2014. január 31., péntek

♦ I will imprison you in darkness [Yongguk | Mir]

I will imprison you in darkness [ Yongguk | Mir ]







- Doreen! – sétált ki az ajtón boldogan Mir.
Olyan kellemetlenül érzem magam…
Körbe nézett és végigmérte az összes őrt, aki az ajtóba, kapukba és az udvarba álltak.
Hogy lehet így élni?
- Menjünk. – nézett újra rám, majd elmosolyodott.
Kisétáltunk a kapun, majd miután már egy őr vagy biztonsági kamera sem látott minket felsóhajtottunk.
- Őrültek háza. – mondta fáradtan.
- Még engem is idegesít, pedig nem nekem kell így élnem.
- Na mindegy. – mosolyodott el. – Ma érezzük jól magunkat.
- Ez csak természetes. – kacsintottam.
Általános iskola óta ismerem ezt a hülye gyereket. Amolyan… legjobb barátok vagyunk. Az apjának valami hatalmas vállalata van. Nagyon fontos és gazdag ember, de vannak sötét ügyei…
Újonnan megint belekeveredett valamibe és a háza szinte mindegyes négyzetcentiméterére őröket állított, hogy védje a családját. Vagy inkább magát…


- Nem akarok hazamenni. – sóhajtott Mir miután késő délután kisétáltunk a moziból.
Én sem akarnék hazamenni a helyében…
- Már megszokhattad volna az ilyeneket. – válaszoltam egyhangúan.
- Az ilyesmit nem lehet megszokni
- Azt hittem nem érdekelnek apád dolgai. – néztem rá lepetten.
- Nem is. Egészen addig, amíg az amiket csinál nem hatnak ki rám.
Most kivételesen tényleg megviseli a dolog…
- Jó majd ezen is túl leszel! Szedd már össze magad! Ez nem jellemző rád…
- Sajnálom. Megpróbálok helyrerázódni.
Szegény szerencsétlen…


