♦ Maybe Tomorrow [Ryeowook] 18+

Maybe Tomorrow [Ryeowook]

Egy lány sírva rohant végig az utcákon, miközben a könnyeit törölgette. Mentő autók hangos szirénája hasított bele az éjszakába.  Az roncsok közül két holtestet vettek ki a mentősök. A szemtanúk elborzadva figyeltek. A lány félrelökve mindenkit sietett előre, majd a kordon fogta meg.  Keserves sírása fájdalommal töltötte el mindenki szívét. 

Egyedül maradtam... Egyedül hagytak.

A sziréna hangja fülsüketítő volt. Szinte elviselhetetlen. Önakaratlanul is összepárosult ez a hang a képpel.

Sziréna... vér. Holtestek. Halál. Fájdalom.

A lány torkaszakadtából kiabált, de csak két szót. Az emberek arcáról szánalom volt leolvasható, ahogy a lányt figyelték.

- Anya! Apa!  - kiabálta, de a szirénák hangosabbak voltak.

Egy lány, aki magára maradt, akinek nem maradt semmije. Akitől elvettek szinte mindent, és aki csak szánalmat kapott.

Ez a lány...

Ez vagyok én.

Könnyes arccal ültem fel a kanapén és levegő után kapkodtam.

Anya... Apa...

Könnyeim akaratlanul kezdtek potyogni, hiába próbáltam megállítani őket. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd nagy levegőt vettem.

Erősnek kell, mutassam magam, és idővel azzá is kell válnom, hiszen kivéd meg Őt, ha én nem? Magunkra maradtunk...

Kiábrándultan néztem le a szakadt, undorító zöld színű kanapéra amin ültem.

Hogy történhetett meg mindez?

Lassan felálltam, majd csöndbe benyitottam az öcsém szobájába.

Ha én nem védelek meg.... akkor ki fog?

Néma csendbe álltam az ajtóba és figyeltem az alvó, öcsikémet. Az egyetlent, aki maradt nekem.

Két hete már, hogy a szüleink meghaltak, és menekülnöm kellett az öcsémmel az oldalamon. 19 éves vagyok, de nem engedték, hogy a gyámja legyek. Nem hagyhatom, hogy elvegyék az utolsó embert, aki maradt nekem....

Egy lepukkadt albérletbe menekültünk. Én kiiratkoztam az iskolából, és kénytelen voltam állást keresni.

A világ legrosszabb ''állása'' az enyém.

Óvatosan becsuktam az ajtót, majd öltözni kezdtem.

Belefogok ebbe halni...

A hangos zene sértette a fülem. A tömeg látványától kisebb rémület kerített hatalmába. Az alkohol szagától felfordult a gyomrom.

Utálom az ilyen helyeket... Még is itt vagyok, mert muszáj.

- Már azt hittem nem jössz! - dörmögte egy rekedtes hang.

Megfordultam, hogy szembenézzek vele, ő meg csak elégedetten vigyorgott

- Tessék. Ezeket vedd fel. - nyomott a kezembe pár ruhadarabot.

- Rendben. - válaszoltam halkan.

Inkább meghaltam volna csak, hogy ne kelljen ezt csinálnom. De ott az öcsém, akiről gondoskodnom kell. Miatta teszem mindezt...

Elkullogtam a hatalmas öltözőbe ahol rajtam kívül már nem volt senki. Csak ruhák... ruhák mindenhol.

Ez az első alkalom, hogy ilyet csinálok, hogy itt vagyok, és, hogy ilyen szánalmat és szomorúságot érzek.

Levetkőztem, majd felvettem azt a pár kis rongyot, amit a kezembe nyomtak.

Alig takarnak valamit... Ennyi erővel akár pucéran is lehetnék.

Meg se néztem, hogy-hogy nézek ki. Nem érdekelt. Csak túl akartam esni, ezen a megalázó első alkalmon.

Kimentem az öltözőből, majd a tömegen keresztül elindultam a színpad felé ahol már négy lány a rudakon vonaglott.

Legszívesebben meghalnék szégyenemben...

Felmentem a színpadra majd odamentem az utolsó szabad rúdhoz. Nagyot sóhajtottam, majd rátettem a kezem a hideg vasra, amitől még a hideg is kirázott. A hangos zene alig tudta elnyomni a részeg férfiak kiabálását.

Táncolni kezdtem. Ki akartam táncolni magamból a szomorúságot, a szégyent, a fájdalmat. Könnyes szemeimet úgyse láthatta senki a sötétben.

- Hé. – tette a kezét valaki a vállamra.

- Igen?  - fordultam felé lepetten.

- Leváltalak. Pihenj egy kicsit. – mosolygott a lány.

- Rendben.  – válaszoltam egyhangúan.

Lesétáltam a színpadról, majd idegesen a hajamba túrtam.

Ez maga a Pokol. Bár ahogy elnézem, csak én nem élvezem ezt az egészet...

A pult felé indultam, hogy igyak egy kis vizet, de miközben a tömegen próbáltam keresztül verekedni magam valaki megragadta a karom.

-Hé! – emeltem fel a hangom, amikor visszarántott.

Mérgesen néztem rá az illetőre, akit addig még sose láttam.

- Gyere. – bökött a fejével az egyik ajtó felé.

A privát szobák...

Húzni kezdett maga után de bepánikoltam és próbáltam menekülni.

- V-várj! Én, most nem akarok... . – dadogtam össze vissza félelmemben.

- Mi az, hogy nem akarod? – fordult vissza és nézett rám értetlenül.

- É-én... É-én... – keresgéltem a szavakat.

- Siwon! – kiáltotta valaki, majd odajött hozzánk, és végig mért. – Zavarok? – mosolygott a másikra.

- Nem is tudom. – viszonozta a mosolyt. – Egy jó estét akartam, de úgy látszik, a hölgy nem akarja. –vetett rám egy kósza pillantást.

Megkönnyebbülve sóhajtottam.

Legalább megértette, hogy nem akarok senkivel se hancúrozni..

- Nem mintha lenne választása. – vonta meg a vállát, mire felkaptam a fejem. – A tény, hogy nem akarja csak annyit jelent, hogy nehezebb lesz a dolgom. –mosolygott.

- Várj! Nem! Én most... Nem! – sipákoltam.

- Új vagy? Még nem láttalak itt. – kérdezte a barátja.

- I-igen.

- Haver, biztos, hogy egy amatőrrel akarod? – nézett a barátjára miközben a száját húzta.

- Ha nem akarja nem kéne itt legyen. Ez is a munkád része. – nézett rám komoly arc kifejezéssel.

- Tudom, de...-

- Várj. – szakított félbe. – Lehet, hogy te még szűz vagy?

Arcom vörös lett, a torkom összeszűkült, a sírás fojtogatott. Futni akartam. Jó messzire. Nem válaszoltam csak lehajtottam a fejem és próbáltam visszatartani a könnyeim és lenyugtatni a hevesen dobogó szívem.

- Beszarás. – csodálkozott a barátja. – Ebbe jól belenyúltál.

- Akkor meg mit keresel itt? Eltévedtél? – nevettek, majd az egyik az arcom kezdte simogatni.

Hosszú, kínos percek, a hangos zene, sok ember, és megvető nevetés társaságában. Csak némán álltam, míg nevettek rajtam. A szégyenlős lányon, aki itt van, hogy a testével pénzt szerezzen, de mikor odakerülne a sor megijed és elszalad.

Nem kéne itt lennem. Ez nem az én világom. Én nem vagyok olyan, mint a többi lány aki itt van.

