♦ Whispers In The Dark [Eunhyuk]

Whispers in the dark [ Eunhyuk ]

- 2128 – 

A világ a feje tetejére állt. Az egyház világhatalommá nőtte ki magát és hazugságokkal irányították a világot.

A Biblia.

A Bibilia szerint Isten két embert „küldött” a Földre, Ádámot és Évát. Azt viszont a Biblia nem említi, hogy Lucifer is Isten példáját követve cselekedett. Ádám és Éva különleges erőt kapott. A gyógyítás hatalmát, míg a Lucifer vérvonalúak a pusztítást.  Hatalmat a korlátlan gyilkoláshoz. Ők a tiszta vérűek. Az erőt birtoklók. E kettő kereszteződésével születtek a „normális” erőtlen emberek, mivel a két ellentétes erő kioltja egymást. A tiszta vérűek száma egyre csökken, és örökös harcot vívnak egymással.

Az egyház élén egy tiszta vérű papnő áll, akinek kötelessége az egyház vezetése, és az, hogy minél hamarabb házasságot kössön egy vele hasonló tiszta vérűvel.  Hazugságokkal, titkokkal és szabályokkal teli világ. 

Ez az amiben élnem kellett…

**

- Ez az utolsó szoba.

- Rendben.

Kihúztam magam, komoly arccal néztem a fehér ajtót, majd lassan benyitottam.

Egy papnőnek méltóság teljesen kell viselkednie. 

Minden héten jártam kórházakba. Kötelességem volt, hogy a betegeken segítsek. Ez is egy tiszta vérű feladata. 

A szobában két ágy volt. A közelebbiben egy öregember feküdt, a távolabbiban egy velem korú férfi, bekötözött fejjel.

- Vele mi történt? – néztem a nénikémre, aki lépten-nyomon követett és segített a teendőimben. 

- Autóbalesetet szenvedett. Ha jól emlékszem… - gondolkodott el.

- Rendben. Kimehetsz. – néztem rá, mire bólintott egyet, majd kisétált. Miután hallottam, hogy becsukódik az ajtó egy halk sóhaj hagyta el a számat. Odasétáltam az öregemberhez, aki mélyen aludt.

Kezem óvatosan a mellkasára tettem. Teste a kezem alatt halovány kéken kezdett izzani, ami a gyógyulást jelentette. A betegség súlyossága határozta meg, hogy mennyi ideig tart a gyógyítás. Bármilyen betegséget képes vagyok meggyógyítani. Akár a halálból is hozhatok vissza embereket – de ez tilos. 

Tizenöt perc alatt végeztem az öregemberrel, aki fel sem ébredt az egészre. 

- Kész is. – húztam ki magam sóhajtva egyet. 

Annyira unom már az ilyet…

Lassan odasétáltam a balesetet szenvedett férfihoz, majd megálltam az ágya mellett. Ő is szintén aludt. Lassan végig néztem rajta, majd közelebb hajoltam hozzá.

Hűha.

Reszkető kezekkel nyúlni kezdtem az arca felé, majd óvatosan kisimítottam a haját az arcából.

Mindjárt jobb. – mosolyodtam el. 

Kezem a homlokára tettem, és kezdtem mindent előröl. 

Olyan fáradt vagyok…

Nagyokat sóhajtottam miközben a szemben lévő ablakon bámultam ki a fényesen csillogó városra. Már késő este volt, de az élet még mindig zajlott. 

Könyörgöm. 18 éves vagyok. Minden velem korú szórakozik, én meg…

Mikor végeztem, lassan kezdtem elvenni a kezem a homlokától, amikor hirtelen elkapta a csuklóm. Ijedtemben megugrottam egy kicsit és felé kaptam a tekintetem.

Lassan kinyitotta szemeit, majd rám nézett. Nem szólt semmit, csak nézett némán. Szelíden, mégis kissé rémülten néztem vissza rá. Ha egy filmben lettünk volna, akkor az a jelenet, ötször lett volna újra játszva, mindenféle szögből, lassítva, és ez ment volna három percen keresztül: Ahogy nézzük egymást. 

- Nicole. – nyitott be a nénikém.

- Igen? – kaptam ki a kezem a fiú szorításából, majd az ajtó felé fordultam.

- Mit csinálsz? – szűkítette össze a szemeit. Érezte, hogy valami nem stimmel.

- Semmit. Már végeztem, szóval mehetünk. 

- Rendben. – mondta, majd ellépett az ajtótól én meg vetettem egy utolsó gyors pillantást a fiúra aztán kisétáltam a szobából.