- Nem maradhatnál itt ma éjszaka? – nézett rám mikor a kapujuk előtt megálltunk.
- Sajnálom Mir. Nem hiszem, hogy apád díjazná. – húztam a szám.
- Doreen… - könyörgött összetett kézzel.
- Nem lehet. – mosolyogtam. – Majd holnap is eljövök.
- Ígéred? – nézett rám gyanúsan.
- Igen-igen, csak menj már be. Még azt hiszik, valamiben szervezkedünk ha visszanézik a biztonsági kamera felvételeit.
- Rendben. – lépett hátrébb. – Akkor holnap! – nézett vissza rám boldogan mikor belépett kapun. Intettem neki egyet, majd hátat fordítottam a kapunak és elindultam a hazavezető úton. Lehajtott fejjel, elmélyülve a gondolataimban sétáltam hazafelé a sötét utcákon.
Olyan fáradt vagyok. Kivételesen teljesen lefárasztott ez a mai kiruccanás.
A kavicsokat rugdosva haladtam csigalassúságban. Teljesen megfeledkeztem magamról, ami jellemző volt rám, főleg ha egyedül vagyok.
Sose érek haza. Aish.. miért nem tudok teleportálni?!
Megálltam, tekintetem a sötét csillagos égre emeltem, majd sóhajtottam egyet. Percekig pásztáztam az eget – mint aki annyira ráér és nincs jobb dolga – amikor motor zúgására lettem figyelmes. Rögtön megfordultam, de addigra már öt motoros körözött körülöttem.
Ezek meg honnan a viharból kerültek ide?! Vagyis.. Egyáltalán kik ezek?! És mit akarnak tőlem?!
Rémülten forgolódtam miközben a tekintetem ide-oda kapkodtam közöttük.
A hűvös éjszaka levegőjét felkavarta a hangos motorok, és a kerekeik csikorgásának zaja. A szívem a rémülettől olyan hevesen dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről. Rosszabbnál rosszabb dolgok jutottak az eszembe miközben a hideg rázott gúnyos nevetéseiktől.
Megvernek? Elrabolnak? Vagy valami rosszabb? Miért én? Miért pont én? Nem is ismerem őket!
Az egyik leállította a motorját, majd miután leszállt róla és kitámasztotta levette a bukósisakját. Rátette a motorra, majd rám nézett egy halvány mosollyal.
Hiszen ez még kölyök! Vagyis… csak pár évvel lehet idősebb, mint én!
 - Nem kéne, egy ilyen fiatal lány késő este egyedül sétálgasson. – vágta zsebre a kezeit, miközben a többiek még mindig köröztek a körülöttünk, hogy nehogy el tudjak menekülni.
- Kösz, hogy figyelmeztettél. Nagyra értékelem de tényleg! Akkor, ha nem haragszol… mennék. – kezdtem lassan hátrálni.
- Hova-hova?
- Haza. Haza! – emeltem fel a hangom.
- Még nem mehetsz haza. – mosolygott.
- Az előbb még az volt a baj, hogy itt vagyok! – tettem csípőre a kezeimet.
Ez egy gyökér.
- Gyere, menjünk egy kört. – bökött a fejével a motorja felé.
- Kizárt. – vágtam rá.
- Nem kérésnek szántam! – emelte fel a hangját.
Nyeltem egy nagyot, a következő pillanatban pedig már azt láttam, ahogy a fiú hatalmas léptekkel közelít felém. Pár lépést hátráltam, de aztán megtorpantam, ahogy meghallottam a mögöttem elszáguldó motorok hangját.
Egy pillanatra a hátam mögé néztem, majd újra a fiúra, aki egy pillanat alatt termett előttem.
- V-várj! Beszéljük meg! – nyújtottam ki magam előtt a karom, hogy távol tartsam magamtól.
Nem sikerült.
- Beszéljük. – mondta, majd lehajolt és felkapott a vállára.
- Tegyél le! Hallod?! – kapálóztam és ütögettem a hátát.
Sikításom hangját elnyomta a motorok zaja.
Nyomorult perverz idióta seggfej! Még is mi a francot akar?!
Odavitt a motorjához, majd letett és a motorra mutatott.
- Szállj fel. – utasított, majd felvette a bukósisakját és felült a motorra.
Rám nézett, majd megpaskolta a helyet ahova ülnöm kellett.
- Nem akarom. – néztem rá undorral.
Hirtelen előkapott egy pisztolyt, majd rám szegezte.
- Nyugi ez még csak az előjáték!
Na most aztán megnyugodtam…
- Mozdulj! – kiáltott rám mire összerezzentem.
Idegesen szívtam egy mély levegőt, majd remegve ültem fel mögé. Beindította a motort, majd eltette a pisztolyt.
El kéne vennem és lelőni vele?
Amikor hirtelen elindult felsikítottam és a ruhájába kapaszkodtam, nehogy leessek.
Hihetetlen sebességgel száguldott az utcákon. Minden egyes kanyarnál lepörgött előttem az egész életem.
Nagyon féltem.
Elrabolnak, majd megerőszakolnak? Le kéne ugranom a motorról.
Lenéztem a földre, majd hátra. Csak úgy suhantak el a képek a szemem előtt.
Akkor összetörném magam…
- Ya. – kiabáltam, hogy biztosan meghallja.
Hát nem hallotta meg.
Süket balfék.
- Ya! – kiáltottam hangosabban.
- Mi van?! – kérdezte mérgesen, miközben egy pillanatra hátranézett.
- Hova megyünk?
- Ne aggódj, senki se fog ott rád találni.
Aishh. Tudtam. A francba!
A számat harapdáltam idegességemben. Teljesen kétségbe voltam esve és a kemény beton egyre hívogatóbb lett.
Le kéne ugrani…
Becsuktam a szemem és hosszú percekig tervezgettem, ahogy elengedem őt és leugrok a száguldó motorról.
Gyerünk. Csináld már. Ne legyél ennyire beszari! Ugorj!
Kinyitottam a szemem és lassan kezdtem elengedni a fiút, amikor a semmiből egy másik motoros termett mellettünk.
Nem az ő bandájából való volt. Előrántott egy pisztolyt, majd ránk szegezte.
Istenem, hova kerültem?!
Újra belemarkoltam a fiú ruhájába és homlokom a hátának döntöttem. Nem sokkal ezután már hallottam, ahogy elsül a pisztoly és a motorba fúródik. A motor meginogott, de a fiú még épp egyensúlyba tudta hozni. Ő is elő akarta venni a pisztolyát, de mikor megláttam megragadtam a karját, mire jött az újabb lövés, és a motor felborult.
Métereket csúsztam a kemény betonon, miután fordultam párat. Mikor megálltam és kinyitottam a szemem a motor még mindig oldalra dőlve csúszott a betonon. Alig láttam valamit az éj sötétéjében, és a könnyekkel a szemeimben. Lassan felkönyököltem, majd megláttam, hogy vérben ázik alattam a beton.
Nem gondoltam volna, hogy valaha ez fog történni velem. Miért velem? Miért?
Levegő után kapkodva bámultam a földet. Nem volt erőm felkelni.
Valaki odahajtott mellém a motorjával, majd odasietett hozzám. Beszélni akartam hozzá, de semmi erőm nem volt. Alig tudtam magamról valamit.
- Gyere. – mondta, majd felvett és a motorjához vitt. 
Felültett rá, mint valami rongybabát, majd felült és a kezeimet maga köré fonta.

- Kapaszkodj. El ne engedj! – mondta, mire fájdalmasan bólintottam egyet.
Úgy éreztem lélegezni sincs erőm, de igyekeztem minél jobban kapaszkodni belé, ahogy kérte.

Ha már nem hagyott ott meghalni, nem akarok több gondot okozni neki.
Gondolom, nem akarja a lezuhanó darabkáimat gyűjtögetni…



