Egy Hercegnő és egy Harcos [Yongguk | Yesung]
Már 8 éve…
- Hé, Nicole! – integetett előttem Sohee.
- Igen? – pislogtam majd rámosolyogtam.
- Ráérsz ma?
- Bocsi, de nem. Programom van…
- Értem. Akkor majd holnap. Szia! – integetett majd kiment a
teremből.
Program, mi?
Ha az hogy utcai bajkeverőkkel lógok, akik folyton verekednek egymással
programnak számít, akkor igen, programom van. 8 éve ismerem Yongguk-ot. 11
évesen ismertem meg, és hamar beleszerettem, míg ő alig akar rólam tudomást
venni.
- Ma is eljössz? – szaladt oda mellém Zelo miközben az utcán
sétáltam.
- Mint mindig. – mosolyogtam rá.
A város szélén van egy elhagyatott épület. Azok akik egy kis
verekedésre vágynak minden este ott lógnak, és kihívják egymást. A legtöbben
bandába verődve szokták az utcákat járni, és mindenkinek megvan a maga rangja.
Yongguk az egyik legjobb harcosként ismert, de azért mégsem ő a legjobb. Amikor
csak tehetem, elmegyek, és végig nézem a harcait.
- Nem félsz egy ilyen helyen? – kérdezte Zelo mikor
bementünk a zajos, romos épületbe.
- Évek alatt hozzászokik az ember. – mosolyogtam.
- Van benne valami. – vakargatta a fejét.
Besétáltam a nagy tömegbe ahol még mindenki beszélgetett.
Körbe néztem és több keresés után végre megláttam Yongguk-ot háttal a falnak dőlve
ahogy épp az öklét kötözi be.
Tehát ma is harcolni fog…
- Ma sem pihensz? – mentem oda hozzá.
- Nem nekem való a pihenés. – mondta anélkül, hogy rám
nézett volna.
- Add ide majd én megcsinálom. – vettem ki a kezéből a kötést, amit ő hagyott is olyan „Nekem
aztán mindegy” alapon.
- Nem félsz, hogy bajod fog esni? –kérdeztem miközben a kezét kötöztem.
- Bármit csinál az ember, így is úgy is megsérül. Akkor én
már úgy akarok megsérülni, hogy közben azt tettem amit a legjobban szeretek.
Harcolok. – válaszolt szinte azonnal, hihetetlen komolysággal.
- Nekem mindegy. – léptem hátrébb miután végeztem a
kötéssel. – Csak ne veresd halálra magad.
- Nem szokásom. – mondta majd elindult a tömeg felé.
Utána indultam mikor megszólalt a síp mire felkaptam a fejem
és figyelni kezdtem. A síp jelezte azt, hogy megtörtént az első kihívás.
Beszaladtam a tömegbe, akik hatalmas teret hagyva vették körbe Siwon-t és
Joon-t.
- Ki hívott ki kit? – néztem Zelo-ra.
- Joon Siwon-t. – válaszolt miközben izgatottan várta a harc
kezdetét, ahogy mindenki más is.
A síp újra megszólalt, mire Joon nekirontott Siwon-nak.
Siwon félrehajolt majd megragadta Joon karját, maga felé rántotta és térddel
gyomron rúgta.
A tömeg ujjongani kezdett.
Az, hogy ki lesz a nyertes egyértelmű volt. Joon túl
forrófejű és még nincs túl sok tapasztalata míg Siwon már évek óta harcol.
- Na kire tippelsz? – hajolt oda hozzám Zelo miközben a
tömeg kiabált.
- Siwon. Egyértelmű. – vágtam rá.
- Elhiszed nekem, hogy Joon egyszer fölül múlja majd Siwon-t? – nézett rám majd
ölbe tett kézzel nézett újra a verekedő srácokra.
- Elhiszem. De hogy most még Siwon az erősebb az biztos. –
néztem én is újra a harcot.
Joon épp a földön feküdt majd kéz nélkül visszalökte magát és letörölte a vért
az arcáról.
Most csúnyán ellátják
a baját…
Megvárta míg Siwon kezdeményezi a támadást majd az utolsó pillanatba félre ugrott
és ahogy Siwon háta mögé került oldalba rúgta amitől Siwon a földre került.
Nem is olyan rossz…
- Látod? – dicsekedett Zelo.
- Várd ki a végét. – intettem le.
Siwon ahogy a földre került rögtön az egyik lábára helyezte a testsúlyát a
másikkal pedig kigáncsolta Joon-t amitől kiáltva a földre esett.
Itt a vége.