A fejem visszhangzott a gúnyos röhögésektől és a víz is kivert az idegen kezek érintésétől.

Könnyeimmel küszködve hagytam faképnél őket, majd nagy léptekkel indultam meg az, öltöző felé. Gyorsan átöltöztem, majd kiviharzottam az épületből. A hideg levegő szinte csípte az arcom. A sötét fekete égen csak néhány csillag világított halványan. Zsebre vágtam a kezem, hogy megvédjem a hidegtől, majd elindultam haza a sötét utcákon keresztül.

Mikor beléptem a házba, levettem a meleg kabátom, felakasztottam a fogasra, majd a cipőmből is kibújtam. Halkan beléptem az öcsém szobájába, majd odasétáltam hozzá. Ráterítettem még egy takarót, majd kimentem és ledőltem a kanapéra.

Vajon képes leszek ehhez valaha is hozzászokni?

- Noona! – szólalt meg a kisöcsém.

- Igen? – néztem le rá miközben a kezét fogtam és sétáltam vele a zsúfolt utcán.

- Mikor megyünk haza? – kérdezte kissé szomorkásan.

- Hamarosan. – mosolyogtam rá.

- Nem oda... A régi házba ahol anya és apa van. – motyogta.

Reméltem, hogy erre a beszélgetésre sose kerül sor.

Sóhajtottam egyet, majd mosolyt erőltettem az arcomra.

- Shin. – szólítottam a nevén. – Oda nem mehetünk vissza.

- Miért?

- Azért, mert... – kezdtem, amikor egy mentő kezdett közelíteni felénk.

Először csak lefagytam, de ahogy a hang egyre élesebb lett megszűnt minden körülöttem.  Az emlékek fogságába estem. A sziréna hangjától megdermedve álltam az út közepén, miközben Shin keze kicsúszott az enyémből. Tudtam, hogy sodorja magával a tömeg, de nem bírtam mozdulni.  Alig jutottam levegőhöz és a látásom is homályosulni kezdett. Őrjítő volt a visító sziréna hangja.

- Noona! – kiabálta Shin mire megráztam a fejem.

- Shin! – keresgéltem a tömegben.

Tolakodni kezdtem és teljesen bepánikolva nyomultam előre.

Az nem lehet, hogy elveszítettem az öcsém!

- Shin!

Letértem egy kevésbé forgalmas kis mellékútra, majd megálltam és körbenéztem.

Hol a viharban lehetsz?! Aishh!

Végül megakadt a szemem Shinen, ahogy egy fiú pólóját fogja, az meg csodálkozva nézi. Odarohantam majd megfogtam Shin kezét és meghajoltam a fiú előtt.

- Elnézést. - mondtam majd siettem is volna el, de utánam szólt.

- A fiad? – hangja lágyan csilingelt a fagyos téli levegőben.

- Mi? – pislogtam.

Ez a hang...

- N-Nem...Dehogy is! – tértem magamhoz. - Ő az öcsém.  – simogattam meg Shin fejét.

- Értem. – mosolygott.

Lassan de biztosan kicsúszik alólam a talaj...

- Hát akkor… - tértem gyorsan magamhoz. – Szia. – mosolyogtam rá, majd megfogtam Shin kezét, és indulni akartam, de Shin meg nem.

Mi a…

Ránéztem az öcsémre, aki csak mereven bámulta tovább a fiút.

- Shin, menjünk. – mondtam halkan.

- Apa… - motyogta alig hallhatóan.

Hogy mi van?

- Tessék? – hajoltam közelebb hozzá.

Shin hirtelen kikapta a kezét az enyémből, majd odarohant a fiúhoz.

Mégis mi a fene ütött ebbe a kölyökbe?

Shin belemarkolt a fiú pólójába és látszott rajta, hogy esze ágában sincs elengedni őt.

Hatalmas kölyökkutya szemekkel nézett fel rá, és úgy csodálta mintha ő lenne a messiás.

Nem vágom mi folyik itt...

-Shin... - pislogtam majd gyorsan odamentem hozzá. - Gyere. - noszogattam, majd megfogtam a karját és óvatosan próbáltam elhúzni a lepett fiútól.

- Noona! - kiáltott fel amikor észrevette, hogy távolodik a fiútól. Hihetetlenül hangosan sírni, üvölteni kezdett.

E-ez a kölyök... még azt hiszik bántom!

Elkaptam a kezem és kissé ijedten néztem, ahogy újra a fiúhoz lép és sírva szorongatja.

Ez de égő...

- Sajnálom... - néztem kínosan a fiúra. - Nem tudom mi ütött belé.

- Hova tartottatok? - nézett rám a fiú mosolyogva.

- Haza... - gondolkodtam el.

- Gyere öcskös, hazakísérlek. - simogatta meg Shin fejét mire az abbahagyta a sírást.

Varázslat... Ez egy kibaszott sámán.

- Nem szükséges! - motyogtam kínosan. - Gyere Shin. - fogtam meg megint Shin kezét.

Ahogy kezdtem elhúzni a fiútól hirtelen szembe fordult velem és kisírt szemekkel nézett rám.

- Noona!! - üvöltötte a képembe.

- Jó, akkor jön!! - emeltem fel a hangom dühösen.

- Na gyere. - fogta meg a fiú Shin kezét de mikor elindult, Shin nem akart lépni. A fiú lepetten fordult vissza és nézett le rá.

- Mi az?

Shin kinyújtotta a két kezét és olyan volt mintha az ég felé nyújtózkodna.

- Vegyél fel. - mondta nyugodt hangon.

- Shin! - szóltam rá.

- Legyen.- sóhajtott a fiú, majd lehajolt érte és az ölébe vette.

Shin... még is hogy hozhatsz ilyen helyzetbe?

Kínos csöndbe haladtunk hazafelé. Shin a fiú ölébe elaludt én meg szörnyen éreztem magam.

- Mindig ezt csinálja? - kérdezte.

- Mi? - kaptam fel a fejem és néztem vissza rá. - Nem. Soha nem csinált ilyet ezelőtt.

- Pedig nagyon kíváncsi vagyok, miért hiszi azt az öcséd, hogy az apja vagyok. - mosolygott.

- Nem tudom mi üthetett belé...- hajtottam le a fejem.

- Talán hasonlítok az apukátokra?

Ránéztem és arcát kezdtem fürkészni, viszont hamar elkaptam a tekintetem. Furcsán éreztem magam. Ha túl sokáig nézem, még a végén nem tudok megválni a látványtól...

- Nem. Egyáltalán nem-

- Érdekes. - húzódott megint egy édes mosoly az arcára.

Ez nem ember! Ez egy tévedésből ide került angyal!

- Itt is jó lesz...- álltam meg, majd Shin felé nyúltam.

- Mi? Most miért?- fordult el, hogy ne tudjam Shint elvenni.

- Köszönöm az eddigi fáradozásodat. - mosolyogtam rá és nyújtottam ki megint a kezem, hogy elvegyem Shint.

- Ne már!- váltott aranyos fiúból kisfiúba. - Legyen csere!

- Csere? - vontam fel az egyik szemöldököm.

- Az öcsédért cserébe...

- Te! - háborodtam fel.

- Mondjuk, kérem a telefonszámod! - mosolyodott el a végére.

Megkönnyebbülten sóhajtotta, majd halványan elmosolyodtam.

Már azt hittem...

- Akkor add ide a telefonod. - mondtam.

Miután beírtam a számom a telefonjába belecsúsztattam azt a kabátja zsebébe, ő meg átadta Shint akinek szeme se rebbent olyan mélyen aludt.