Forog velem a világ…
Enyhe hányinger kapott el, amikor lassan kinyitottam a szemem és pislogni kezdtem. Egy ócska kanapén feküdtem, és egy vékony takaró volt rajtam. A kanapé előtt volt egy kis fából készült asztal, amin kötszerek és kenőcsök hada hevert. Ahogy lassan körbe jártam a tekintetemmel a házat – vagy is inkább szobát – egyre jobban meginogtam abban, hogy biztonságban vagyok.
Mi ez a hely? Képes itt egyáltalán bárki is élni?
Omladozó falak vettek körbe. Ballra volt egy rozoga ajtó – a fürdőszobát rejthette maga mögött - , szembe egy nagyobb – bejárati ajtó - , jobbra pedig egy nagyobb asztal, kis hűtő és edények.
- Aishh. – ültem fel lassan, majd a kezem a fejemre tettem, ami be volt kötve.
- Felébredtél? – lépett oda valaki hozzám egy pohár vízzel a kezében.
- Hol vagyok? – vettem el a poharat, majd felnéztem rá.
Komoly arckifejezéssel nézett le rám, majd zsebre vágta a kezeit.
- Nem tört el semmid, csak horzsolásaid vannak és kissé beverted a fejed.
- Nem ezt kérdeztem. – néztem rá unottan. – És honnan tudod? Orvos vagy talán? Honnan tudod, hogy nem tört el semmim? Elég szép esés volt, simán megtörténhetett!
- Nem vagyok orvos, de törtek már el csontjaim és hidd el, ha nem lenne, igazam most visítanál a fájdalomtól.
Logikus.
- Mindegy.
- Kelj fel. – utasított.
- Miért?
- Haza viszlek. Vagy netán itt akarsz aludni? – húzódott huncut mosoly az arcára.
- Menjünk! – pattantam fel, majd siettem az ajtóba. – Mire vársz? Induljunk! – néztem vissza rá.
Odasétált hozzám, majd kivett egy telefont a zsebéből amit felém nyújtott.
Az most…?
A zsebembe kezdtem turkálni, de a telefonom nem volt benne.
Kikaptam a kezéből a telefonom, majd mérgesen ránéztem.
- Miért vetted el?! Mit csináltál vele?!
- Nyugi! – lépett hátrébb. – Csak kikapcsoltam, mert folyton szólt!
Aish. Elég lett volna, ha lenémítja!
- Menjünk. – lépett ki az ajtón, én meg követtem őt, becsukva magam után a szegényes kis lakás ajtaját.
A liftbe néma csendbe álltunk egymás mellett. Egy szót se szóltunk egymáshoz egész úton. Pedig annyi kérdésem lett volna hozzá, de valahogy nem jöttek a szavak.
„ Miért segítettél rajtam?”
„Ki vagy te?”
„ Miért érzem azt,  hogy hasonlítasz valakire, aki közel áll hozzám?”
„Fogunk-e még valaha találkozni?”
De ami a legjobban motoszkált a fejemben: „ Ha valakinek van pénze egy ilyen drága motorra, akkor miért úgy él ahogy? Magyarázd el nekem, hogy megérthessem, hiszen biztos van valami oka. Talán üldöznék és bujkálnod kell? „

Mikor megérkeztünk meg se várta, hogy elköszönjek tőle, már tovább is ment.
Fáradtan ballagtam be a házba, majd csuktam magamra szobám ajtaját. A szüleim nem voltak otthon, szokás szerint. Kora reggeltől késő estig dolgoztak mind a ketten.
Leültem az ágyamra, majd bekapcsoltam a telefonom.
9 nem fogadott hívásom és 3 üzenetem volt.
Mindet Mir ügyeskedte össze.

„Doreen, hol vagy? Felhívtak a szüleid, hogy még mindig nem értél haza. Azt mondtam nekik, hogy nálam vagy. Történt valami?”
„Miért nem veszed fel?”
„Hívj vissza!”
- Aigoo… - mosolyodtam el.


Még aznap elmentem Mirhez. Hiába a sok őr, és biztonsági kamera. Mivel a szüleink is jóba voltak szabad bejárásom volt a házba.
- Mir? – léptem be a házba.
- Doreen! – lépett elém csípőre tett kézzel. – Mi történt tegnap este?! – nézett elképedve a fejemre – ami ugye be volt kötve - , és a többi kisebb sebemre a karomon.
- Hiszed vagy sem… - kezdtem nagy lendülettel. Tényleg el akartam mondani az igazat. – Elestem. – fújtam ki a bent tartott levegőt.
- Hogy tud egy ember ilyen szerencsétlenül elesni? – mért végig.
- Neked ezt tudnod kéne. – húztam a számat.
- Miről beszélsz? – nézett rám.
- Nem is tudom ki esett el álló helyzetből úgy, hogy nem elég, hogy az orrát de még a karját is eltörte. Bravúros teljesítmény volt. Még tőled is.
- Mondtam, már hogy akkor nem voltam túl jól és szédültem meg minden!
- Persze, tudjuk. – intettem le.
Szerettem Mirt. Mint egy barátot. Mivel nem volt testvérem, tökéletesen kitöltötte számomra az űrt, amit egy testvér szokott általában elfoglalni.
Voltak furcsa dolgai, megszólalásai, megmozdulásai. Furcsa utalgatásai, de sose vettem komolyan.

Egyáltalán van ember, aki őt valaha is komolyan vette?



- Bárcsak így telhetne minden napom. – sóhajtott Mir miközben kora délután az utcán sétálgattunk egy-egy fagyival a kezünkben.
- Így? – néztem rá.
- Veled. – mosolygott.
- Ki mondta, hogy nem így lesz? – válaszoltam nyugodtan. – Tudod. Örökre barátok. – bokszoltam vállra.
- Igen. – mosolyodott el kis szünet után.
- Olyan finom. Vagy százat meg tudnék enni belőle. – végeztem ki a fagyim.
- Hozzak még?
- Aha. – mosolyodtam el.
- Mindjárt jövök. – rohant el az ellenkező irányba.
Leültem az egyik padra, és a földön lévő kavicsokkal szórakoztam a lábammal. 