Siwon odalépett hozzá majd a nyakánál fogva a földhöz vágta mire Joon fájdalmasan
felkiáltott. A többiek üvöltöztek, kapálóztak, ujjongtak és biztatták a
pártoltjukat.
- Mondtam. – jelentettem ki mosolyogva.
A síp megszólalt jelezve, hogy a harcnak vége van. A tömeg ordibálni kezdett
mikor Siwon diadalmasan égbe emelte a kezeit.
- Mész? – nézett rám Zelo.
- Van más választásom? – sóhajtottam.
Beléptem a nagy üres térbe, amit a sok ember alkotott és odamentem Joon-hoz.
- Mikor szoksz már le erről? – kérdeztem miközben karját a
nyakamba tettem és felsegítettem a földről.
- Egyszer úgyis legyőzöm. – mosolygott mintha ő nyert
volna.
Látom, te se tudod
feladni…
Sóhajtottam egyet majd átsegítettem a tömegen és leültettem egy székre.
Minimális szinten elláttam a sebeit, majd magára hagytam. Ápolónőnek éreztem
magam ahányszor itt voltam, hiszen a sérült vesztesekkel mindig én kezdtem
valamit. Mára már szinte elvárják tőlem, hogy elássam a sebeiket.
Kicsit távolabb a tömegtől nekidőltem a falnak és nagyokat
sóhajtoztam. A síp újra megszólalt, de nem volt lelki erőm ahhoz, hogy
odasétáljak. Nem sokkal később már hallottam is a harc fájdalmas hangjait, amit
még a sok ember ordibálása sem tudott elnyomni.
- Nicole! – szaladt ki a tömegből Zelo.
- Mi van? – néztem rá kérdően.
- Nem nézed meg Yongguk párbaját? – mutatott a tömeg felé.
A szemeim kikerekedtek majd szaladni kezdtem.
Ugye nyerésre állsz?
Elrohantam Zelo mellett be a tömegbe.
Mondd, hogy nem Őt hívtad ki…
Arrébb lökve mindenkit tolakodtam magam előre. Legelöl megtorpantam és levegő
után kapkodva vettem szemügyre a történteket. Megkönnyebbülve sóhajtottam
egyet. Yongguk a földön guggolt egyik térdét és kezét a földre téve. Vett pár
mély lélegzetet majd felnézett az ellenfelére, Gikwang-ra, aki az oldalát
szorongatva tántorgott.
- Mi a helyzet? – gyúródta be magát mellém Zelo.
- Jön a kegyelemdöfés. – könnyebbültem meg.
Yongguk hirtelen felállt majd egy pontos jobb egyenessel arcon ütötte, amitől
Gikwang megszédült. Yongguk azonnal megragadta a nyakát a földre nyomta, majd
mellé térdelt és püfölni kezdte Gikwang-ot mint egy őrült.
Ez már túlzás…
A síp megszólalt de Yongguk nem akart leállni.
Már megint elkapta a hév…
Odasiettem hozzá majd megragadtam a karját.
- Most már elég lesz, te nyertél. – mondtam nyugodtan.
Még mindig Gikwang mellett térdelt mikor én pár perc nyugodtság után elengedtem
lassan a karját. Felállt majd áttörte magát a tömegen, mint egy buldózer.
- Yongguk! – kiabáltam majd indultam is utána mikor Zelo rám szólt.
Kérdően ránéztem mire ő a földön fekvő Gikwang-ra mutatott.
Sóhajtottam egyet.
- Valaki vigye, ki a többit elintézem. – mondtam kedvtelenül.
Míg Gikwang-ot felkaparták a földről én Yongguk után mentem. A szokásos helyén
a falnak támaszkodva tekerte le a kezéről a véres kötést.
- Nem kéne ennyire túlzásba esned. – mentem oda hozzá, majd
nyúlni kezdtem a keze felé, hogy segítsek neki, de ellökte a kezem.
Hát persze, már megszokhattam volna…
- Lehetne egy kicsit több önuralmad.
- Befejezted? – vágta rá nyugodtan.
- Ennyire nem érdekel, amit mondok?
- Pontosan. – jelentette ki higgadtan majd ledobta a véres
kötéseket a földre és rám nézett. – Szóval mondd annak, akit érdekel. – majd
elsétált mellettem én meg csalódottan néztem utána.
Tényleg ennyire
egyoldalú ez a szerelem még 8 év után is?
- Idióta… - morogtam magamban majd elindultam a kijárat felé.
- Máris mész? – szaladtam oda hozzám Zelo.
- Igen. Elfáradtam.
- De, Gikwang…
- Igaz. – sóhajtottam.
- Á, hagyd, csak majd próbálok tenni én valamit helyetted. –
vágta rá mosolyogva.