- Akkor majd hívlak. - vetette be megint angyali mosolyát.

- Oké. - mosolyogtam.

- Szia! - emelte fel a kezét, majd elindult vissza azon az úton, amin jöttünk.

- Várj! - kiáltottam utána, mire visszafordult. - Hogy hívnak?

- Ryeowook. Kim Ryeowook! - kiabálta mosolyogva.

Visszamosolyogtam, majd intettem egyet és elindultam, hazafelé ami már csak párpercnyire volt.

- Noona, álmos vagyok. - dörzsölgette Shin a szemét miközben az asztalnál ültünk és tanítottam a számokra.

- Csak még egy kicsit jó?

- Noona!! - tört ki belőle a hiszti roham.

- Jól van! Értem! - lettem én is mérges.

- Gyere. - fogta meg a kezét, majd bevittem a szobájába, megcsináltam az ágyát, majd miután belebújt betakartam. Rámosolyogtam, majd mikor elindultam az ajtó felé, utánam szólt.

- Noona mikor találkozhatok apával? - dünnyögte.

Vajon Ryeowookra gondol?

- Shin. - fordultam vissza. - Mondtam már, hogy nem...

- Látni akarom apát. - mondta duzzogva, majd hátat fordítva nekem a fal felé fordult.

Ez a kölyök... Aishh.

Még aznap elmentem a könyvtárba míg Shin aludt.

Gyerek pszichológia.... gyerek pszichológia.

Mondogattam magamban miközben mentem a sorok között.

- Ez lesz az!  - csillantak fel a szemeim, amikor megláttam a keresett könyvet.

Leültem az egyik asztalhoz, majd lapozgatni kezdtem.

„Hogy dolgozza fel a szülő elveszítését egy gyerek?”

Felkaptam a fejem és figyelmesen olvasni kezdtem.

" Néhány esetben egy gyerek úgy dolgozza fel a szülei elvesztését, hogy keres valakit aki átveszi a szülő szerepét. Ez a személy lehet ismerős, rokon vagy akár ismeretlen is akit első látásra választ ki és pótapa vagy pótanyaként tekint rá. "

- Csodás.. - fogtam a fejem.

- Hát te? - szólt egy ismerős hang.

Hátrafordultam a széken és elmosolyodtam.

- Ryeowook. - lepődtem meg. - Rég láttalak. - mosolyogtam.

Ryeowook rátette a kezét a széktámlára és nagyon bambult az asztal felé.

- Ryeowook? - mondtam halkan, mire pislogott párat majd elmosolyodott.

- Tegnap előtt találkoztunk.

- Tudom. Érezd az iróniát a szavaimban., - mondtam mosolyogva, majd becsuktam a könyvet és felálltam, hogy visszavigyem a helyére.

- Ráérsz ma? - fogta meg a karom Ryeowook.

- Ma? - gondolkodtam el.

Shin alszik... "dolgozni" meg legközelebb pénteken kell mennem.

- Igen. - mosolyogtam.

- Shin, hogy van? - kérdezte miközben egymás mellett sétáltunk egy hideg délutánon.

- Hiányzol neki. - néztem rá.

- Talán meg kéne látogatnom? - mosolygott huncutul.

Az kéne még! Nem akarom, hogy lásd milyen életet élünk. Egy ócska albérletbe, egy kisgyerek és a nővére aki nem mellékesen egy... hagyjuk inkább.

- Nem szükséges. - mosolyogtam kínosan. - Inkább elhozom Shint ha esetleg látni szeretnéd.

- Igaz. Hülyén jött volna ki a szüleid előtt.

- Mi? - lepődtem meg.

Tudná?

- Hát, hogy apának hív. Biztos nem díjaznák a szüleitek. - nevetett.

- Ó, hát... nem hiszem, hogy érdekelné őket.

- Hogy-hogy?

- Szerintem inkább örülnének neki. - húzódott egy reménytelenül halvány mosoly az arcomra.

Legalább Shin rájött, hogy hogyan enyhíthet a fájdalmán. Én nem vagyok ennyire okos, se ennyire szerencsés.

- Mellesleg… - szakította félbe a gondolataim Ryeowook. - Melyik suliba jársz?

- E-egyikbe se. - mondtam szégyenlősen.

- Már dolgozol? - lepődött meg kissé.

Mi ez a sok kérdés?

- Igen.

- Hol?

- Hagyjuk. - néztem rá.

- Oké. - mosolyogott, majd megfogta a kezem mire én lepetten néztem fel rá.

- Gondolom a te kezed is fázik. - mondta szégyenlősen.

Sosem voltam még szerelmes. Vajon szerelem az amit most érzek, vagy valami teljesen más?

- Nem maradhatnánk így örökre? - kérdezte halkan miközben a tiszta eget kémlelte.

- Ezt, hogy érted?

- Csak hangosan gondolkodom. - mosolyogott.

- Végül is.. - vontam vállat. - elég hideg van ahhoz, hogy ide fagyjunk. - nevettem.

- Bárcsak megtudnám fagyasztani az időt...

- Bárcsak vissza tudnám forgatni az időt, hogy megváltoztassam a dolgokat... - gondolkoztam el én is.

- Ma még nem megy... - mosolyodott el újra majd rám néett. - Majd talán holnap.

Fáradtan ültem fel a kanapén és néztem ki az ablakon. Az ég sötét volt a sok felhőtől, és a nap is lemenőben volt már.

Péntek van.

Mennem kell.

- Jobban vagy már? – jött oda hozzám a múltkori csaj.

- Tessék? – pislogtam lepetten miközben az öltözőben igazgattam a hajam.

- Múltkor nagyon idegesnek tűntél.

- Mi?

- Amikor kiviharzottál. – mosolygott.

Jaa. Hogy az…

- Ja, igen…

- Szerencséd volt egy bunkó csávóhoz?

- Mondhatni.

- Sajnos ez ezzel jár. – állt mellém és nézegette magát a tükörben.

- Utálom ezt csinálni. – húztam az orrom.

- Pénzre van szükséged? – kérdezte mire felkaptam a fejem, és ahogy a tükörbe néztem, a tekintetével találkoztam.

- Igen. Valamiből meg kell élni. – erőltettem mosolyt az arcomra.

- Nekem se ez az álom munkám, de a szükség nagyúr. Bár a legtöbb lány aki itt van élvezi amit csinál. – nézett körbe majd közelebb hajolt hozzám és suttogni kezdett. – Nem értem miért szeretnek vadidegeneken ugrálni. – mondta, majd elmosolyodott.

- Te… - gondolkodtam el.

- Hm? – nézett kíváncsian.

- Már túl vagy rajta?

- Én már úgy jöttem ide. Szerencsére. Nem hiszem, hogy „ártatlanul” bemertem volna ezt vállalni. – mutatott macskakörmöt az ártatlan szónál.

- És te?

- Én…

- Lányok, gyerünk! – nyitott be egy másik lány.

- Menjünk. – ütötte meg egy kicsit a vállam a másik lány, majd elindult kifelé.

Én meg követtem…

- Kezdek én oké? – fordult hátra, és nézett rám mosolyogva. – Aztán felváltasz?

- Persze. – mosolyogtam vissza.

- Amúgy Sohee vagyok. – kacsintott, majd elfordult és felsietett a színpadra a többiek mellé.

Elmosolyodtam, majd sarkon fordultam és leültem a pulthoz. Onnan figyeltem a lányokat akik színpadon voltak.