Olcsó szórakozás hülye gyerekeknek…
- Omo. – hallottam egy ismerős mély hangot.
Felkaptam a fejem és megláttam a tegnapi srácot előttem állni.
- Te! – ugrottam fel a padról.
- Én. – mondta nyugodtan.
- Igen, te! – mutattam rá.
- Nem kérdeztem. – vágta zsebre a kezeit.
- Ki vagy te?
- Tegnap…- csodálkozott el.
- Nem az! A…
- Yongguk. – szakított félbe.
Végre ezt is megtudtam…
- Doreen. – nyújtottam felé a kezem mosolyogva.
Ránézett a kezemre, majd kivette az övét a zsebéből és egy laza lendülettel belecsapott a tenyerembe, majd visszacsúsztatta a kezét a zsebébe.
- Aish… - fintorogtam.
- Szüleid mit szóltak?
- Mihez? – lepődtem meg mire a fejemre mutatott.
- Oh. – tapogattam meg a kötést a fejemen. – Még nem tudnak róla. – mosolyogtam.
Van valami ebben a srácban ami…
- Doreen! – integetett a messziségből Mir.
Mir, még a gondolataimat sem hagyod, hogy befejezzem!
Yongguk a hang irányába fordult, majd hirtelen elhidegült az arca.
Ebbe meg mi ütött?
Yongguk hirtelen megragadta a csuklóm, majd rohanni kezdett.
- Mit művelsz? – kiabáltam.
Nem jött válasz. Csak rohant engem húzva maga után. Alig bírtam vele tartani a lépést.
Miután már jól kirohantuk magunkat, megálltunk és a térdünkre támaszkodva kapkodtunk levegő után.
- Most. Ez. Mégis. Mire. Volt. Jó? – vettem nagy levegőket a szavak között.
Megint nem válaszolt csak kapkodott ő is levegő után.
- Ő a barátom volt. – húztam ki magam.
- Gondoltam. – nézett fel rám.
- Akkor meg?
- Megijedtem. – jött az eddigi legbénább hazugság, amit életem során valaha hallottam.
Gúnyos nevetés hagyta el a számat, majd csípőre tettem a kezeimet.
- Velem jössz este?
- Mi? – kerekedtek ki a szemeim.
- Ma este. – egyenesedett ki. – Gyere el a házamhoz. Mutatok valamit.
Pislogtam párat majd nagy levegőt vettem.
- Rendben.
Nekem már mindegy.
- Akkor este. – mosolygott, majd elrohant.
Most meg hova siet?
- Doreen! – rohant felém Mir két fagyival a kezében.
- Szerencsétlen. – motyogtam az orrom alatt.
Mikor utolért, a kezembe nyomta az egyik fagyit – ami már teljesen elolvadt -, majd a térdeire támaszkodva fuldoklott.
- Ez meg ki volt? – mutatott arra az irányba amerre Yongguk elszaladt.
- Csak egy ismerős. – vontam meg a vállam.
- Hogy hívják? – nézett fel rá Mir.
- Miért érdekel? – kérdeztem flegmán.
Ránéztem a fagyimra, majd belehajítottam a legközelebbi kukába.
- Ya! – kiáltott rám Mir.
- Már teljesen elolvadt! – kiabáltam vissza.
Mir a tarkóját kezdte vakargatni majd szégyenlősen rám nézett.
- Vegyek.. még egyet?
- Menjünk haza. – csaptam tarkón, majd elmentem mellette.



Halk sóhajok hagyták el a számat miközben lassan lépkedtem fel a koszos lépcsőkön. Kezem a zsebemben tartottam, tekintetem pedig a földet pásztázta. Mikor felértem a folyósón jobbra fordultam, elmentem 4 ajtó mellett, majd Yongguk lakásának ajtaja előtt megálltam. Lassan kivettem az egyik kezem a zsebemből és bekopogtam. Épp hogy az ajtóhoz értem, az magától kinyílt.
Ennyit a biztonságról.
- Yongguk? – nyitottam lassan hátrébb az ajtót, mikor kirontott, megragadta a karom és húzni kezdett maga után.
Szinte futólépésben haladt.
Ugyan hova siet ennyire?
- Hova megyünk?
- Megmutatom az életem egy részét.
Hm…Király.
Mikor kiértünk, odamentünk a motorjához, a kezembe nyomta az egyik bukósisakot, a másikat meg ő vette fel. Míg én magamra ügyeskedtem, ő már a motoron ült.
- Gyere. – bökött a fejével maga mögé.
- Oké… De ne menj gyorsan!
- Még nem fogok.
Rossz előérzetem van.
Felszálltam mögé és erősen átöleltem. Semmi kedvem nem volt még jobban összetörni magam. Elég volt egyszer…
Olyan érzésem volt, miközben a sötétségbe száguldottunk, mintha nem is mi, inkább a világ rohanna. Mi egyhelyben állunk, csak minden más siet. Nem éreztem az idő múlását. Ahogy átöleltem, és az oldalt elsuhanó tájat néztem, semmi félelem érzetem nem volt. Szabadságot éreztem.
Hát ezért - is - szeretik ennyire a motorozást?
- Itt vagyunk. – állította le a motort, mire leugrottam róla és lekaptam a fejemről a bukósisakot.
Ahogy előrébb sétáltam a szalagkorláttól nem is olyan messze fényeket láttam és motorok zúgását hallottam.
- Mi ez?
- Az életem. – sóhajtott.
- Elég zajos életed van.
- Kár volt levenned a bukósisakot.
- Miért? – néztem rá.
- Mi miért? Azt hitted átugratunk a szalag korláton és úgy megyünk oda? – mosolygott.
- Nem hittem én semmit…
- Gyerünk. – nyomta a kezembe a bukósisakot, amit nem rég tettem le a motorra.