- Köszi. – viszonoztam a mosolyt majd elhagytam a romos
épületet.
Határozott léptekkel ölbe tett kézzel, duzzogva indultam el haza a sötét
utcákon.
- Idióta barom… - morogtam az orrom alatt.
„Szóval mondd annak, akit érdekel.”
- Nyomorék! – rúgtam bele egy kavicsba az úton.
A legridegebb és szívtelenebb ember, akit ismerek, és még is
őt szeretem a legjobban. Olyan mintha 8 évvel ezelőtt a szívem egy mély
szakadékba ugrott volna, hogy öngyilkos legyen, és azóta is csak zuhan és
zuhan, de csak akkor hal meg mikor földet ér. Addig meg én is szenvedek vele,
és végül együtt halunk meg.
- Hé! – kiáltott
valaki mire felkaptam a fejem és visszatértem a valóságba. Megfordultam majd
egy srácot láttam előttem állni zsebre dugott kézzel.
- Mi az? – kérdeztem értetlenül.
- Nem neked kéne ellátni Gikwang-ot? – kérdezte.
- Mi az hogy „kéne”?! – emeltem fel a hangom. – Puszta
nagylelkűségből segítek nem kötelességből, szóval, ha úgy döntök, hogy haza megyek,
akkor haza is megyek!
- Chh… - nevetett ki gúnyosan.
- Mentem. Csá! – fordultam el majd intettem neki egyet és
mentem tovább.
Mérgesen trappoltam a járdán, zsebre dugott kézzel.
Azért titkon még most
is azt várom, hogy megjelenj, és azt mondd: Itt vagyok, hogy vigyázzak rád.
Idióta ábrándok. Egyiket se mondom ki, sőt figyelmen kívül
hagyom őket, mert tudom, hogy úgysem történik meg, de attól még tudom, hogy ott
vannak, és nem múlnak el.
Hirtelen valaki hátulról befogta a számat mire én kétségbeesetten kapálózni kezdtem,
de egy hangot sem tudtam kiadni. Beráncigált a legközelebbi sötét sikátorba
majd nekilökött a falnak. Mikor a hátam a kemény téglafallal találkozott
felnyögtem a fájdalomtól. Odalépett hozzám majd a pólómat kezdte ráncigálni.
Meg akar erőszakolni?!
Eszeveszettül csapkodni kezdtem és felsikítottam mikor hirtelen az egyik
kezével hátrafogta a kezem a másikkal meg befogta a számat. Remegni kezdtem.
Aztán hangokat hallottam. Az utcát bámultam én is meg a férfi is, hogy ki sétál
el a sikátor előtt.
Himchan?!
Ficánkolni kezdtem, mint egy partra vetett hal, míg egy pillanatra lecsúszott a
keze a számról.
- Hé! – kiáltottam, de rögtön befogta a számat és annyira
lefogott, hogy mozdulni se tudtam.
Himchan elment, utána pedig ott jött Ő.
El se hiszem…
Könnyezni kezdett a szemem a megkönnyebbüléstől mikor megláttam Yongguk-ot a
sikátor végén. Megállt és benézett a
sikátorba.
Látsz ugye?
Csak állt és nézelődött.
Miért nem jössz már?
Zsebre vágta a kezét majd ő is elment.
Hát nem látsz? Vagy is nem is akarsz
észrevenni?
Miután eltűnt könnyekbe törtem ki.
Itt hagyott. Most komolyan itt hagyott?
Vagy csak nem látott a sötétség miatt? Igen. Ez lesz az oka. Nem hagyott
magamra csak nem vett észre. Biztosan így van…
Könnyek folytak végig az arcomon és éreztem, ahogy a szívem hatalmas
puffanással földet ér.
Hosszú út után megérkeztünk…
A férfi lassan elengedett én meg a földre rogytam. Sírni akartam, de nem volt
rá időm. Erősen a hátamra döntött majd éreztem, ahogy valaki fölém térdel, és
kissé rám nehezedik a derekamnál. Az arcomat a kezeimmel takartam el miközben
kitört belőlem a sírás.
Küzdenem kéne? Ellenállni és szökni
próbálni? Már nincs miért…
Már kezdtem beletörődni a helyzetembe mikor éreztem, hogy hirtelen leszállnak
rólam majd egy csattanást hallottam. Elvettem a kezem az arcomtól és feljebb
ültem.
Ő meg mit keres itt?
A nyakánál fogva nekinyomta a férfit a falnak majd lassan felemelte, míg a lábai
eltávolodtak a talajtól. Kapálózni kezdett, de nem tudott semmit se tenni.
Aztán hatalmas erővel a földhöz vágták, amibe szinte beleremegett a föld.
