Már szinte őrjítőek.
„Szemét, Sungmin megakadályozott,
amikor meg akartalak menteni”
Kinyitottam a szemem, majd lassan körbe néztem.
Sungmin…
- Szállj le. – mondta miután leállította a motort.
Felkaptam a fejem és visszatértem a valóságba.
Túlságosan
elkalandoztak a gondolataim....
Sungmin leszállt a motorról, majd levette a sisakját, és
azzal a kezében elindult az elhagyatott, üres raktárépület felé.
- Őő.. izé... – szóltam utána mire visszafordult.
Mit és kéne most
mondjak?
- Kösz... vagy.. valami ilyesmi.
Gonosz félmosoly húzódott arcára mitől kicsit megijedtem.
Okkééé....
- Akkor én most... – mutogattam a hátam mögé kínosan
mosolyogva, majd megfordultam és elindultam az ismeretlenbe.
- Hé! – kiáltott utánam.
Megfordultam és kíváncsian néztem vissza rá.
- Meg akarsz halni? – mutatott a messziségbe.
Elfordultam abba az irányba, amibe mutatott majd vissza.
- Nem.
- Akkor nem lenne hülyeség a részedről, ha itt maradnál.
- Tényleg? Maradhatok? – csillantak fel a szemeim.
- Csak ne zavarj. – jelentette ki, majd bement az üres
raktárépületbe én meg utána rohantam.
A napok hihetetlen lassan teltek. Az életem, mint földhöz
ragadt lélek nagyon nyomasztó volt. Folyamatosan félnem kellett, hogy a vadászok
bármikor megtalálnak és eltüntetnek mindörökre. De az még ijesztőbb volt, hogy
akárhányszor találkoztam azzal a bizonyos szempárral, a pillangók a hasamban
életre keltek, és felkavarták az addig nyugodt levegőt a szárnycsapkodásaikkal.
- Tiszta a levegő. – sétált felém Sungmin.
A nap már lemenőben volt és szép lassan kezdte az eget
vörösre festeni. A földön ültem hátamat pedig a falnak döntöttem és úgy néztem
fel a fiúra.
- Meddig kell még itt maradnom?
- Nem tudom...Még nem tudom, mit tegyek.
- Ezt, hogy érted? – néztem rá furcsán.
- Lényegtelen. Neked erről nem kell tudni. – mosolygott rám.
Újra az eget kezdtem kémlelni Sungmin pedig hátat fordított
nekem és távolodni kezdett.
- Sungmin. – szóltam utána mire megállt. – Miért öltél meg?
A szél halk susogásától libabőrös lettem.
Vajon milyen választ
kapok?
Megfagyott minden, csak a fák mozogtak, amiket a szél
hajlítgatott. A légkör ijesztően hideg lett és a csend szinte elviselhetetlen
volt.
- Mert vesztésre álltam. – mondta majd újra elindult.
Értem. Azt hiszem
értem...
Lassan felálltam majd utána indultam.
- Ez egy kicsit gonosz volt velem szemben, nem gondolod? –
mentem utána nagy léptekkel.
- Igen? – színlelt lepettséget miközben magabiztosan ment a
motorja felé.
- Igen! – vágtam rá. – Egy „sajnálom, hogy megöltelek” nem
esne rosszul. – siettem utána.
- Elhiszem, ha te mondod.
- Nem fordulnál meg, ha veled beszélek? Kicsit szar a
hátaddal társalogni.
Sungmin felült a motorjára én meg a motor elé álltam, hogy
ne tudjon meglógni előlem.
- Egyéb gondolat, ami nyomja a pici szíved? – mosolygott.
- Biztos van még, de fölöslegesnek érzem, hogy kimondjam.
- Bölcs gondolat.
- Tényleg ennyire bunkó vagy?
- Nem. – mosolyodott el megint. Közelebb hajolt hozzám és az
arcunk csak pár centire került egymástól. – Démon vagyok. Ezt ne felejtsd el. –
suttogta.
- Köszönöm a jó tanácsot. – válaszoltam komoly
arckifejezéssel.
Arca eltávolodott majd, feltette a bukósisakját és beindította
a motorját.
- Most meg hova mész? – lepődtem meg.
Kacsintott egyet majd megfordult a motorral és elhajtott.
Ez .. ez... aishh!!