A pályán motorok száguldottak, port kavarva maguk mögött, hangos zene szólt, és alulöltözött lányok járkáltak mindenhol.
Eddig csak filmekben láttam ilyet…
Yongguk lassan gurult az emberek között, majd a pálya szélén megállt. Leszálltam a motorról és újra megszabadultam a kényelmetlen bukósisaktól.
- Miért hoztál ide? – fordultam felé.
- Nem akarod megnézni, ahogy versenyzek? – pislogott.
- Ha már itt vagyok. – vontam vállat. – Vétek lenne kihagynom. – mosolyogtam.
Visszamosolygott rám, majd a pályán gyakorlatozó motorosokat kezdte figyelni. Hátat fordítottam neki és az embereket figyeltem. Minden motoros körül, lézengett egy két lány minimum.
Gondolom minél „menőbb” vagy annál több lány legyeskedik körülötted…
- Yongguk! – hallottam egy vékony női hangot.
Na ez ki a franc?
Megfordultam és láttam, ahogy egy miniszoknyás lány áll meg Yongguk előtt és áll le vele beszélgetni.
Kezét Yongguk mellkasára helyezte és valamit a fülébe súgott, Néha itt, néha ott simogatta.
Hátrahőköltem és fintorogva figyeltem őket.
Playboy magazinba illő képek szemtanúja vagyok. Milyen mázlista vagyok én…
- Jó elég. – fogta meg Yongguk a lány kezét majd hátrébb lökte magától.
- Hajrá. – távozott egy hatalmas mosollyal a lány.
- Úgy rázza, a picsáját, mintha fizetnének érte. Egyáltalán minek rá ruha? Már olyan mindegy! Nem oszt vagy… - akadtam el mikor megláttam, hogy Yongguk egy fél mosollyal néz. – szoroz…a … Mikor kezdődik a verseny? – mosolyodtam el és vágtam zsebre a kezeimet.
- Aigoo… - jött oda hozzám, majd a hajamba túrt és összekócolta. – Tudsz ám szitkozódni.
- Tudod jól, hogy csak az igazat mondtam. – motyogtam az orrom alatt duzzogva.
- Persze. – mosolygott.
Elmosolyodtam, majd újra körbe néztem, amikor a tekintetem megakadt egy srácon. A motorja mellett állt, miközben egyik karja egy hosszú fekete hajú lány köré fonódott. A mosoly egyre jobban kezdett eltűnni az arcomról, ahogy összeszűkített szemekkel figyeltem.
És a felismerés pillanata… az megért mindent.
Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt és még a nyálam is félre nyeltem. Idétlen köhögésbe kezdtem, majd elfordultam, nehogy észrevegyen.
- Ő. Ki? – kérdeztem két köhögés között, majd a fiúra mutattam.
- Miért kérded? – nézett rá Yongguk.
Á, csak ő volt az, aki tudod, ott velem randalírozott az éjszaka közepén, de semmi különös csak a szokásos.
- Mintha már láttam volna valahol. – hazudtam miközben idegesen súroltam izzadó tenyeremet a nadrágomba.
- Ismered? – hadartam el, miközben feltűnően kerültem a tekintetét.
- Igen. Miért?
- Ki ő neked? – fordultam felé lepetten.
- Rivális. – kacsintott.
- Naháát, milyen szép erdő… - fordultam el újra.
Ide fogom elásni magam.
- Na megyek. – Majd figyelj. – pöckölte meg a fejem.
- Jó-jó, figyelek! – emeltem fel a hangom.
Figyeltem, ahogy Yongguk alakja távolodik, majd eltűnik a tömegben. Mikor újra a fiú felé fordultam, hogy megint szemügyre vegyem, már nem volt ott.
Tényleg igaz. Ne akkor félj, amikor a pókot látod, hanem amikor már nem.
A tömeg elkezdett a pálya felé zúdulni én meg sodródtam velük. Végül úgy voltam vele, hogy: basszus, ha már itt vagyok látni, akarom mit történik.
Szóval előreverekedtem magam az első sorba, majd figyeltem Yonggukot ahogy a rajtnál ül a motorján és épp veszi fel a bukósisakját.
A világ megszűnt körülöttem. Ahogy távolról figyeltem, az idő megfagyott körülöttünk. Nem létezett más csak én és ő. Néha beleremegtem ebbe a furcsa érzésbe, és akaratlanul mosoly húzódott a számra.
Hé. – hajtottam le hirtelen a fejem és néztem a mellkasomra.
Nyugodj le! Most! Ne kalapálj ennyire! Értetted?!
Sóhajtottam egyet majd újra Yonggukra néztem, aki a mellette lévő motorossal váltott pár szót. Aki nem volt más, mint..
Szemétláda. Remélem lealázza!
Dühösen figyeltem azt a srácot, majd mikor hirtelen mind elindultak észhez tértem. Pislogtam párat, majd újra Yonggukra koncentráltam. Az egész pálya porzott a száguldó motorok után, amik hangosan bőgtek. Mindenki kiabált, miközben még a zene is szólt. Igazi hangzavar volt, de mindenki jól érezte magát.
Elbűvölve figyeltem és szurkoltam Yongguknak. Még én is meglepődtem magamon.
A célba érés pillanati előtt, már lélegzet visszafojtva figyeltem. Majd mikor Yongguk elsőként beért, úgy ujjongtam, mint még soha. Szerintem egy 12 éves szintjére süllyedtem akkor a sikítozásommal.
Gyorsan hátat fordítottam a pályának, majd próbáltam kiverekedni magam a tömegből, hogy odamehessek hozzá.
- Elnézést… bocsánat… elnézést.. bocs.. bocsánat. – mondtam már megszokás szerűen miközben finoman lökdöstem arrébb az embereket, hogy kijussak.
Mikor kiértem nagy levegőt vettem, majd körbe néztem.
Egy Isten vagyok.
A pálya bejárata felé vettem az irányt, amikor már Yongguk jött kifelé a motorját tolva maga mellett. Az emberek a vállát paskolgatták és gratuláltak neki.

„Ügyes voltál!”
„Hoztad a szokásos formád!”
„Senki sincs, aki letudna győzni téged!”
„Oppa, elképesztő voltál!”