Kétlem, hogy ezt túlélte volna…
Hátrébb húzódtam és remegtem a félelemtől, mint még soha.
- Kell neked egyedül járkálni este. – fordult felém.
- Nem mintha rád tartozna… - fordultam el szipogva.
Elmosolyodott majd zsebre vágta a kezeit.
A legerősebb utcai harcosként tartják számon, de sose láttam még harcolni. Az
esti párbajokon néha ott van, de sose harcol, mégis ő a legjobb, és most
láthattam miért. Nem gondoltam volna, hogy majd pont Yesung lesz az, aki segít
rajtam…
- Na jössz, vagy még pityeregsz két sort? – nyújtotta felém a kezét.
- Maradok. – nem akartak a könnyeim elállni.
- Miért is? – lepődött meg.
- M-mert… - csuklott el a hangom és a kezeimmel kezdtem
kapálózni hátha megérti, mit akarok. A sírás a torkomat fojtogatta én meg
próbáltam visszatartani. Nem bírtam beszélni mert éreztem, hogy ha kinyitom a
szám zokogni kezdek. Könnyezve kapálóztam a kezemmel, hogy menjen el és hagyjon
itt.
- Huh… - sóhajtott egyet fáradtan.
Felhúztam a lábaim majd átöleltem őket, homlokomat pedig a térdeimre hajtottam.
Nem akarom, hogy lássa, ahogy sírok. Nem
akarom, hogy bárki is lásson ilyen állapotban. Olyan megalázó.,.
Csönd lett és csak a saját zavaros lélegzésemet hallottam.
Elment…
Megkönnyebbülve sóhajtottam egyet majd felemeltem a fejem, amikor valaki
felkapott a földről. Megijedtem és becsuktam a szemem. Aztán megint hallottam
Yesung fáradt sóhajtását.
- Ha ennyire a terhedre vagyok, nem kell ám cipelni! –
nyitottam ki a szemem.
- Parancsolsz? – nézett rám értetlenül.
- Ne sóhajtozz, annyit hülyén érzem magam tőle. – tettem
ölbe a kezeimet duzzogva.
- Igenis… - gúnyolódott komoly arckifejezéssel majd
megfordult és elindult velem a kivilágított út felé ahonnan leráncigáltak. Karjai
közt lassan kezdtem megnyugodni.
Álmos vagyok…
- Hát te még álmodba és képes vagy pityeregni? – hallottam
Yesung gúnyos hangját.
Mi van?!
Kipattantak a szemeim és villámgyorsasággal ültem fel, amibe bele is szédültem.
Nem vagyok valami IQ
fighter de azt még én is tudom, hogy ez nem az én szobám.
- Miattad aludhattam a kanapén.
Ki kérte?!
- Nesze. – sétált oda hozzám egy pohár vízzel, amit a kezembe nyomott.
- Így nem kell. – fordultam el.
- Akkor az „itt a vize hölgyem” megfelel? – sóhajtott már
megint.
- Kezdésnek elmegy. – kaptam ki a kezéből a vizet és inni
kezdtem.
- Mi vagy te, hercegnő? – kérdezte gúnyosan mire majdnem
kiköptem a vizet.
- Idegesítő vagy… - néztem rá gonoszan, de ő csak
visszamosolyogott.
Mosoly? Ügyes
visszavágás…
- És miért is sírdogálsz álmodba? – ült le az ágy szélére majd elővette a telefonját
és nyomkodni kezdte.
Egy idióta miatt, aki ellopott 8 évet az
életemből.
- A miatt a férfi miatt?
És a legrosszabb az egészbe az, hogy igaz
a szívem darabokra tört, de még azokkal a kis darabokkal és tovább szeretem.
Szánalmas vagyok…
- Vagy valami másról van szó?
- Nem tartozik rád, jó?! – hadartam el.
- A hercegnő ideges? – nyomkodta tovább a telefonját.
- Igen. És ha a „hercegnő” ideges akkor annak te iszod meg a
levét!
Nem válaszolt csak ügyködte tovább a telefonját.
Ez egy nyomorék.
- Hallod?
És süket is.
- Ide nézz, ha hozzád beszélek! – rúgtam bele mire lassan rám nézett.
- Mi van? – mondta flegmán.
- Tedd el. – mutattam a telefonra.
- Igenis. – mondta gúnyosan grimaszolva majd zsebre vágta a
telefonját.
- Köszönöm. – dőltem vissza az ágyba.
- Szóra sem érdemes. – mondta gúnyos elváltoztatott hangon.
Megragadtam a párnámat majd felültem és hozzávágtam.
Nem reagált.