- Mit csináltál? – kérdezte a nénikém miközben végig vonultunk a folyósokon mögöttünk plusz még két testőrrel. Az emberek mikor megláttak, meghajoltak, és mosolyogva üdvözöltek. Utáltam ezt. Jobban szerettem volna, ha észre se vesznek, de mindig visszamosolyogtam mindenkire.

- Nem értem mire gondolsz. – mondtam miközben a folyosó végén balra fordultunk és a lift felé vettük az irányt.

- Az a fiú nem a kezedet fogta? – csodálkozott. 

- De. – válaszoltam tömören, mire hirtelen megállt. Még léptem párat, de aztán én is megálltam, majd visszafordultam, hogy ránézhessek.

- Bántani akart? Visszaküldjem az őröket? – lett élesebb a hangja.

- Na de ez már túlzás! – emeltem fel a hangom, jobban, mint kellett volna.

- Pszt! – szólt rám. – Hogy viselkedsz! – nézett rám mérgesen.

Ja igen. Egy papnő nem viselkedhet így…

- Csak megköszönte, hogy segítettem. – mondtam, majd odasétáltam a lifthez. 

- Biztos? Ennyi? Csak ennyi? – sietett utánam, majd beszállt mellém a liftbe.

- Igen. – válaszoltam nyugodtan.

Úristen csak megfogta a kezem. Fejezzük le, de minimum pereljük be érte…

**

-Egy héttel később - 

- Nicole! – siettek le a szüleim a lépcsőn, ahogy beléptem a házba.

Csak grimaszoltam egyet, majd egy jól irányzott mozdulattal kikerültem őket, és felsiettem a lépcsőn.

Nem volt túl jó a kapcsolatunk. Utáltam, hogy kiskorom óta minden lépésemet előre megtervezték és, hogy szinte önálló gondolataim sem lehettek. 

Fáradtan csaptam be magam után a szobám ajtaját, majd ledobtam a táskámat az ágyamra.

- Elegem van.  - motyogtam az orrom elé miután nyújtózkodtam egyet. Kómásan nyitottam ki az erkélyemre vezető ajtót, majd mikor kiléptem megcsapott a friss hideg levegő. Nagyot sóhajtottam, majd egy pillanatra oldalra néztem, majd mikor tudatosult bennem a látvány visszakaptam a tekintetem. Szemeim kikerekedtek, és már épp sikítani készültem mikor az ismeretlen alak odalépett és befogta a számat. Kétségbeesetten csapkodtam a kezét és ficánkoltam, de nem akart elengedni.  Erősen rátapostam a lábára, mire felszisszent és elkapta a kezét a számtól. Hátrébb léptem, majd eszeveszetten levegő után kezdtem kapkodni.

- Ki a franc vagy te?! – dadogtam.

- Hé. – nyújtotta ki felém a karját, majd közelebb lépett egyet.

- Ha közelebb jössz, sikítok! – hátráltam, majd végül a lábam a párkánynak ütközött, így kénytelen voltam megállni. 

Egy pillanatra megállt, de aztán újra közelíteni kezdett.

Azt hiszed csak vicceltem?!

Teljes mértékben rákészültem már a sikításra, de ezt ő is észrevette. Hirtelen odalépett hozzám én meg annyira megijedtem, hogy még hátrébb akartam lépni, de nem tudtam. A lábam nekiütközött az alacsony kőpárkánynak, de a lendület tovább vitt.  A felsőtestem kilendült és lassan éreztem, ahogy átlendülök a párkány felett, amikor az idegen férfi megragadta a karom és visszarántott.  Homlokom a mellkasának ütközött, majd karjait körém fonta.

El tudom képzelni milyen úriasan nézhettem ki, ahogy szerencsétlenül lefejelem a mellkasát.

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, majd mikor már szinte teljesen megnyugodtam volna eszembe jutott,  hogy éppen egy idegen karjai közt vagyok. Kipattantak a szemeim, majd lerántottam magamról karjait, hátrébb léptem és egy jól irányzott manőverrel csattant a tenyerem az arcán. Kezével az arcához kapott, majd lepetten nézett rám. Meglepő pillantásait mogorva arckifejezéssel viszonoztam. 

- Ezt most miért?! – emelte fel a hangját.

Te kis…!

Tenyerem újra az arcán csattant, csak ezúttal a másik oldalon.

A másik kezével ahhoz az arcpofájához kapott, és egyre mérgesebb lett – de én is. 