Tényleg élvezik, amit csinálnak… Hogy kint van szinte mindenük, hogy vonaglanak és,  hogy a férfiak megbámulják őket. Hogy lehet ilyet élvezni?! Undorító…

Belekortyoltam az italomba, majd valaki rátette a kezét a vállamra. Az ital megakadt a torkomon ezért levágtam a poharat a pultra, majd köhögni kezdtem.

- Hát megint itt talállak? – csodálkozott a múltkori csávó.

Basszus, te aztán nagyon hiányoztál…

- Mit szeretnél? – töröltem meg a számat és fordultam felé.

Nem várt reakció követte a kérdésem. A srác rávágott a pultra, majd közelebb hajolt.

- Nem azért fizetek azért a tetves helyért, ott – mutatott a szobák felé. – hogy ne vihessem oda be azt, akit akarok, akkor amikor akarom! – dörmögte.

- Hé… nyugi. – próbáltam óvatosan ellökni magamtól.

- Nyugi?! – hajolt el, de a feje szinten füstölt a dühtől. 

Tuti be van már egy kicsit csiccsentve…

- Figyelj… keress, valaki tapasztaltabbat vagy nem tudom, de nem tudnál leakadni rólam? – néztem rá fáradtan.

- Na, idefigyelj te ribanc. – emelte fel a mutatóujját.

Ribanc. RIBANC?! Adok én neked olyan ribancot, hogy még az őseid is beleszédülnek!!

- Befejeznéd?! – álltam fel a székemről.

- Még te vagy felháborodva?!- kiabálta mikot valaki odalépett hozzánk, és kezét a srác vállára tette.

- Már megint itt vagy? - nézett rá.
- Hé, mi folyik itt? – kérdezte az "új srác".

Én is ránéztem az illetőre.

De bár ne tettem volna.

Ryeowook???

- Hello, Soomi. – nézett rám semmit mondó arccal.

Menten lehidalok…

- Mi a francot keresel te itt?! – akadtam ki.

- Ne érts félre.

- Ha nem akarod, hogy félreértselek, akkor miért vagy itt?!

- Azért vagyok itt, hogy ne érts félre. – mondta halál nyugodtsággal.

- Ryeowook mit művelsz? – nézett rám a barátja furcsán.

- Siwon. – mosolygott rá. – Magunkra hagynál.

- Ünneprontó. – fintorgott a barátja, majd elkullogott.

- É-Én nem tudom, mit mondhatnék ezek után. – harapdáltam a számat idegességembe.

Nem hiszem el, hogy ez az egész igaz lenne…

- Nem akartam, hogy túlságosan félreismerj, és téves elképzeléseid legyenek rólam. Főleg, hogy én mindent tudok rólad.

- Mi van? – lepődtem meg.

- Na jó nem mindent. – rántott egyet a vállán. – De azt tudom, hogy bujkálsz.

Hogy…?

- Egy ócska albérletbe laksz.

Honnan a tudta meg…?

- Itt dolgozol. – nézett körbe. – Bár erről már azelőtt tudtam, hogy te láttál volna engem.

Basszus…

- Ja és – vágta zsebre a kezeit. – a szüleid halottak. – jelentette ki.

Remek…

- Boldog vagy? – kezdett könnyezni a szemem. – Mindenről tudsz, amiről nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen. – a hangom remegett, és a torkom összeszorult. – És még ilyen ridegen el is mondod. Pont itt. – vettem nagy levegőt, majd széttártam a karjaim. – Elégedett vagy?

- Nem. – lépett közelebb. – Lehet, hogy én tudok rólad pár lényegesebb dolgot, de te nem tudsz rólam semmit. Ez egy kicsit zavar. – grimaszolt a végére.

- Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen vagy.

- Megint félreértesz. – sóhajtott. – Nem vagyok angyal. – hajtotta le a fejét majd nagy levegőt vett. – De ördög sem. – nézett rám. – Az egyik oldalam angyali, a másik ördögi. A kérdés az, hogy melyik erősebb?

- Még is mit akarsz? – lett egyre nehezebb megakadályoznom, hogy a könnyeim végig gördüljenek az arcomon.

- Játszunk egy játékot. – jött megint közelebb és közvetlen előttem állt meg, de nem néztem fel rá.

- Milyen játékot?

- Változtass angyallá. Cserébe én előhozom belőled az ördögöt.

Mi?

Felnéztem rá és a könnyek végül utat nyertek maguknak.

- Ma este – tette a kezét az arcomra, majd törölgetni kezdte a könnyeim. – szeretnéd, ha angyallá változnék?

A csattanás, ahogy az ajtót bevágja valaki maga után. Parketta recsegése emberi léptek alatt. Egy halványan pislákoló lámpa fénye. Az utolsó éjszakám angyalként, és az első egy ördöggel.

- Félek. – suttogtam, miközben magamhoz öleltem.

- Nyugi. – suttogta.

Ez nem ilyen egyszerű…

Hideg keze az arcomhoz ért, amitől kirázott a hideg. Az ajkaimat vette célba, és miközben hevesen csókolóztunk, a keze egyre lejjebb és lejjebb haladt. A combom kezdte simogatni közben pedig addig idegen érzések kerítettek hatalmukba.

Két csók között halk sóhaj hagyta el a számat mikor megéreztem a férfiasságát.

- Ryeowook…

- Shh. Gyorsan túl leszel rajta. Rendben?

Bólintottam egyet közben pedig a szívem majd kiugrott a helyéről. Újra simogatni kezdett, én meg egyre jobban kívántam.

Mi a fene ütött belém?

Hirtelen belém hatolt én meg alig bírtam magamba fojtani a sikítást.

Ez fáj!

Ahogy mozogni kezdett bennem, a fájdalom helyét hamar átvette az élvezet. 

Miután mindketten elértünk a csúcsra, a testem remegni kezdett és fáradtan kapkodtam levegő után.

Ryeowook kisimította a hajam az arcomból, majd megcsókolt.

Nem tudom mi a szerelem. Sosem tudtam. De vajon képes lettem volna elmenni ilyen messzire, ha ez nem szerelem lenne?

Álom volt. Ugye?

Lassan kinyitottam a szemem majd pislogni kezdtem. Pár percig bámultam a plafont majd lassan felültem és a fejemet fogtam.

Egy idióta vagyok…

Magam mellé néztem de Ryeowook nem volt mellettem.

Átvertek.

- Tudhattam volna. – remegett a hangom.

Egy pillanat….

- Shin! – kiáltottam fel.

Már rég otthon kéne lennem!

Felugrottam az ágyról, majd sietve öltözni kezdtem.

Idegesen tettem bele a kulcsot a zárba, majd elfordítottam és feltéptem az ajtót.

- Shin! – szólítottam, majd láttam, hogy nyitva a szobája ajtaja. 

Odarohantam majd hátrébb nyitottam az ajtót és beléptem.

- Shin, itt vagy? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Noona? – nézett fel rám lepetten a földön ülő kisöcsém.

Lehetetlen…

Sírni kezdtem, majd a földre rogytam.

- Soomi! – ugrott fel a földről Ryeowook, majd odasietett hozzám.

A látvány, ahogy a kisöcsém az általam szeretett férfival játszik, miközben én abban a hitben voltam, hogy kihasználtak, akaratlanul is örömkönnyeket csalt a szemembe.

Félig volt angyal, félig ördög, de átváltozott. A kedvemért… egy angyallá változott, hogy vigyázzon rám, és az öcsémre.

- Noona, hova megyünk? – kérdezte Shin miközben kézen fogva mentünk az utcán.