Ahogy jött felém, rám nézett, és elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, majd elakartam, indulni felé, de egy ijesztő arcot pillantottam meg a hát mögött, aminek látványától megtorpantam. Szemeit egy pillanatra se vette le Yonggukról. Szemei szinte vérben forogtak. Gyűlöletet láttam a szemeiben csillogni ami megrémisztett. Mindez egy percig tartott csupán,  hiszen, a sok ember elém állt és ellepte a tömeg.
A pillanat hetek múlva is bevillant a szemeim előtt. Álmomba belopta magát, és váratlan helyzetekben jutott eszembe. Nem tudtam szabadulni a gyilkos pillantásoktól.
Pedig nem is nekem szóltak…




- Doreen… - sóhajtott egyet Mir mire felkaptam a fejem.
Egy kávézóban üldögéltünk már egy ideje, szótalanul, kínos csendben. Azelőtt sose volt ilyen…
Miért sóhajtozik ennyit? Történt valami?
- Igen? – kérdeztem félve.
- Van valami… igazából két dolog is,amit szeretnék elmondani. – mondta miközben végig a kávéját nézegette.

Miért lógatja az orrát mostanában?
- Miről van szó? – pislogtam lepetten.
- Az egyik, amit mondani szeretnék, az…. Rólunk… szól.
- Rólunk?
- Igen. – bólintott.
Mi a fene?
- A másik pedig…
Mi a szösz? Mi a jó édes…? Miért van rossz előérzetem?
- Huh… - mosolyodott el, majd nagyot sóhajtott és rám nézett.
Kezdek megijedni…
- Sose beszéltem neked erről, de nagyon aggaszt az utóbbi időben és nincs kivel beszélnem róla.
- Oké… - néztem rá furcsán.
- Melyiket akarod előbb hallani?
Miért akartam egy pillanatra azt mondani, hogy az elsőt nem is akarom hallani?

Úristen. Térj észhez! Hülye vagy te, hogy ilyet mondj?!
- Mindegy.
- Akkor kezdem velünk. – fogta meg a kávéját és kezdte forgatgatni ide-oda.
Nagyon ideges…és fáradt.
- Nem akarom tovább húzni a dolgot.
Te Szent szar.
- Doreen… - nézett rám hirtelen és kezdte nagylendülettel, de felugrottam az asztaltól.
- Ki kell mennem a mosdóba! Egy pillanat. – hadartam el, majd elrohantam.
Mi a franc? Mi.A.Franc?! Ez nem történhet meg! A mosdóba élem le az életem maradék részét és akkor nem kell meghallgatnom!
Magamra csuktam az egyik wc ajtaját, majd a homlokom az ajtónak döntöttem és lassan fejelgetni kezdtem.
- Aish… Miért reagálom ennyire túl? Azt se tudom, mit akar.
Még a víz is kivert és olyan hevesen dobott a szívem, mintha épp kiugrani készülne a helyéről.
Miért is? Azért mert féltem. Féltem, hogy elveszítem a legjobb a barátom. Hogy megbántom, azzal, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit. Már ha arról lenne szó…
Hosszú percekig tépelődtem a mosdóba. Tudtam, hogy vissza kéne mennem, de egyszerűen nem voltam rá képes. Földbe gyökereztek a lábaim.
Megmostam az arcom, majd belenéztem a tükörbe és a saját tekintetem fürkésztem.
Mi történt velem? Mintha nem is én lennék az, aki vissza néz rám. Ennyire berezeltem volna?
Nagy levegőt vettem, majd lassan kisétáltam a mosdóból.
Ahogy az asztalunk felé vettem az irányt és megláttam Mirt megtorpantam.
Mi ez?
Lefagytam és értetlenül néztem, ahogy Mir az asztal mellett áll és Yonggukkal beszélget.
Mi a fene folyik itt?
Óvatosan közelebb mentem, majd a biztonságot nyújtó fal mögé bújtam. Hátammal nekidőltem és fülelni kezdtem.
- Hyung… - szólalt meg Mir.
HYUNG?!
- Rég láttalak. – hallottam Yongguk hangját.
- Mit akarsz? – Mir hangjába némi dühöt véltem felfedezni.
- Nem köszönhetek az öcsémnek?
Öcsém?!
- Már rég nem vagyok az öcséd. Mióta is? Ja, igen hat éve.
- Mir…
- Apám kitagadott téged. Nem lenne szabad beszélnem veled. Szóval gyorsan mondd, mit akarsz.
- Tényleg csak meg akartam kérdezni, mi van veled. Meg.. persze anyáékkal. Jól vannak?
- Miért érdekel? – akadt ki Mir.
- Miért ne érdekelne?
- Felejts már el minket!
- Tudom, hogy haragszol, de..
- Nincs de! Kis kölyök voltam mikor magunkra hagytál minket! Engem és anyát. Tudtad jól, hogy apa milyen. Hogy nap, mint nap veszélyben élünk miatta, és hogy te vagy az egyetlen támaszom, de leléptél, mert az apánk azt mondta!
- Mi mást tehettem volna?!
- Bármi mást, csak ezt nem!
- Mir. – léptem ki a fal mögül nagy lendülettel mintha a mosdóból sietnék vissza. Széles mosolyt erőltettem az arcomra, majd mikor megláttam Yonggukot lepettséget színleltem.
- Ő ki? – mutattam Yonggukra.
- A.. – kezdte Yongguk de Mir félbeszította.
- Volt osztálytársam. Csak erre járt és köszönt.
Hazug.
Yongguk mérgesen nézett Mirre de az rá se hederített.
- Épp menni készült. – mosolygott rám Mir. – Igaz? – nézett szúrós szemekkel Yonggukra.
Yongguk mély levegőt vett, majd Mir szemeibe nézett.
- Pontosan.
Hazudtok, mint a vízfolyás…
Yongguk rám nézett és durva tekintete lággyá változott.
- Szia Doreen. – mosolygott, majd hátat fordított és zsebre vágott kézzel indult meg a kijárat felé.
- Doreen? – nézett rám lepetten Mir miközben én csak Yonggukot figyeltem. – Te ismered?! – lépett elém és kiabált a képembe.
- Maradj csöndbe! – kiáltottam rá.
- Miért nem mondtad el?!
- Miért kellett volna?!
- Azért, mert…! – kezdett bele, de elakadt.
Mert a bátyám. Ezt akartad mondani mi te hazug?!
- Honnan tudhattam volna, hogy a bátyád, amikor sose mondtad, hogy van bátyád?! – kiabáltam.
- Ő már nem a bátyám! – mutatott az ajtóra ahol nem rég Yongguk távozott.
- Szánalmas… - néztem rá megvetően.
Nem bírom ezt tovább hallgatni.
Az ajtóra néztem, majd elindultam felé, mikor Mir megragadta a karom és visszarántott.
- Most meg hova mész?
- Utána! – fordultam vissza dühösen. – És eszedbe se jusson megállítani. – néztem rá mérgesen. – És ha lehet, egy darabig hagyj békén. – rántottam ki a karom a szorításából.
- Doreen. – nézett kiábrándulva.
- Hagyj. – böktem oda neki ezt az egy szót, majd Yongguk után siettem.
Hova mehettél?
Kiszaladtam az utcára és forgolódni kezdtem. 