- Most meg mi bajod?! – kiabált miközben mindkét oldalt fogta az arcát. – Bár mindegy. Már úgysem tudsz megütni. – mosolyodott el elégedetten, mint egy tíz éves.

Kezem újra meglendült és ezúttal homlokon csaptam, úgy, hogy hátrabiccent a feje.

- Normális  vagy?! – kiabálta, miután hirtelen visszatért a feje az eredeti pozíciójába.

Újra felemeltem a kezem, mire hátrébb lépett.

- Befogtam. – jelentette ki.

Összeszűkített szemekkel néztem, de egyszerűen nem láttam jól az arcát. Túl sötét volt ahhoz. Lassan leengedtem a kezem magam mellé, majd kihúztam magam.

- Hogyan… - akartam megkérdezni, hogy hogyan jutott ide fel, amikor megláttam egy fekete tollat mögötte, a lámpa fényében szállingózni. 

Néhány pillanatig megbabonázva néztem a fekete pihét, amivel a lágy esti szellő vadul játszadozott. A hideg végigfutott a hátamon, majd tekintetem lassan a férfire emeltem.

- Lucifer… - suttogtam magam elé.

- Látom, van némi fogalmad arról, hogy ki lehetek. – vágta zsebre a kezeit.

- Persze.  Miért…

- De ugye azt tudod, hogy nem Lucifer vagyok? – nézett a szemembe és az a sötét fekete szempár egy pillanatra vérvörösen csillant meg.

- Lucifer nincs itt a Földön. Te csak az egyik leszármazottja vagy. – mentem közelebb hozzá. – Nem lenne szabad itt lenned. – álltam meg előtte és fontam össze a karjaim magam előtt.

- Akkor miért hagyod, hogy itt legyek? – hajolt közelebb.

- Kíváncsi vagyok. – néztem rá gyanúsan. 

- Mire vagy kíváncsi? – sétált kicsit arrébb, hogy háttal nekidőlhessen a falnak. Utána fordultam, és egy pillanatra se vettem le a szememet róla.

- Miért vagy itt?

- Téged kerestelek. – válaszolt komolyan.

- Miért?

- Folyton az a „miért?”… - mosolyodott el flegmán. 

- Miért kerestél engem? ! – léptem egészen közel, és néztem a szemeibe.

És akkor beugrott. Arca kirajzolódott előttem és bevillant előttem a kép, amikor megfogja a kezem.

- Te… a kórházból… - motyogtam lepetten.

- Köszönöm és szívesen. – tárta szét a karjait és akart megölelni, de elugrottam és csodálkozva néztem, ahogy átöleli magát.

- Mégis mit köszönsz? És én mit köszönhetek neked?

- Köszönöm, hogy megmentettél. – komolyodott el megint.

Ennek két személyisége lenne vagy mi? Lucifer leszármazottjai ijesztőek…

- És velem mi van? 

- Visszatérhetnénk erre, majd később? 

- Nem lesz később. Nem is lenne szabad itt lenne! – böktem meg a mellkasát a mutatóujjammal. 

- Tudom. - hangja mintha némi szomorúságot tükrözött volna.

- Menj. – mutattam a messziségbe és tettem a másik kezem a csípőmre.

Ő csak sóhajtott egyet és a tekintetét a földre szegezte.

Megsajnáltam őt. Magányosnak tűnt és meggyötörtnek.

- Amúgy… - lágyult el a hangom.

Egy idióta vagyok. De már mindegy…

- Hogy hívnak? – sóhajtottam fáradtan.

- Tényleg érdekel, vagy csak kérded? – emelte rám üres tekintetét.

- Ne drámázz már… többé úgysem találkozunk. 

- Miért vagy ebben olyan biztos? 

- Hahó! – integettem előtte, majd magamra mutattam. – Papnő! Éva lánya! – rámutattam. – Lucifer vére csörgedezik benned.  Leesett már? – vontam fel az egyik szemöldököm.

- És? – nézett rám lepetten.

Ez tényleg ilyen debil vagy csak játssza a hülyét?

- Na tűnés, mert engem megölnek, ha megtudják, hogy veled társalgok. – fogtam a fejem. 

Lassan ellökte magát a faltól, elsétált mellettem, majd felugrott a kőpárkányra, és hirtelen két koromfekete szárny tűnt fel a csillagos ég alatt. 

Wow… 

Azelőtt sose láttam ilyet közelről. Ami nem meglepő. Miért engedtek volna közel bárkihez, akinek köze van Luciferhez?