- Talán nem szeretnél találkozni apuval? – néztem le rá mosolyogva.

- De! – csillantak fel a szemei a szája pedig fülig ért.

- Én is így gondoltam. – mosolyogtam majd, ahogy haladtunk a zebra felé megláttam a túloldalon állni Ryeowookot.

A lámpa zöld volt, így nem állt szándékomban megállni. 

Azonban…

A lámpra hirtelen pirosra váltott, ami nem is lett volna baj, ha…

- Shin! – kiáltottam utána mikor kikapta a kezét az enyémből és boldogan szaladni kezdett Ryeowook felé, keresztül a zebrán.

- Shin állj meg! – kiabáltam és indultam utána.

Láttam, Ryeowook rémült arcát, ahogy Shin felé indult. A lábaim pár lépés után földbe gyökereztek. Kerékcsikorgás, dudálás, egy kiáltás, és egy fiú a hideg betonon.

A vértócsa egyre nagyobb lett körülötte és nem mozdult. Az emberek odarohantak és a sofőr is kiszállt.

- Valaki hívja a mentőket! – hallottam idegen hangoktól.

- Él még?

- Mi történt?

Ez nem lehet…

Megfagytam. Annyira megijedtem, hogy nem tudtam sírni.

- Soomi! – kiabált nekem Ryeowook miközben Shin mellett guggolt és próbálta ébresztgetni közbe pedig rám nézett.

- Hívta már valaki a mentőket?! – kérdezte idegesen Ryeowook miközben körbenézett.

- Én ezt nem bírom… - suttogtam, miközben a székben ültem és Ryeowook kezét szorongattam. – Isten miért vesz el tőlem mindenkit, akit szeretek? – remegett a hangom.

- Minden rendben lesz. – nyugtatgatott.

- Semmi sem lesz rendben! – kiabáltam mire mindenki körülöttem a kórházban rám nézett.

- Halkabban. Zavarod a betegeket. – mondta halkan Ryeowook.

- Én… - kezdtem bele amikor az ajtó hirtelen kinyílt és az orvos lépett ki rajta.

Felugrottam a székről, és odasiettem az orvoshoz. Annyira féltem, hogy az egész testem remegett.

- J-jól van? Rendbe fog jönni? Nagyon megsérült? – soroltam a kérdéseket.

Az orvos nem szólt egy szót se csak nézett.

- Miért nem mond semmit? – lettek könnyesek a szemeim.

Az orvos vett egy nagy levegőt, majd kivette a kezét a zsebéből és a kezét a vállamra tette.

- Sajnálom. – mondta, majd elsétált.

Kiábrándultan meredtem magam elé, a képek pedig egyre jobban kezdett összefolyni. A hangok eltorzultak és a jelenet amikor Shin elengedte a kezem újra és újra bevillant előttem.

Miért nem fogtam erősebben a kezét? Miért nem érhettünk volna oda csak egy perccel előbb?

Forró könnyek égették végig az arcom, miközben Ryeowook magához ölelt.

Én ezt nem bírom tovább elviselni…

Sírni kezdtem. Hirtelen minden értelmetlennek tűnt. A saját életemet beleértve.

- Sírj nyugodtan. – simogatta a vállam.

- Ryeowook… - szipogtam a nevét, majd lassan eltoltam magamtól.

Próbáltam abbahagyni a sírást. A fejem fájt, szédültem és hányingerem volt. Ryeowookra néztem azonban, hol túl homályos volt a kép, hol kettő volt belőle. Inogni kezdtem. Forgott majd végül teljesen elsötétült mindent.

Mikor ébredezni kezdtem éles fájdalom hasított végi az egész testemen.

Aish… mégis mi történt?

Lassan kinyitottam a szemem és körbe néztem.

Fehér falak.. utálom a fehéret.

Ryeowook az ablak előtt állt és bámult kifelé.

- Ryeowook? – mondtam ki fáradtan a nevét.

Várjunk csak. Shin.

- Shin hol van? – ültem fel az ágyon nehézkesen.

- Miért nem válaszolsz? – kérdeztem meg miután nem kaptam választ.

- Ryeowook! – épp hogy kimondtam a nevét bevillantak a képek, hangok, majd az orvos az arca ahogyan azt mondja: Sajnálom.

Remegni kezdtem, és ismét könnyek gyűltek a szemembe. A torkomba lévő gombóc egyre jobban fojtogatott és a látásom is homályosodni kezdett a könnyeimtől.

- Nehogy elkezdj sírni. – mondta Ryeowook. – Nem tesz jót neked.

- Nem érdekel… - szipogtam.

- És a babának sem. – fordult felém.

Baba?!

- Mi…? – néztem rá lepetten.

- Jól hallottad. Anya leszel. – sétált oda hozzám.

- Hogy tudnék ennek örülni, miközben az öcsém elment? És soha többé nem láthatom…

Hogy lennék képes jó anya lenni ha még az öcsémre se tudtam vigyázni?!

- Nem ment el. – fogta meg a kezem. – Itt van. – tette a kezét a hasamra.

Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek.

- Miért is hívott Shin mindig az apukájának? – gondolkodott el.

Felnéztem rá, mire ő rám mosolygott.

Az élet, keserédes… Ad és vesz, csak az időzítése néha nem a legjobb.

A szerelmem kezét foghattam, és a gyerekünk volt a hasamban. Nem mintha ez elfedte volna az összes fájdalmat, ami az öcsém elvesztésével járt…

Ryeowook leült az ágyam mellé, majd csodálkozva nézett a hasamra.

- Mintha tudta volna, hogy a következő életében, a fiamként fog megszületni.

♦ The Devil Boy's Love Is Unlimited [Sungmin]

 The Devil Boy’s Love Is Unlimited [Sungmin]

Bizonytalan léptem alatt recsegett a száraz avar, minél beljebb értem a hátborzongató, mégis varázslatos erdőbe. Szívem hevesen vert a rémülettől, de a kíváncsiság fölülkerekedett rajtam és egyre beljebb sétáltam. Hideg szellő simogatta bőrömet, amitől kirázott a hideg. Egy pillanatra úgy halottam mintha a szél a nevemet suttogná. Éreztem valakinek a jelenlétét, de még nem volt bátorságom hátra fordulni. Végül erőt vettem magamon és hátra fordultam egy fiúval találtam magam szemben. Szemem megakadt gyönyörű nagy fekete szárnyain…

Bepánikolva ültem fel az ágyamon miközben levegő után kapkodtam. A víz is kivert akárhányszor visszagondoltam az álmaimban megjelenő srácra. Nem láttam arcát, mert fekete szárnyai látványának fogságába estem. Felsóhajtottam majd csalódottan dőltem vissza az ágyra. Komáson pillantottan az  éjjeli szekrényemen pihenő órámra, amikor tudatosult bennem, hogy mindjárt elkések. Azonnal ki ugrottam az ágyból és a fürdőbe rohantam. Szélsebesen kaptam magamra a munkaruhámat majd indultam is a virágüzletbe ahol egy öreg néninek szoktam besegíteni. Nem sok pénzt kapok érte, de pont elég arra, hogy megéljek belőle. Felültem a biciklimre és az emberek között cikáztam a járdán. A bolt előtt lelakatoltam a szokásos helyen a járgányomat, majd beléptem az üzletbe ahol megcsapott a különféle a virágok illata.

- Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva a pult mögött álló nénikének, akié a bolt volt.