Megfogtam a másik párnát is majd azt is hozz vágtam. Megint semmi. Végül
megragadtam mindent, ami a kezembe került és dobálni kezdtem vele. Egy darabig
tűrte majd hirtelen felállt elkapta mindkét karom és hátradöntött az ágyban.
Kezeimet a fejem mellett az ágyhoz szorította és mérgesen nézett rám.
- Nyugalom a hosszú élet titka. – jelentettem ki mikor a
szemeibe néztem.
Ez meg fog ölni. Ha
nem is fizikailag, de lelkileg már a nézésével 2-szer megölt.
Lassan elengedte a kezem majd huncut, elégedett mosollyal nézett le rám.
- Azt hitted bántani fogom a hercegnőt?
- Nem ismerlek annyira, hogy tudjam mire vagy képes. – ültem
fel és súroltam meg a karom ahol lefogott.
- Nem kell ám kísérgetni. – jegyeztem meg miközben az utcán
sétáltunk Yesung-al.
- Tegnap este ezt erősen megcáfoltad nem gondolod? –
mosolygott.
- Kuss. – vágtam rá.
- Most akkor hova is megyünk?
- Egy barátomhoz megyek. Mennék. Én. Egyedül. – célozgattam.
- Hát akkor megyek is. – fordult meg majd elindult az
ellenkező irányba, de rögtön utána nyúltam és elkaptam a pólója ujját mire
megtorpant.
Most meg mi van?!
Yesung szobájába hagytam az eszem?
Yesung lassan visszanézett rám én meg lepett arccal néztem vissza rá
miközben lefagyva fogtam a pólója ujját.
- Na látod? – mutatott a kezemre, amivel fogtam a pólóját
egy széles vigyorral.
Gyorsan elengedtem majd elfordultam.
- Most meg minek örülsz?! Csak nem akarok bunkó lenni, hogy elküldelek,
a tegnapi után szóval megengedem, hogy elkísérj. – tettem ölbe a kezem.
- Megtiszteltetés a hercegnő mellett testőrködni. – mondta
komolyan mégis hallatszott a hangjába a gúnyolódás.
Jól szórakozik a bolondja…
Újra elindultunk, de pár perc múlva már meg is szólalt.
- És miért is
barátodhoz mész és nem haza?
Van valami amit tudnom
kell… Muszáj.
- Beszélnem kell vele.
- Megtudhatom ki az?
- Nem.
- Úgyis látni fogom, ha odaértünk.
Fene.
- Yongguk.
- A pasid?
Erősen vállba vágtam mire meglepettségébe felkiáltott.
Biztos, nem azért mert
fájt volna neki. Sőt, szerintem nekem jobban fájt mint neki.
- Most mi van? Kényes téma?
- Nem. – fordultam felé gúnyos mosollyal. – Azért ütöttelek meg,
mert szeretek róla beszélni.
Fogyatékos.
- Pedig sokszor láttalak titeket együtt. – jelentette ki.
- Igazán? – lepleztem meglepettséget.
- Ja. Esténként a párbajokon. Mindig körbe ugrálod, mint
valami pincsi kutya.
- Most mit vársz, erre mit mondjak?
- Csak az igazat.
- Az nem tartozik rád.
- Ugyan már. – ragadta meg a karom és fordított szembe
magával. – Ennyivel tartozol, amiért megmentettelek.
- Nem tartozom semmivel. – próbáltam kivenni a kezem a szorításából,
de túl erős volt.
- Nem unod már, hogy évek után is semmibe vesz? – kérdezte
mire lefagytam.
- Miről beszélsz? – néztem fel rá.
- Láttalak titeket eleget. Elmeséljem a történeted? – vonta
fel az egyik szemöldökét.
- Kösz, de tőled ne akarom hallani. – fordultam volna el, de
visszarántott.
- Évek óta ismered és szerelmes vagy belé, de ő nem
viszonozza az érzéseid. Mikor látlak titeket Yongguk viselkedésből ítélve olyan
mintha egy testvérpárt látnék. Egy idős bátyát a húgával aki az idegeire megy.
Viszont ha téged nézlek egy naiv kislányt látok aki azt hiszi megtalálta a nagy
Ő-t és mindent megtesz érte mindegy hányszor ejtik pofára. Igazam van? –
mosolyodott el.
Ennyire látszik?
- Láttam, ahogy tegnap este ott hagyott. – engedte el a karom.
- Nem hagyott ott! – emeltem fel a hangom. - Csak
nem vett észre… - hajtottam le a fejem.
- Akkor miért akarod mégis megkérdezni tőle?
Basszus, mi ez egy
agyturkász?!
- Menjünk. – fogta meg a kezem és kezdett húzni maga után, de pár lépés után
megálltam.