A szemeimben csillogott a Hold fénye, miközben csodálva néztem az ében fekete szárnyakat, ahogy széttárulnak. 

- Nicole. – hallottam a nevem, mire meglepődtem.

A férfi megfordult, majd fél térdre ereszkedett és az arcomhoz hajolt.  Újra és újra elvesztem azokban a rejtélyes szemekben. Szinte éreztem, ahogy lassan megbabonáz és teljesen elveszi az eszem.

- Még mindig nem mondtad el, hogy mi a neved. – mondtam megtörve a csendet, de még mindig egymás szemébe meredtünk.

Lassan felemelte kezét, majd óvatosan az arcomra tettem.

Félnem kellene? Csak mert egyáltalán nem félek… élvezem. Áthágni a szabályokat, szabadnak lenni, boldognak lenni, szerelmesnek lenni sose volt alkalmam.

Élveztem minden egyes pillantást, amit lophattam tőle, minden egyes szót és az érintését. Ragyogóan csillogó szemeit lassan lesütötte és kezét óvatosan elvette arcomtól, én, meg mint egy kislány, akitől a kedvenc játékát vették el, kaptam volna sikítozva a keze után, de nem tehettem. 

Anélkül, hogy még egy utolsó pillantásával megajándékozott volna, felállt és elfordult. Menni készült.

- Lucifer! – nem akartam még, hogy elmenjen, de nem tudtam máshogy szólítani.

- Eunhyuk. – mondta lágy hangon miközben visszanézett rám a válla felett.  – Ez a nevem, és nem Lucifer. – mondta, majd elfordult és egybeolvadt a sötét, végtelen éggel. 

Halk, sötét suttogás visszhangzott a fejemben. Az ő hangja, az ő szavai lettek volna?

Vagy csak egyszerűen egy rég elfeledett dalt dúdoltam?

„Nem, soha nem leszel egyedül

Mikor eljön az éj, csillagokkal világítom meg az eged

Halld a suttogásom az éjszakában

Mikor eljön a sötétség, tudod: mindig a közelben vagyok

Halld a suttogást az éjszakában”

**

- Atyám. – álltam meg a pap előtt, mire ő meghajolt előttem, majd az egyik szék felé intett.

Leültem a székre, majd kihúztam magam, és megvártam, míg ő is leül velem szembe.

- Miről akart beszélni velem?

- Volt egy látomásom, amibe te szerepeltél. – arca olyan komoly volt, hogy megrémisztett vele. 

- És? – lepődtem meg.

- Nem történt valami különös dolog veled? – kérdezősködött. Eléggé feszültnek tűnt.

- Nem… 

- Úgy érzem valami szörnyű dolog fog történni. 

- Mi volt a látomásában? – hajoltam közelebb.

- Éva. – suttogta. – Valaki meg fog halni. Valaki, aki közel áll hozzád. 

Éva… A második – hivatalosan egyházi – nevem.  Minden papnőt így szólítottak. Úgy voltunk számon tartva, mint egykor a királyok… III. Napóleon, II. Claudeus, VII. Luxemburgi Henrik és még folytathatnám. Csak itt a nevek ugyanazok voltak. XI. Éva, XIV. Éva… Én a XVII. Éva vagyok és mi mind egy nőnek vagyunk a leszármazottjai, az első Évának. 

Olyan hülyén hangzik…. Helló Éva vagyok, Éva lánya. Hülyeség az egész….

Hátradőltem a széken, és a hideg végig futott a hátamon.

- Értem. Köszönöm, hogy elmondta. – álltam fel az asztaltól.

- Éva! – kiáltott utánam.

- Igen atyám? – fordultam vissza. 

- Légy óvatos. 

- Rendben. – mosolyogtam, majd kisétált a kicsiny szobából.  Elmentem az oltár előtt, majd a padok között végig siettem, és elhagytam a hideg templom területét. 

**

Amikor benyitottam a házunkba, lassan körbenéztem majd mikor meggyőződtem róla, hogy nem vett észre senki, gyorsan elindultam a lépcső felé.

- Nicole! – hallottam anyám hangját, mire megtorpantam.

A francba.

- Igen? – fordultam vissza.

- Hogy-hogy ilyen későn? – sétált oda hozzám.

- Templomban voltam.

- Értem. – mosolyodott el.

Anyám minden álma volt, hogy olyan hívő legyek és az egész életem az egyháznak szenteljem, ahogy ő is tette. De úgy érzem nekem nem kéne itt lennem…. Hiába vagyok Éva lánya.