- Neked is kislányom! – nézett fel a szemüvege alól majd folytatta a virágok tanulmányozását. Itt szoktam dolgozni, besegíteni Ahjummának hiszen már nagyon öreg és alig lát így jól jön neki a segítség és még én is jól járok. 1 éve elköltöztem otthonról, hogy önálló életet kezdjek. Szüleim először nem támogatták az ötletet, de végül muszáj volt elfogadniuk a tény, hogy az egyetlen lányuk saját lábra áll. Azóta ebben a kis boltban telnek mindennapjaim..

Újra egy sötét erdőben találtam magam. Sokkal biztosabban lépkedtem befelé az erdőben. Már nem féltem annyira, de még sem éreztem magam biztonságban. Ahogy befelé haladtam két alakot véltem felfedezni a távolban. Valaki lágyan a nevemet suttogta. Ijedten néztem körbe, de nem láttam senkit. Újra a két alak felé fordultam. Az egyiknek fekete a másiknak fehér szárnyai voltak. Ők is rám néztek mire megfagytam a rémülettől. A fekete szárnyú egy démonhoz a másik egy angyalhoz volt hasonlítható. A démon hirtelen előrántott egy kardot majd az angyalnak rontott vele. Az angyal kitért előle majd felvette vele a harcot. Én csak megszeppenve néztem őket. Fogalmam sem volt arról mi történik. A démon felém fordult és engem kezdett nézni. Egymás szemébe néztünk és annyira bámultuk egymást, hogy a démon nem vette észre, ahogy az angyal a kardját a vállába szúrja. Elszállt minden félelem és gondolkodás nélkül felé kezdtem rohanni. A démon térdre rogyott közben pedig végig engem nézett, az angyal pedig kirántotta belőle véres kardját. Mikor már csak pár lépés választott el minket hirtelen minden eltűnt. 

Zihálva ültem fel és levegő után kapkodtam. Szívem hevesen vert és nem tudtam össze szedni a gondolataimat. Olyan valóságos volt mintha tényleg megtörtént volna. Rá néztem az órámra és még volt egy órám. Visszadőltem majd próbáltam megnyugodni, összeszedni magam. Erőt vettem magamon majd felkeltem és a fürdő felé baktattattam. Megmostam az arcom majd a mosdó kagylóra támaszkodtam és csapból kifolyó vizet néztem. Másodjára találkoztam a démonnal, de nem tudtam mire vélni az angyal jelenlétét és azt meg főleg nem, hogy miért harcoltak egymás ellen. Amikor a démon megsérült úgy éreztem mintha én is megsérültem volna. Talán ugyan azt érezhettem, mint ő? Kizárt, hiszen nem is ismerem őket. Ez csak egy álom volt semmi köze valósághoz. Kivánszorogtam a szobámból és a munkaruhámat kerestem majd mikor megtaláltam átöltöztem és megfésülködtem. Megittam egy kávét hátha egy kicsit enyhíti a fáradságot és a fejfájást is csökkenti egy kicsit. Kivételesen gyalog indultam a munkahelyemre nem akartam túl korán indulni, de szerettem volna egy kicsit gondolkodni. Lassan baktattam a járdán teljesen elmélyülve gondolataimban. Amióta felkeltem a fejem szüntelenül fájt és nem éreztem magam valami jól. Folyton úgy éreztem, hogy valaki követ, de mikor hátra néztem egy lelket sem láttam. Próbáltam a képzelgésemet csak az enyhe elmezavaromnak betudni. Tovább indultam majd egy zebrához értem ahol mindennap át keltem, hogy át jussak a másik oldalon lévő munkahelyemre. Körbe sem néztem mivel úgy véltem egy lélek sincs az utcán és leléptem az járdáról. Alig tettem pár lépést hangos dudálásra lettem figyelmes mire megtorpantam és a hang irányába fordultam. Megláttam a vészesen felém közeledő autót nem sokkal később hangos kerékcsikorgás váltotta fel a hangos dudálást. Megrémültem és reflexszerűen csuktam be a szememet majd éles fájdalom hasított végig a testemen. Éreztem, ahogy testem a hideg kőhöz csapódik majd a hangok is megszűntek körülöttem…

Abby… - suttogta a szél a nevemet.

Hirtelen kinyíltak a szemeim a rémülettől és felültem. A hideg betonon ültem és kapkodtam a tekintetem ide-oda. Az emberek tudomást sem vettek rólam. Autók zúgtak el mellettem…

                               és rajtam keresztül.

- Mi ez?! – kérdeztem magamtól hisztérikusan.

Mikor megláttam a következő autót jönni felém, felugrottam a földről és a járdára szaladtam. 

Keresztül az embereken, akik észre se vettek…

Ott álltam a tömeg közepén, de senki se látott. Sokan voltak körülöttem még is egyedül voltam.

Lassan felemeltem a kezem és az egyik lány felé kezdtem nyúlni.

A kezem átment a testén.

Kétségbeestem. Rohanni kezdtem miközben a könnyeimmel küszködtem. Úgy éreztem teljesen elveszítem az eszem.

Csak rohantam, magam se tudtam merre és, hogy miért.

- Mi ez az egész?! – ziháltam magam elé miközben folytak a könnyeim. – Mi történik körülöttem?! – kiabáltam, majd magam mögé néztem.

Miközben úgy szaladtam, hogy hátrafelé néztem nekimentem valakinek.

Épphogy ránéztem ő megfogta a kezem és húzni kezdett maga után.

Újra magam mögé néztem és megláttam egy fekete ruhába öltözött férfialakot egy hatalmas karddal.

Az mi?! Ez mi?! És ő meg ki?!

Néztem rá arra, aki épp a kezemet fogta és rohantam velem ismeretlen utcákon keresztül.

- Mi történik? – kérdeztem rémülten.

- Ne beszélj, csak szaladj! – mondta.

Egy másik fekete ruhás alak jelent meg, előttünk pár méterre. A fura srác, akivel menekültem hirtelen megállt majd jobbra fordult. Alig bírtam tartani vele a lépést. Berohantunk az egyik sikátorba majd elbujtunk a kukák mögött. A szívem majd kiugrott a helyéről az izgalomtól. Egy akció filmben éreztem magam.

- Elmentek? – suttogtam.

- Nem tudom. – válaszolt halkan.

- Kik voltak ezek? Ki vagy te? Mi vagyok én? Hol vagyunk, és mi… - akadtam el mikor befogtam a számat.

- Egyszerre. Csak. Egy. Kérdést. – mondta a szavak közt jó nagy szünettel.

- Ki vagy te? – kérdeztem mikor lassan elvette a kezét a számtól.

- Seungho, a volt őrangyalod.

- A volt micsodám?! – emeltem fel a hangom, mire újra befogta a számat.

- Következő kérdést! – utasított halkan.

- Kik voltak ezek? – kérdeztem halkan miután megint elvette a kezét.

- Vadászok.

- Mik? – szűkítettem össze a szemem.

- Va-dá-szok. – tagolta.

- Jó, de mire vadásznak?

- Olyanokra, mint, Te! – mutatott rám.

- Miért én mi vagyok? – lepődtem meg.

- Egy Földön ragadt lélek.

- Várj. – emeltem fel a tenyerem és vettem nagy levegőt.

- Meghaltam? – kérdeztem nyugodtan.

- Sajnálom.

Megragadtam Seungho pólóját majd mérgesen néztem a szemeibe.

- Pocsék egy őrangyal voltál! – morogtam.

- Mert akadályoztak! – védekezett.

- Ki?

- Az, aki miatt itt ragadtál! – hadarta el, csak hogy végre elengedjem.

El is engedtem majd értetlenül néztem magam elé.