- Mégsem akarok elmenni. – néztem fel rá.
Belefáradtam. Ideje
feladni…
- Haza megyek. – jelentettem ki.
- Elkísérjelek?
- Nem kell. – erőltettem mosolyt az arcomra, majd lassan
elengedte a kezem és hagyta, hogy egyedül folytassam az utam.
Nem vagy te annyira
rossz ember, mint amilyennek néha gondollak. Csak rosszkor léptél be az
életembe…
Teltek a napok, majd a hetek. Egy mérkőzésre se mentem el az
óta, és Yongguk sem keresett.
Tényleg itt a vége. Ha nem keres, nem hiányzom neki. Itt az ideje tovább lépni.
Nem haboztam sokat. Összekaptam magam, és ahogy kezdett sötétedni elindultam a
romos épület felé.
A kiabálást már messzebbről hallani lehetett. Valamilyen szinten jó érzés volt
újra hallani viszont, rossz emlékeket idézett fel bennem.
Bementem az épületbe, a hatalmas csarnokába ahol a mérkőzés aznap este is
folyt. Előre küzdöttem magam, hogy megnézzem, kik harcolnak.
Kai és Jonghyun.
Alig figyeltem a küzdelmükre. Ott voltam, néztem, de nem láttam. Máshol járt az
eszem. A síp hangja hozott vissza a valóságba. Jonghyun került a földre. A
tömeg ujjongott. Odamentem Jonghyun-hoz majd felsegítettem és miután
kijutottunk a tömegből elláttam a sebeit.
- Rég láttalak. – jegyezte meg.
- Elég.. elfoglalt voltam. – hazudtam.
- Értem. Jó újra itt látni. – mosolygott majd összekócolta a hajam
mint egy kiskutyának.
Miután elláttam amennyire tudtam minden sebét felállt és a tömeg felé indult.
Visszapakoltam a kötszert és a többi holmimat a táskámba majd mikor felálltam majdnem
nekimentem valakinek.
- A hercegnő visszatért a palotájába? – mosolygott rám
Yesung.
- Úgy néz ki. – mosolyogtam.
- Nem fogod rosszul érezni magad, ha meglátod? – fordult a
tömeg felé és nézelődni kezdett,
- Lehet. De nem érdekel. Túl leszek rajta. – vontam vállat
mintha ilyen egyszerű lenne az egész.
- Amióta nem voltál itt feljebb lépett a ranglétrán. –
jelentette ki.
- Mennyire? - lepődtem meg.
- Nem rég legyőzte Siwon-t.
- Mi van?! – akadtam ki.
– Akkor... – gondolkodtam el.
- Már csak én maradtam. – mosolyodott el.
- Ne állj ki ellene. – néztem fel rá aggódóan.
- Majd még meggondolom. – nézett rám mosolyogva.
- Ezen nincs mit gondolkozni! – emeltem fel a hangom. – Megtiltom, hogy kiállj
ellene!
- Igenis. – nevette el kissé magát.
Önkénytelenül én is elmosolyodtam.
Mit művel velem ez a
srác?
- Ma sem harcolsz? – jött oda hozzá egy srác.
- Nem. Megtiltották. – mosolyogott.
- Megtiltották? – lepődött meg a másik.
- A hercegnő nem engedélyezi. – mutatott rám.
- Nicole vagyok nem hercegnő… - forgattam meg a szemeit, de
a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.
- Én meg…
- Donghae ugye? – szakítottam félbe.
- Persze. – mosolygott.
- El kell ugranom valahová addig, figyelnél rá? – kérdezte
Yesung Donghae-t.
- Kisgyereknek nézel, hogy bébiszitter nélkül nem mersz itt
hagyni? – lepődtem meg.
- Nem kisgyerek, vagy hanem hercegnő és nem bébiszitter kell
neked hanem testőr. – kacsintott.
- Menj csak. – mondta Donghae.
- Ne veszítsd szem elől. Szinte vonzza a bajt. – nézett rám.
- Na, menj már! – löktem el mire nevetett egyet majd
kisétált.
1 óra múlva a még mindig a falat támasztottam Donghae meg
végig a közelben volt, ami némi biztonságérzetet adott. Nem volt semmi
hangulatom Yongguk-al beszélni. Nem mintha odajönne hozzám vagy ilyesmi…
A bejárat felé néztem és láttam Yesung-ot ahogy int nekem.
Elmosolyodtam és felcsillantak a szemeim.
- Visszajött Yesung, megyek is! – kiáltottam oda Donghae-nek
aki a tömeg szélén beszélgetett. Rám nézett majd bólintott egyet. Odasiettem
Yesung-hoz mire megfogta a kezem.