- Nemsokára kéne már találni neked valakit… - komolyodott el.

- Anya! – szóltam rá.

- Nem olyan könnyű egy tiszta vérű férfit találni. – sóhajtott. – Jó lenne, ha minél előbb megházasodnál. Apád is ezt szeretné.

- Mondtam már nektek, hogy még egy jó pár évig házasságról hallani sem akarok!

- Ez nem így működik.

- Miért kell olyanhoz hozzá mennem, akit nem is ismerek?!

Ez volt a legutálatosabb része az egésznek… Hogy volt képes anyám is megtenni ezt, és gyereket szülni egy olyan férfinak, akit nem is szeret?!

- Mert ez a feladatod része! – emelte fel a hangját. – Szedd össze magad, és nőj fel agyilag a feladathoz. Tudom, hogy nehéz, de el kell fogadnod! – fordított hátat, majd lassan elsétált.

Kezem lassan ökölbe szorult, és alig bírtam a könnyeimet visszatartani. Nem szomorú voltam, inkább dühös. Dühös a szüleimre, az egyházra, az egész világra. 

Miért teszik ezt velem?! 

Feltrappoltam a lépcsőn, majd magamra zártam a szobám ajtaját.

- Elegem van ebből az egészből. – morogtam az orrom alatt, miközben leültem az ágyamra. 

A fejemet fogtam és nagyok sóhajtottam.

Utálom az életem.

Lassan felálltam, majd kinyitottam az erkélyem ajtaját. A hűvös szellő egyből vadul játszani kezdett a függönyömmel, és körbe lengte az egész szobámat. A csillagok is épp olyan fényesek voltak, mint akkor, azon az estén…

Kisétáltam, majd felültem a kőpárkányra és a lábamat lógtam. Néha lenéztem a mélységbe, ami alattam volt, de egy pillanatra se éreztem azt, hogy félnem kéne. Élveztem, ahogy a hideg levegő a bőröm simogatja, és ahogy a lágy szellő a hajammal játszadozik. 

Addig bámultam a messziségbe, míg egyszer csak arra figyeltem fel, hogy egy fekete toll szállingózik előttem kisebb-nagyobb kitérőkkel a föld felé tartva. Felkaptam a fejem és elmosolyodtam.

- Eunhyuk! – vigyorogtam, mint a tejbe tök.

Hatalmas fekete szárnyaival eltakarta az eget, ahogy felettem lebegett és lenézett rám. Halványan elmosolyodott, majd csapott egyet szárnyaival, ami felkavarta a levegőt.  Elém repült, és előttem lebegve nézett a szemeimbe.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogsz örülni nekem.

- Hidd el én sem. 

- Csak nem történt valami? – mosolygott.

- Nem fontos. – motyogtam az orrom alatt. 

- Jössz? – nyújtotta ki felém a kezét.

- Hova? – pislogtam.

- Bárhova. Ahova csak szeretnél.

Milyen sokat vártam arra, hogy egyszer ezeket a szavakat hallhassam…

- Rendben. – mosolyodtam el, majd felálltam a kőpárkányon, és kezem lassan az övébe tettem. Egy pillanatra lehajtottam a fejem, hogy szemügyre vegyem az alattunk lévő mélységet.

Nem félek… az nagy baj?

Eunhyuk közelebb jött, karajit körém fonta, és magához szorított. Én is átöleltem őt, és többé nem néztem le, a mélység felé, csak fel, a határtalan csillagos ég felé. Lassan emelkedni kezdett és éreztem, ahogy a lábam távolodik a talajtól.  Élveztem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám a sötét ég, és hogy magamba szívhatom Eunhyuk bódító illatát. Biztonságot nyújtó erős karjai között, tudtam, hogy akár a csillagokat is elérhetném. Vele, bármire képes vagyok.

- Eunhyuk. – szólítottam, mire egy pillanatra rám nézett.

- Hm?

- Vigyél el innen.

- Hová? – mosolyodott el. 

- Bárhová.  – dünnyögtem elkeseredve.

Arra eszméltem fel, hogy a lábam talajt ér. Meglepődve néztem le, majd mikor láttam a biztos talajt a lábam alatt, elengedtem Eunhyukot és körbenéztem.  Egy hatalmas épület tetején voltunk. Közelebb sétáltam a korláthoz és végignéztem az éjszakai tájon. A színes fényeken, amik csak úgy villództak az éjszakában. Hallgattam az éjszaka hangjait, autók zaját, zene halovány foszlányát, szél zúgását.  Eunhyuk mellém lépett, majd az ujjainkat összekulcsolta.  