- Ki miatt ragadtam itt?

- Az a helyzet, hogy… huh… hogy is mondjam… - kereste a szavakat. Csípőre tette a kezeit, majd rám nézett és a kezeivel mutogatva magyarázni kezdett. – Figyelj, mert többször nem mondom el! Na szóval, minden embernek van egy őrangyala.

Aha… eddig értem.

- De előfordul, hogy egy emberhez nem csak egy őrangyal, hanem egy démon is tartozik.

Aha, egy démon. DÉMON?!

- Ha az angyal legyőzi a démont, az illető halála után a Mennybe jut. Ha a démon, a Pokolra. Ha viszont az előtt hal meg, hogy ez eldőlt volna, itt ragad, mert nem tartozik sehová.

Vajon, milyen arcot kéne vágjak, hogy elhiggye, hogy elhiszem amit akar, hogy elhiggyek?

- Érted? – nézett rám csillogó szemekkel.

- Ühüm. – vigyorogtam és ráztam a fejem lelkesen.

- Szemét, Sungmin megakadályozott, amikor meg akartalak menteni attól az autótól. – gondolkodott el Seungho. – Biztosra akart menni, hogy ő nyer ezért…

- Jó-jó azt mondd, hogy most mi legyen! – szakítottam félbe.

- Le kell győznöm őt és akkor átvihetlek a Mennybe. De addig, jó lenne, ha nem kapnának el a vadászok.

- Mi lesz, ha elkapnak?

- Nem kerülsz sehová. Ők .. olyanok mint a takarítók. Eltakarítják azokat, akiknek itt nincs keresnivalója.

- Nagyon cuki. – bólogattam önelégülten.

- Magadra kell hagyjalak. – mondta komolyan.

Hogy mi van?!

- What?! – hagytam abba a bólogatást és néztem rá felháborodva.

- Muszáj elintéznem Sungmint!

- De… de… és mi lesz a vadászokkal?! – mutattam a zajos utcára.

- Abby. – tette a kezét a vállamra. – Sok sikert. – mosolygott majd eltűnt.

- Te szemét!!!! – kiabáltam.

Most mit csináljak? Nem kuksolhatok itt örökre.

Egy darabig egy helybe toporogtam miközben a hajamat téptem. Végül elindultam kifelé.

Hogy is szokott ez lenni a filmekben? Általában a főhős egy darabig kihúzza, és ha bajba kerül, megmentik. Igen. Menni fog. Csak el kell képzelnem, hogy én vagyok a főhőse ennek a történetnek, és hogy nem halhatok meg.

Túlfűtött önbizalommal léptem ki az utcára, tekintetem az égnek emeltem és büszkén mosolyogtam.

Megcsinálom!

Elnéztem jobbra és egy fekete ruhás férfi tartott felém.

Egy pillanatra lefagytam.

Na ne szórakozzunk.

- A fenébe! – kiáltottam majd sikítozva futni kezdtem.

Úgy tűnik mégse én vagyok a főszereplő… Pedig milyen szép lett volna.

- Valaki! – kiabáltam miközben úgy loholtam, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet.

Jó.. tudom, hogy nem vagyok főszereplő…

Ismeretlen utcákba futottam be, és akárhányszor magam mögé néztem mindig több és több vadász volt mögöttem.

De egy mellékszereplő is lehet fontos, nem?

Nem is néztem merre futok, csak rohantam, előre az ismeretlenbe, mert nem akartam még egyszer meghalni.

Bárcsak egyszer…

Kezdtem kifogyni a levegőmből.

Csak egyszer…

Lépteim egyre lassabbak lettek.

Én lehetnék a főszereplő.

Rohanásomból séta lett.

A főszereplő, aki nem halhat meg.

Visszafordultam, hogy kifulladva szembenézzek a vadászokkal, amikor valami hangos dolog elzúgott mellettem.

Akaratlanul is a hang irányába fordultam, de mire odanéztem az már rég messze járt. Visszakaptam a tekintetem a vadászok felé, akik előtt egy motoros állt meg. A szél feltámadt, az ég sötét lett, és a félelem halk fuvallata minden kis zugba ellátogatott felkavarva az addig csendet és nyugodtságot.

Olyan furcsán érzem magam…

Leszállt a motorjáról, majd leemelte fejéről a fekete sisakot és a földre dobta. A semmiből a kezébe termett egy kard és fekete tollak leptek el mindent. Ahogy a tollak néha-néha hozzáértek a bőrömhöz libabőrös lettem.

Azok a puha, fekete tollak… Felkavartak mindent amit csak lehetett.

Mintha csak egy gyönyörű szép festményt bámultam volna. Hogy mi is van azon a festményen? A gonosz szolgái, ahogy körbe veszik a sötét hőst. Egyik se jobb a másiknál vagy gonoszabb. Kinézetre egyformának tűnnek. De egy halvány félmosoly, sok mondanivalót rejt magában.

Örökre el tudnám nézni ezt a festményt. A szívem festette a remény ecsetjével, és boldogság meg a halál színeivel.

A fagyott festmény hirtelen életre kelt és minden mozgásba lendült. A szél újra feltámadt, a tollak szállni kezdtek, a kard meglendült és a suhogása, ahogy a levegőt hasította a szívemig hatolt.

Mi ez az érzés? Olyan… idegen…

Néztem a harcot, de nem láttam. Füleltem, de nem hallottam. Csak figyeltem, ahogy a szőke haja libbent egy-egy mozdulatnál, és feltárta arca vonásait.

A gyönyörű szemeit, és a veszélyes ajkait.

Hé szedd össze magad! Nehogy már itt egy idegen csávóra csorgasd a nyálad!

Megráztam a fejem, majd körbe néztem.

Most mit csináljak? Ha odamennék, biztos útba lennék…

A számomra fekete lovagnak vélt személy visszaugrott a motorjára, majd fordult vele egyet és felém kezdett jönni.

Basszus, ez elüt!

Becsuktam a szemem és megfeszült az egész testem.

- Siess! – hallottam egy idegen hangot.

Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy mellettem áll és kezét felém nyújtja. Ránéztem a közelgő vadászokra majd habozás nélkül felugrottam mögé a motorra.

Átöleltem, majd becsuktam a szemem és arra koncentráltam, hogy fennmaradjak a motoron.

„Előfordul, hogy egy emberhez nem csak egy őrangyal, hanem egy démon is tartozik”. – hallotta Seungho szavait. – „Akadályoztak! „

A hideg levegő ami szembe jött velünk, és amibe mi villámgyorsan hasítottunk egyre idegesítőbb kezdett lenni.

„Ha viszont az előtt hal meg, hogy ez eldőlt volna itt ragad, mert nem tartozik sehová.”

Túl hangosak voltak a zajok. Már szinte őrjítőek.

„Szemét, Sungmin megakadályozott, amikor meg akartalak menteni”

Kinyitottam a szemem, majd lassan körbe néztem.

Sungmin…

- Szállj le. – mondta miután leállította a motort.

Felkaptam a fejem és visszatértem a valóságba.

Túlságosan elkalandoztak a gondolataim....

Sungmin leszállt a motorról, majd levette a sisakját, és azzal a kezében elindult az elhagyatott, üres raktárépület felé.

- Őő.. izé... – szóltam utána mire visszafordult.

Mit és kéne most mondjak?

- Kösz... vagy.. valami ilyesmi.

Gonosz félmosoly húzódott arcára mitől kicsit megijedtem.

Okkééé....

- Akkor én most... – mutogattam a hátam mögé kínosan mosolyogva, majd megfordultam és elindultam az ismeretlenbe.