Hol lehetsz?
Hideg, baljós szél söpört végig az utcán felkavarva az addigi nyugodtságot. Hiába forgolódtam, hiába kerestem Őt a tekintetemmel százszor átpásztázva mindent, nem láttam őt sehol.
- Doreen. – jött ki Mir a kávézóból, majd az ajtóba megállt mikor meglátott.
- Most nem érek rá. – mondtam, majd el akartam menni, de utánam sietett és megragadta a karom.
- Honnan ismered a bátyám? – állt szembe velem.
- Nem mindegy az neked? Ismerem és kész! És most eressz! – kaptam ki a karom a keze közül.
- Nem maradnál velem, ha megkérnélek igaz? – lett komoly az arca.
Sose láttam még azelőtt ilyennek. A lélegzetem elakadt, és kirázott a hideg. Megsajnáltam. Vele akartam maradni.
De, annyira azért mégsem, hogy képes legyek megtenni. Szemét voltam. Meggondolatlan és érzéketlen. Ha tudtam volna, hogy nem lesz több esélyem, maradtam volna.
De nem tudhattam róla…

- Sajnálom Mir. – mondta, majd hátat fordítottam neki és rohanni kezdtem.
Majd később felhívom, és beszélek vele.


Felrohantam a lépcsőkön, majd a 404-es ajtó előtt megálltam és dörömbölni kezdtem rajta.
- Yongguk! Itt vagy? Yongguk! – kiabáltam.
Eszembe se jutott, hogy milyen rozogák ott az ajtók, így addig püföltem, hogy kinyílt. Azonnal hátracsaptam az ajtót és berohantam.
Nem volt otthon.
Idegesen a hajamba túrtam, majd lehajtottam a fejem.
Sose foglak megtalálni…



Zsebre dugott kezekkel sétáltam az utcán, Mir háza felé, miközben halk sóhajok hagyták el a számat. Nem tudtam eldönteni, hogy csak én dramatizálom túl, ami a két testvér között történt, vagy tényleg okom van arra, hogy aggódjak értük?
Hiába hívogattam Mirt egész nap, hogy beszéljek vele, nem válaszolt. Ez volt az ok, amiért késő este úgy döntöttem, hogy akár alszik már akár nem, én elmegyek és rátöröm az ajtót.

Az őrök már mind ismertek engem, úgyhogy a bejutással – ahogy általában – most se volt gondom. A ház ajtaja előtt megálltam, majd miután nagy levegőt vettem kopogni készültem, amikor kiabálás hangja csapta meg a fülem. Felnéztem az emeletre és a nyitott ablakot figyeltem, ami mögött két férfi alap rajzolódott ki.
- Miért kell ezt csinálni?! Mi értelme van?! – hallottam Mir hangját.
- Befejezted?! – hasított a levegőbe Mir apjának ideges hangja.
- Miért tetted ezt velünk?! Miért kellett elüldöznöd őt?!
- Azt hittem elég idős vagy már ahhoz, hogy ne kérdezz értelmetlen dolgokat!
Lassan leeresztettem a kezem, amivel nem rég még kopogni készültem, majd párat hátrébb léptem, hogy jobban belássak a nyitott ablakon. 
Mir arcát pillantottam meg, apja pedig vele szembe állt.

Hál’ Istennek neki csak a hátát figyelhettem. Ijesztő egy ember.
- A fiad. Miért tetted ezt vele?!
- Nem fogok egy kölyöknek magyarázkodni!
- Hogy képes egy apa kitagadni a saját gyerekét?! Miért nem engeded, hogy visszatérjen?! Miért nem engeded, hogy találkozzak a saját testvéremmel?!
- Elfelejted hol a helyed! – telt be a pohár.
- Az évek alatt egy szavam se volt! Most már igazán meghallgathatnál!
- Ha ennyire szeretnéd, mehetsz a bátyád után!
Lassan megfordultam, majd elindultam a kapu felé.
- Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy megszabadulj tőlem!
Fejem lehajtottam és úgy sétáltam ki a kapun, miközben próbáltam elengedni a fülem mellett az egyre halkuló veszekedések zaját.
Miért nem tudtam én erről? Miért nem mondta el nekem?
Könnyes szemeim lassan az égre emeltem, majd sóhajtottam egyet.
Miért nem engedtem, hogy elmondja?