- Gyere. – kezdett húzni maga után.
Kivitt a ház mögé majd a hátamat finoman neki tolta a
falnak.
- Csukd be a szemed.
- Minek azt? – lepődtem meg.
- Csak csinált. – sóhajtott megint mire megforgattam a
szemeim, majd becsuktam őket.
Zacskó recsegését hallottam majd azt, hogy valamit a fejemre tesznek.
Ugye nem?
Kivert a víz.
- Kész is.
Felemeltem a kezem és a fejemre tettem.
Egy tiara?! Ez valami vicc?!
- Te most szórakozol velem?? – fogtam meg a tiarát, hogy
levegyem. Legalább hadd lássam mit nyomott a fejemre.
- Nem! – állította meg a kezem. – A hercegnőnek jár egy
tiara. Majd csak akkor nézd meg, ha hazamentél.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy egy tiarával a
fejemen fogok haza sétálni? Nem vagyok már 10 éves…
- Tudod mennyit szenvedtem vele? – sóhajtott.
- Nagy fáradtság lehetett elmenni egy Barbie boltba és venni
egy játék tiarát. – röhögtem el magam.
Ez nagyon idétlen. Mégis annyira örülök
neki.
- Inkább nem mondok semmit. – mosolyodott el kissé.
- És a testőr nem kap semmit? – vonta fel a szemöldökét és
nézett nagy boci szemekkel.
- Mi kéne, ha volna? – lepődtem meg.
- Kevéssel is beérem.
- Például?
- Maradj így 1 percig. – mosolyodott el huncutul.
Ez rosszat jelent. De
nem érdekel.
- Legyen neked is gyerek nap ne csak nekem. – mosolyodtam el.
- Akkor ne mozdulj. – utasított.
- Rendben.
Óvatosan, mint egy porcelán babát magához ölelt és megcsókolt.
Tényleg itt az ideje
tovább lépni. És végre érzem, hogy képes vagyok rá.
- Jó hülye vagy. – suttogtam mikor lassan elengedett.
- Miért? – lepődött meg.
- Azt hitted ellöklek majd vagy ilyesmi? – tettem csípőre a
kezem.
- Elég kiszámíthatatlan hercegnő vagy szóval igen…
- Kiszámíthatatlan? – lepődtem meg.
- Igen. Csak gondolsz egyet és-
Pofa be. Fölösleges annyit beszélned.
Belemarkoltam a pólójába majd magamhoz húztam és megcsókoltam.
Halk léptekre lettem figyelmes mire elengedtem.
- Rég láttalak. – jött felém Yongguk.
Pazar időzítés.
- Talán feltűnt, hogy nem voltam itt? – tetettem
meglepettséget.
- Miért ne tűnt volna?
- Igaz, nincs ki körül ugráljon.
- Mi ez a hülyeség a fejeden? – lépett oda hozzám majd
levette a fejemről a tiarát.
- Hé! – kiáltottam fel és nyúltam utána, de nem értem el.
- Tőle van? – nézett megvetően Yesung-ra.
- Mi közöd van hozzá?! Csak add vissza! – emeltem fel a
hangom.
Yongguk gonoszul elmosolyodott majd hozzávágta a tiarát a falnak,
ami eltört.
- Erről ennyit. És most gyere. – ragadta meg a karom erősen,
ami már fájt és ráncigálni kezdett maga után.
- Meg vagy húzatva?! Engedj el! – kiabáltam.
- Yongguk! – szólt utána Yesung mire megállt és
visszafordult. – Ezt vegyem kihívásnak? – mosolygott Yesung gonoszan.
Ez megőrült…
- Az attól függ, hogy elfogadod-e. – válaszolt Yongguk.
Yesung-ra néztem és a fejem kezdtem rázni jelezve, hogy mit
akarok hallani.
- Inkább engedd el, és gyere. – húzta fel a pólója ujját
Yesung.
- Megőrültél?! – kiáltottam mire Yongguk ellökött magától.
- Ezt már szeretem. – mosolygott Yongguk.
Ez valami rossz vicc…
Yongguk megindult Yesung felé és kezdődött is a harc. Életembe nem láttam még
olyan harcot. A 2 legjobb küzdött meg egymással. Akció filmbe illő jelenet volt,
amit egy kicsit sem élveztem. Olyan gyorsan mozogtak, hogy alig lehetett
szemmel követni. Csak párszor értek a másikhoz, de az komoly sebeket hagyott
maga után. Yesung homlokától végig az egész arcán folyt a vér, míg Yongguk
annyi ütést kapott már, hogy alig jutott levegőhöz.