Lehet meg kellett volna lepődnöm? Vagy kíváncsian ránéznem? Nem tudom. Olyan természetesnek tűnt az egész. Annyira egyértelmű volt számomra, hogy csak ő lehet az, akinek a kezét foghatom…

„Éva, valaki meg fog halni. Valaki aki közel áll hozzád.”

Lassan Eunhyukra néztem és aggódó szemekkel figyeltem, ahogy a tájra mered, miközben keze melegsége szétárad az egész testemben. 

- Mi az? – mosolyodott el, majd rám nézett.

- Semmi. – ráztam meg lassan a fejem, majd visszamosolyogtam rá.

- Még mindig nem értem mi járhat a fejedben. – emelte a tekintetét az égre.

- Miért? 

- Azok után, ahogy elküldtél, nem gondoltam volna, hogy itt fogunk állni. – kapott bele egy kisebb szellő a hajába. – Miért engem választottál?

- Nem én választottalak. – néztem fel én is az égre. – A szívem tette. Nekem semmi beleszólásom nem volt az egészbe.

- Olyan vagy, mint Éva. Látszik, hogy a lánya vagy. – sóhajtott.

Miért nézi ilyen szomorúan az eget?

- Miért?

- Mindkettőtöket könnyen bűnbe lehet csábítani. – mosolyodott el egy pillanatra.

- Eunhyuk. – fordultam vele szembe, mire ő is rám nézett. – Képes lennél velem maradni örökre?

Minél tovább tartott a csend annál idiótábbnak éreztem magam. Idegtépő pillanatok voltak azok, amíg csak egymás szemébe meredtünk, és a lágy hideg szellő körülöttünk táncolt. 

- Mit jelent az örökre? – törte meg a csendet.

Komoly arca némi félelmet keltett bennem.

- Azt, hogy a halál után is. 

- Ilyet nem ígérhetek.

- Miért?

- A halál után elválnak útjaink. – csúsztatta ki lassan ujjait, az enyémek közül. 

- És addig? 

Foggal, körömmel harcoltam érte, mintha az életem múlott volna rajta. Már akkor is tudtam, hogy tönkreteszek mindent, de felelőtlen voltam. Nem hallgattam az eszemre csak a szívemre. Mikor először hallottam szavát, nem ijedtem, meg, mint ahogy általában szoktak. Pedig nekem több félteni valóm volt, mint másoknak… Nem futhatok el az érzéseim elől. Lehet, elsietem őket, de olyan kevés időm van élni. Sőt… most élek először, igazán. 

- Ne érts félre. – mosolyodtam el zavaromba, majd lesütöttem a szemeimet.  – Nem akarom rád erőltetni magad. Csak te vagy az első, aki nem Évát látja bennem. Én csak… - kezdett fojtogatni a gombóc a torkomban. – Boldog akarok lenni. Önmagam akarok lenni. 

- Nicole… - sóhajtott. – Én szeretlek téged.

Hogy lehet valamit ilyen könnyedén kimondani?

- Én is szeretem az esőt, de azért nem állnék alatta. Szeretem a szomorú zenéket, de nem hallgatnám egész nap azokat. Szeretem a magányt, de sok fájdalmat okoz.  Te meg szeretsz engem, de azért annyira mégsem…

- Ennél jobban nem szerethetlek. Tudnálak, de nem lehet.

- Te jöttél utánam! Te kerestél meg! Miért tetted, ha úgyse lenne bátorságod, bármit is tenni értünk?

- Te képes lennél mindent csak úgy eldobni magadtól? – lett mérgesebb a hangja

- Igen! Különben nem lennék most itt!

- Éva! – kiáltotta, majd hatalmas fekete szárnyai előtörtek és kitárultak, fekete pelyhekkel ellepve a körülöttünk lévő levegőt. 

Megijedtem, ezért hátrébb léptem, és elfordítottam a fejem.

- Nem vagyok Éva. – mondtam alig hallhatóan. – Ne hívj így. Legalább te ne. – néztem rá a könnyes szemeimmel. 

Miért szúr ennyire a mellkasom? Mintha millió kés fúródna keresztül rajta újra és újra.

Eunhyuk kemény arca lassan ellágyult, én meg nem voltam képes a szemébe nézni.