Megőrülök.
Hol lehet ilyen
sokáig? Már legalább 5 órája elment. És már sötét is van. Remek!
Furcsa hangokat hallottam, amik kintről jöttek. A legapróbb
zaj is visszhangzott a nagy üres épületben.
Lassan felálltam a hideg földről majd fülelni és nézelődni
kezdtem. Mintha lépteket hallottam volna.
- Van itt valaki? – kérdeztem remegő hangon, miközben
ide-oda lépegettem és forgolódtam. – Hahó!
Hirtelen zajjal tört be a fenti ablak aminek a darabja
hangos csörömpöléssel törtek még apróbb daraboka a kemény földön. A fejemhez
kaptam és felsikítottam, majd mikor az ablak felé akartam fordulni valaki mögém
lépett és befogta a számat.
A törött ablakon bejövő hideg levegő, ahogy a bőrömhöz ért,
ijesztő volt.
V-vajon ki lehet
mögöttem?
Ficánkolni kezdtem és próbáltam levenni a kezét a számról de
esélyem se volt.
- Nyugodj már meg! – hallottam Sungmin hangját.
Huh.. hála az égnek.
Abbahagytam a ficánkolást és majdnem összeestem a megkönnyebbüléstől.
- Azért ennyire ne hagyd el magad, nem vagyunk egyedül. –
mondta önelégülten mire már is elmúlt az a hihetetlen nyugodtságom.
Csapkodni kezdtem a kezét, mire azt levette a számról.
- Vadászok? – fordultam vele szembe.
- Nem... – mosolygott.
- Akkor ki vagy kik?
Sungmin arcán egy önelégült mosoly jelent meg, majd
megragadta a karom. Közelebb rántott magához, majd a fülemhez hajolt.
- Az angyalod eljött érted. – suttogta.
Épp hogy kimondta ezeket a szavakat valaki megjelent mögötte
és egy karddal akart rá lesújtani de Sungmin félrelökött, majd eltűnt.
- Seungho! – lepődtem meg miközben felnéztem rá a földön
ülve.
- Abby! – lepődött meg Seungho. – Jól vagy? – sietett oda
hozzám.
- Persze. Te meg mit keresel itt?
- Én...- kezdte de Sungmin megzavart minket.
A saját szemem láttára küzdött egymással az angyalom és a
démonom.
A gyönyörű fekete tollak, amik újra megjelentek, még a sötét
éjszakába is tisztán látszottak, olyan szépen csillogtak a Holdfényben.
Ahogy a két kard egymásnak ütközött az éles hang
belehasított az éjszakába.
Féltem, mert úgy éreztem, hogy ennek a harcnak sose lesz
vége.
- Abby! – kiáltotta a nevem Sungmin harc közbe.
- Igen? – kiabáltam vissza, amikor hirtelen vadászok lepték
el a helyet.
Seungho és Sungmin mellém álltak majd védeni kezdtek.
- Miért vannak ilyen sokan? – remegett a hangom.
- Ez az utolsó harcunk. – mosolygott Sungmin majd Seunghora
nézett.
- Tudom. – jött a komoly válasz.
A vadászok egyre közelebb értek hozzánk.
- Abby! Válassz! – mondta sungmin.
- Mi? Mit?!
Miről beszélsz ez?
- Menny vagy Pokol? Avagy még mindig él a teljes
megsemmisülés opció.
Teljes megsemmisülés?
- Gyorsan! – sürgetett, ahogy egyre közelebb értek a vadászok.
- De ... én... – forgolódtam.
- Leegyszerűsítem! Seungho vagy én?!- hadarta el.
- Ne ne szórakozz velem. – lettem egyre idegesebb.
- Abby! – szólt Seungho.
- Gyerünk dönts!
- Siess!
- Abby!
- Válassz már!
Ááá a fejem!
Felrobban! Most még is mit csináljak?!
- De... de...
- Abby! - kiáltottak
egyszerre.
- Sungmin! – kiáltottam dühösen a nevét.
Sungmin hirtelen felém fordult, kezét a derekamra tette,
majd megcsókolt.
A világ kezdett elhomályosulni, az elmém egyre zavarosabb
lett és egy kis hangocska a fejemben kétségbeesetten azt suttogta, hogy:
Abby... Mit tettél?
To be continued...