Na, ilyenkor kéne okos
legyek. De nem vagyok az, nem tudom, mit tegyek.
Hirtelen egy csomó ember szalad ki a ház mögé ahol folyt a
csata.
Kicsődült mindenki a ház mögé, hogy páratlan harcot
lássanak. De a harc kezdett eldurvulni. Túlságosan is…
Megszólalt a síp, amitől megkönnyebbülve lélegeztem fel. De
nem hagyták abba. Tovább ütötték, rúgták egymást és tértek ki a másik csapásai
elől.
Ezek sose fáradnak el?!
Yongguk megragadta Yesung-ot a pólójánál fogva és nekivágta a tégla falnak.
Szinte mintha hallottam volna a csontok repedését.
- Elég legyen már! – kiabáltam.
Semmi reakció.
- Meg fogjál ölni egymást! – kiabált valaki a tömegből.
- Szedje szét őket valaki! – mondta egy másik.
Kezdett mindenki pánikba esni.
Yesung elindult Yongguk felé, mintha arcon akarná ütni.
Yongguk lehajolt, hogy kitérjen, de Yesung ekkora felemelte a lábát és erősen
megrúgta amitől Yongguk a földre került. Beletérdelt Yongguk gyomrába amitől
Yongguk fájdalmasan üvölteni kezdett.
- A zsaruk! – kiabálta valaki mire mindenki futni kezdett.
Lassan hallani lehetett a szirénákat.
Yesung, ütni kezdte Yongguk arcát, és nem akarta abbahagyni.
- Yesung hagyd abba! Mennünk kell!
Már hallom a kocsik
hangját is.
- Yesung itt vannak a zsaruk! – kiabáltam kétségbeesetten.
Semmi reakció.
- Yesung! Kiáltottam mire megjelentek a rendőrök. Odarohantak
és leráncigálták Yesung-ot Yongguk-ról. Yongguk már nem is volt eszméleténél,
és Yesung is alig állt a lábán. Mindenhol vér borította.
- Vigyétek! – hallottam az egyik zsaru hangját.
Betuszkolták őket a rendőrautóba engem meg nem engedtek a közelükbe. Végül
elvitték őket.
Hogy történhetett mindez?
Könnyes szemmel visszasétáltam az épülethez miután a rendőrökkel együtt a többi
ember is elment. Leültem a földre a fal mellé és a fejemet fogtam. Szinte
hallottam Yesung szavait a fejembe:
,, Már megint miért pityeregsz?”
Felemeltem a fejem és könnyek folytak végig az arcomon.
Most mi lesz?
Lenéztem a földre és megláttam az összetört tiarát.
Odamásztam hozzá majd felemeltem a kettétört
kincsemet.
Nem is olyan borzalmas, mint amilyennek
képzeltem. Sőt, gyönyörű…
Elkezdtem nézegetni és az alján apró írást fedeztem fel. Összeillesztettem
a két darabot és olvasni kezdtem.
,, Szeretheti egy harcos a hercegnőt?”
Elmosolyodtam. És bár mosolyogtam a szívem iszonyatosan fájt.
És egy hercegnő beleszerethet a harcosba?
Sosem voltam még
börtönbe…
A sírás fojtogatott de próbáltam visszatartani. Egy rendőr bevezetett egy üres
szobába. A falnál volt egy szék asztallal mögötte pedig üveg, amin át lehetett
látni a szomszédos szobába. Az üvegen kis lyukak voltak.
Hát végre hallhatom a hangod?
Leültem a székre majd a rendőr kiment a szobából, de kívülről figyelt engem.
Aztán pár perc múlva bevitték a szomszédos szobába Őt is…
Mit ér az, hogy hallhatlak, és láthatlak,
ha nem érinthetlek?
Leült ő is a székre és félve rám nézett az üvegfal mögül.
- Hiányzol… - tört ki belőlem mikor ránéztem.
- Pedig nem érdemlem meg. – mondta búsan.
- 3 év… nem olyan sok az. – próbáltam reményt fektetni a
szavaimba.
- Kérhetek valamit? – nézett rám.
- Mit?
- Miután kilépsz ebből a szobából, felejts el.
Elmosolyodtam.
Tudom, hogy ezt te sem gondolod komolyan.
- Milyen harcos az, aki magára hagyja a szerelmes hercegnőt? – próbáltam
mosolyogni és leplezni elkeseredettségem.
- Sajnálom. – hajtotta le a fejét.
- Várni fogok rád. – mondtam mosolyogva mire lepetten rám nézett.
Felálltam a székből majd még mielőtt kimentem a szobából utoljára rá néztem.
Tudod Yesung… Igenis szeretheti egymást
egy Hercegnő és egy Harcos.