- Hé! – kiáltott utánam.

Megfordultam és kíváncsian néztem vissza rá.

- Meg akarsz halni? – mutatott a messziségbe.

Elfordultam abba az irányba, amibe mutatott majd vissza.

- Nem.

- Akkor nem lenne hülyeség a részedről, ha itt maradnál.

- Tényleg? Maradhatok? – csillantak fel a szemeim.

- Csak ne zavarj. – jelentette ki, majd bement az üres raktárépületbe én meg utána rohantam.

A napok hihetetlen lassan teltek. Az életem, mint földhöz ragadt lélek nagyon nyomasztó volt. Folyamatosan félnem kellett, hogy a vadászok bármikor megtalálnak és eltüntetnek mindörökre. De az még ijesztőbb volt, hogy akárhányszor találkoztam azzal a bizonyos szempárral, a pillangók a hasamban életre keltek, és felkavarták az addig nyugodt levegőt a szárnycsapkodásaikkal.

- Tiszta a levegő. – sétált felém Sungmin.

A nap már lemenőben volt és szép lassan kezdte az eget vörösre festeni. A földön ültem hátamat pedig a falnak döntöttem és úgy néztem fel a fiúra.

- Meddig kell még itt maradnom?

- Nem tudom...Még nem tudom, mit tegyek.

- Ezt, hogy érted? – néztem rá furcsán.

- Lényegtelen. Neked erről nem kell tudni. – mosolygott rám.

Újra az eget kezdtem kémlelni Sungmin pedig hátat fordított nekem és távolodni kezdett.

- Sungmin. – szóltam utána mire megállt. – Miért öltél meg?

A szél halk susogásától libabőrös lettem.

Vajon milyen választ kapok?

Megfagyott minden, csak a fák mozogtak, amiket a szél hajlítgatott. A légkör ijesztően hideg lett és a csend szinte elviselhetetlen volt.

- Mert vesztésre álltam. – mondta majd újra elindult.

Értem. Azt hiszem értem...

Lassan felálltam majd utána indultam.

- Ez egy kicsit gonosz volt velem szemben, nem gondolod? – mentem utána nagy léptekkel.

- Igen? – színlelt lepettséget miközben magabiztosan ment a motorja felé.

- Igen! – vágtam rá. – Egy „sajnálom, hogy megöltelek” nem esne rosszul. – siettem utána.

- Elhiszem, ha te mondod.

- Nem fordulnál meg, ha veled beszélek? Kicsit szar a hátaddal társalogni.

Sungmin felült a motorjára én meg a motor elé álltam, hogy ne tudjon meglógni előlem.

- Egyéb gondolat, ami nyomja a pici szíved? – mosolygott.

- Biztos van még, de fölöslegesnek érzem, hogy kimondjam.

- Bölcs gondolat.

- Tényleg ennyire bunkó vagy?

- Nem. – mosolyodott el megint. Közelebb hajolt hozzám és az arcunk csak pár centire került egymástól. – Démon vagyok. Ezt ne felejtsd el. – suttogta.

- Köszönöm a jó tanácsot. – válaszoltam komoly arckifejezéssel.

Arca eltávolodott majd, feltette a bukósisakját és beindította a motorját.

- Most meg hova mész? – lepődtem meg.

Kacsintott egyet majd megfordult a motorral és elhajtott.

Ez .. ez... aishh!! Megőrülök.

Hol lehet ilyen sokáig? Már legalább 5 órája elment. És már sötét is van. Remek!

Furcsa hangokat hallottam, amik kintről jöttek. A legapróbb zaj is visszhangzott a nagy üres épületben.

Lassan felálltam a hideg földről majd fülelni és nézelődni kezdtem. Mintha lépteket hallottam volna.

- Van itt valaki? – kérdeztem remegő hangon, miközben ide-oda lépegettem és forgolódtam. – Hahó!

Hirtelen zajjal tört be a fenti ablak aminek a darabja hangos csörömpöléssel törtek még apróbb daraboka a kemény földön. A fejemhez kaptam és felsikítottam, majd mikor az ablak felé akartam fordulni valaki mögém lépett és befogta a számat.

A törött ablakon bejövő hideg levegő, ahogy a bőrömhöz ért, ijesztő volt.

V-vajon ki lehet mögöttem?

Ficánkolni kezdtem és próbáltam levenni a kezét a számról de esélyem se volt.

- Nyugodj már meg! – hallottam Sungmin hangját.

Huh.. hála az égnek.

Abbahagytam a ficánkolást és majdnem összeestem a megkönnyebbüléstől.

- Azért ennyire ne hagyd el magad, nem vagyunk egyedül. – mondta önelégülten mire már is elmúlt az a hihetetlen nyugodtságom.

Csapkodni kezdtem a kezét, mire azt levette a számról.

- Vadászok? – fordultam vele szembe.

- Nem... – mosolygott.

- Akkor ki vagy kik?

Sungmin arcán egy önelégült mosoly jelent meg, majd megragadta a karom. Közelebb rántott magához, majd a fülemhez hajolt.

- Az angyalod eljött érted. – suttogta.

Épp hogy kimondta ezeket a szavakat valaki megjelent mögötte és egy karddal akart rá lesújtani de Sungmin félrelökött, majd eltűnt.

- Seungho! – lepődtem meg miközben felnéztem rá a földön ülve.

- Abby! – lepődött meg Seungho. – Jól vagy? – sietett oda hozzám.

- Persze. Te meg mit keresel itt?

- Én...- kezdte de Sungmin megzavart minket.

A saját szemem láttára küzdött egymással az angyalom és a démonom.

A gyönyörű fekete tollak, amik újra megjelentek, még a sötét éjszakába is tisztán látszottak, olyan szépen csillogtak a Holdfényben.

Ahogy a két kard egymásnak ütközött az éles hang belehasított az éjszakába.

Féltem, mert úgy éreztem, hogy ennek a harcnak sose lesz vége.

- Abby! – kiáltotta a nevem Sungmin harc közbe.

- Igen? – kiabáltam vissza, amikor hirtelen vadászok lepték el a helyet.

Seungho és Sungmin mellém álltak majd védeni kezdtek.

- Miért vannak ilyen sokan? – remegett a hangom.

- Ez az utolsó harcunk. – mosolygott Sungmin majd Seunghora nézett.

- Tudom. – jött a komoly válasz.

A vadászok egyre közelebb értek hozzánk.

- Abby! Válassz! – mondta sungmin.

- Mi? Mit?!

Miről beszélsz ez?

- Menny vagy Pokol? Avagy még mindig él a teljes megsemmisülés opció.

Teljes megsemmisülés?

- Gyorsan! – sürgetett, ahogy egyre közelebb értek a vadászok.

- De ... én... – forgolódtam.

- Leegyszerűsítem! Seungho vagy én?!- hadarta el.

- Ne ne szórakozz velem. – lettem egyre idegesebb.

- Abby! – szólt Seungho.

- Gyerünk dönts!

- Siess!

- Abby!

- Válassz már!

Ááá a fejem! Felrobban! Most még is mit csináljak?!

- De... de...

- Abby!  - kiáltottak egyszerre.

- Sungmin! – kiáltottam dühösen a nevét.

Sungmin hirtelen felém fordult, kezét a derekamra tette, majd megcsókolt.

A világ kezdett elhomályosulni, az elmém egyre zavarosabb lett és egy kis hangocska a fejemben kétségbeesetten azt suttogta, hogy:

Abby... Mit tettél?

To be continued...