- És te sem vagy Lucifer. – töröltem le gyorsan az arcomról egy kósza könnycseppet.  – Mi rosszat tettem, hogy nem lehetek azzal, akivel akarok? Én nem csináltam semmit… - vettem a bátorságot és a szemébe néztem, mire ő lehajtotta fejét, majd az egyik hatalmas éj fekete szárnyával eltakarta a fél arcát, hogy elrejtse vele könnyeit.

- Én… - remegett a hangom. – Nem tudom mi a szerelem. De azt mindig is tudtam, hogy nem olyan egyszerű.  Nem tudom, hogyan kell szeretni, csak azt, hogy kit akarok.  Miért ne szerethetném azt, akit akarok? ! Én nem tehetek arról – mutattam rá, miközben potyogtak a könnyeim. – hogy szeretlek! Ezt a félig idegent, rejtélyes, fekete angyalt szeretem, és nem én akartam így! – kiabáltam.

- Idióta. – nézett rám miközben én csak a szemeimet törölgettem. – Én adtam egy esélyt, hogy elmenekülhess.  – mondta, majd a következő pillanatban éreztem, ahogy átölelt és magához szorít. Hatalmas szárnyai pajzsként öleltek át mindkét, hogy az ég se lássa, azt, ahogy Éva és Lucifer könnyes csókkal enyhíti fájdalmát.

„A szerelmed örökre az enyém,

A szerelmem arra vár

Hogy könnyeid rózsákká változtassa

Én leszek az, aki átölel

Én leszek az, akihez menekülhetsz

A szerelmem egy lángoló, pusztító tűz”

**

- 4 hónappal később - 

Ahogy beléptem a templomba, jéghideg levegő simogatta meg az arcomat. Megálltam és mély levegőket vettem. Olyan volt mintha hatalmas sziklák nehezednének rám. Nehéz volt minden lélegzetvétel.  Megráztam a fejem, majd erőt vettem magamon.  

- Jól vagy? – szólalt meg a nénikém a hátam mögül.

- Persze. – vettem nagy levegőt.

Lassan felemeltem a kezem, hogy a szentelt vízbe mártsam, majd keresztet vessek. Ahogy a kezem a vízhez ért, az lángoló tűzként marni kezdte a bőrömet. Felkiáltva kaptam el a kezem és néztem, ahogy vörössé válik. Papok éneke visszhangzott a fejemben, ahogy kántálnak. Egyre hangosabb és hangosabb lett, és az őrület határára taszított.

„Tűnj el Sátán, ravaszság és minden csalás mestere, ellensége az emberi üdvözülésnek. Törj meg Isten mindenható keze alatt, remegj és menekülj, amikor segítségül hívom e Szent és Rettenetes nevet, amitől még a pokol is megremeg.

Az ördög csapdáiból ments meg uram őt, és add, hogy békében és szabadságban szolgálhasson téged„

A fejemhez kaptam és a fogaimat összeszorítva próbáltam visszatartani a kiáltást, amit az elviselhetetlen fájdalom eredményezett. 

- Nicole? – lépett mellém nénikém rémült arccal.

Megfordultam, majd kirohantam az ajtón. Ahogy egyre távolabb és távolabb futottam, a mellkasom szorongatva, az égető fájdalom enyhülni, a papok éneke a fejemben pedig halkulni kezdett. 

**

Felrohantam a szobámba, majd levegő után kapkodva estem össze az ágyam mellett. A nyitott ablakomon beáramlott az éjszakai levegő, majd mikor odanéztem Eunhyukot pillantottam meg.

- Mi történt? – sietett oda hozzám, majd mellettem térdre ereszkedett és magához húzott.

- N-nem tudom… nem tudom… - remegett a hangom és még sokk hatása alatt voltam. El volt borulva az agyam. Alig tudtam magamról. Teljesen meg voltam rémülve. 

- Nyugi… - ölelt szorosan magához, miközben a fejem simogatta.

- É-én… - nem jöttek értelme szavak a számra. Nem tudtam elmagyarázni, ami történt, hiszen magam sem értettem. 

- Nicole! – dörömbölt apám az ajtómnál. 

Felkaptam a fejem és rémülten néztem Eunhyukra.

- Menj! – szóltam rá és próbáltam ellökni magamtól, de nem engedett.

- Nicole! – kiabáltak a szüleim.

- Nicole minden rendben? – hallottam anyám rémült hangját. 

- Menj már! – könyörögtem neki sírva.

Az ajtóm hirtelen hátravágódott, mire én összerezzentem. A szüleim megálltak a szobám ajtajában, én meg mikor magam mellé néztem, Eunhyukot sehol se találtam. Lihegve néztem ki a nyitott ablakomon, amin a függöny még mindig vadul rángatózott távozásától.

- Jól vagy? – rohant oda hozzám anyám és ölelt meg. 

Rémülten kapkodtam a tekintetem ide-oda, majd mikor megláttam apám mérges, fenyegető pillantásait, a vér is megfagyott bennem.  

Mégis mi a fene történik?

**

- Biztos vagy benne? – hallottam anyám hangját az ajtó mögül, amire a füleim tapasztottam, hogy mindent tisztán halljak.

- Igen! Emlékezz, csak mit mondott! – apám vadul ordibált. Ijesztő volt. – Ami a templomban történt komoly gondot jelent!

- De miért történt? 

- Láttam. – mondta apám, mire összerezzentem. – Egy pillanatra a szemembe nézett, majd eltűnt! 

- Lucifer?

- Évát akarja… - morgott.

- Mi legyen? 

- Jelentsd azonnal a Vatikánnak! Ha elterjed a hír, hogy Lucifer a papnőt akarja, keresni fogják. Nem lesz, olyan hely a világon ahova elbújhatna! Meg kell halnia! Nem veszíthetjük el Évát…

Ez van. A saját szüleimnek is csak Éva vagyok. 

A kezem ökölbe szorítottam, majd visszasiettem a szobámba.

Ha hagyom, hogy a hírt elterjesszék, Eunhyuk meghal. Nem fognak rám hallgatni. Ha felemelem a hangom, még be is zárnak. 

- Legyen hát. – mondtam, majd felemeltem a fejem.

Eunhyuk, ne hagyj magamra. Ezek után, nem marad senkim. Segíts nekem…

Emlékszem, hogy sietve sétáltam le a hosszú lépcsőkön, majd hogy lassan megfontoltan, ballagtam vissza néhány perccel később. Az elmém teljesen elborult, az emlékeim homályosak akkorról. Azt hittem, hogy az nem én vagyok, hogy kifordultam magamból. De rájöttem, hogy az volt az igazi énem, amit eddig mélyen elnyomtam, de a sötétség felszabadította. Ezért nem léphettem be többet Isten házába…

Emlékszem, ahogy lassan benyitottam a szüleim szobájába ők meg lepetten meredtek rám. 

- Nicole… 

Undorodtam attól, ahogy a nevemet mondták. Haragot szítottak bennem.

- Mi a baj? – kérdezte anyám rémülten.

Emlékszem, ahogy üres tekintettel meredtem a padlóra, miközben a hideg levegő újra a bőröm simogatta. Emlékszem arra, hogy milyen érzés volt, mikor két szempár meredt rám, mozdulatlanul. Arra, hogy milyen volt, mikor a kétségbeesett sikolyok belengték a szobát. 

Emlékszem, a vérfoltokra a falakon, a könnyekre a szemekben, és a kimondatlan szavakra a szívekben.  

Emlékszem, az undorító fekete varjakra, amik hangja belehasított a síri csendbe. A tőr lassan csúszott ki a kezemből, majd hangos csörömpöléssel ért földet.  Úgy folyt végig a vér az ujjaimon, mint a könny mások arcán.  Velük ellentétben, az én arcom vértől volt ázott.

Emlékszem, hogy a fekete tollak táncot jártak a levegőben, és hogy két kar hátulról körém fonódott. Homlokát vállamra hajtotta, haját pedig bepiszkolta a rajtam pihenő vér. Forró könnycseppje vállamra hullt, majd végig folyt a mellkasomon. 

„Én nem vagyok Éva, és te sem vagy Lucifer. „

Attól a naptól kezdve, én már többé nem voltam Éva lánya, és Eunhyuk sem Lucifer leszármazottja.  Megölte Éva lányát… Az, hogy Lucifer leszármazottja legyen ezek után is, lehetetlen volt.

- Téged választottalak, Lucifer.
Azért, hogy önmagam lehessek... hogy veled lehessek. Ez volt az amit meg kellett tennem. Mert, nagyon szeretlek téged...

Emlékszem, a suttogásra, amire a fekete tollak újabb táncot jártak. A suttogásra, ami megremegtette a szívem, és egy gyilkos illúzióba taszított. 

„Mikor eljön az éj, csillagokkal világítom meg az eged

Halld a suttogásom az éjszakában

Nem, soha nem leszel egyedül

Mikor eljön a sötétség, tudod: mindig a közelben vagyok

Halld a suttogást az éjszakában”