- Köszönöm. – szálltam ki a taxiból, majd a korláthoz sétáltam a hol, már hallani lehetett a hangos zenét és a motorok hangját.
Nagy levegőt vettem, majd átmásztam rajta és elindultam a pálya felé.
Az emberek között sétálgattam és néha-néha a pályán versenyzőkre pillantottam hátha megtalálom köztük Yongguk-ot. Addig járkáltam az emberek között, hogy egyszer csak megpillantottam Őt, ahogy a motorja mellett áll és figyeli a pályát. Megkönnyebbülve sóhajtottam egyet, majd a szemem sarkából láttam, ahogy egy férfi valamit a kezében szorongatva futni kezd felé.
Nem volt időm gondolkozni, hogy még is mi történt, vagy, hogy mit kéne tennem. Nem azért kezdtem el rohanni felé, mert így döntöttem. Szinte ösztönből jött. Azok után a fenyegető pillantások után, csak az járt a fejemben, hogy bármikor rátámadhatnak.
Tudtam arról is, hogy lehet, túlreagálom és csak valaki… beszélni akar vele. De a gondolat, hogy „mi van, ha mégse?” Erősebben kiáltott bennem.
A semmiből termettem előtte és mielőtt észrevehetett volna, már a karjaim köré fonódtak és magamhoz öleltem.
Levegő után kapkodva szorítottam magamhoz és vártam, hogy történjen valami. 

Miért nem szúrt még le senki? Túlreagáltam?
- Én is örülök, hogy látlak. – hallottam Yongguk hangját.
Hirtelen elléptem, majd körbe néztem.
Hova tűnt?
- Keresel valakit? – nézett Yongguk is körbe.
- Én… nem. – vakargattam a fejem.
Yongguk nekidőlt a motorjának, majd zsebre dugta a kezeit és tovább figyelte a pályát.
- Hova mentél tegnap? – néztem rá.
- Hova is? – mosolyodott el. – Már nem emlékszem.
- Hazug. – mondtam alig hallhatóan.
- Nem sokára én jövök. – sóhajtott.
Király. Örülök neki de tényleg.
Yongguk körbe nézett, majd megakadt a szeme valamin.
- Mi az? – fordultam én is abba az irányba.
- Mindjárt jövök. – mosolygott rám, majd elment mellettem.
Hova megy?
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utána megyek, de  jobbnak láttam, ha maradok. Odasétáltam a motorjához, majd őrködni kezdtem felette. A percek csak teltek, nekem pedig óráknak tűntek. Az emberek jöttek mentek, néha megbámultak, hogy egy ilyen esetlen lány mit keres egy ilyen hatalmas motor mellett. Ilyenkor csak lehajtottam a fejem, vagy másfele néztem.
- Minden készen áll? – hallottam valakitől mire a hang irányába fordultam.
Két férfi beszélgetett egymással. Az egyik háttal állt nekem így nem láttam az arcát, a másikat pedig nem láttam még azelőtt.
Unalmamba nem volt jobb dolgom, mint azt hallgatni, amiről beszélgetnek. Csak néha-néha kaptam el néhány mondatot a beszélgetésükből. Nem igazán érdekelt.
- Többé nem fog gondot okozni? – hallottam megint azt a hangot.
Elmosolyodtam.
Micsoda aggodalom.
- Biztos lehetsz benne. Mindent elintéztem. – jött a válasz.
Mi a fenéről lehet szó?
Kíváncsiságomban hátrafordultam és nézni kezdtem őket.
- Remek. – tette a nekem háttal álló férfi a kezét a másik vállára.
- Ha egyszer elindult, nincs megállás. – mosolygott a másik.
Hm. Érdekes. Micsoda versenyszellem.
Már visszafordulni készültem, amikor a nekem háttal álló férfi is kezdett megfordulni. Ahogy arca egyre jobban kezdett kirajzolódni előttem, még a vér is kezdett megfagyni bennem
Te…!
Az a vérszomjas szempár szinte vörösen izzott a sötétségben. Ahogy lassan felém tartott, majd rám emelte tekintetét, ijedtemben elfordultam és levegő után kezdtem kapkodni.
Ugye nem ide jön? Könyörgöm, mondd, hogy nem ide jön ez a démon fajzat.
Lehajtott fejjel, bámultam a földet miközben a szívem olyan gyorsan vert, hogy majd kiugrott a helyéről.
A férfi alaposan végig mért miközben elsétált mellettem, majd ravasz mosoly ült ki arcára.
Mi történik itt? Valami nem stimmel.
Oldalra pillantottam és megláttam Yonggukot jönni felém. Már be volt öltözve és a bukósisak is rajta volt.
- Yongguk! – futottam elé, de ő csak kikerült és ment tovább a motorja felé.
- Yongguk! – kiabáltam utána. – Nem.. nem kéne ma pályára menj! – ragadtam meg a karját mire megállt. – Meg amúgy is.. ne hagyd csak úgy itt a motorod! Egy szóval nem mondtam, hogy figyelni fogok rá!
Értsd, meg mit akarok mondani!
Yongguk kirántotta karját a szorításomból, majd felült a motorjára.
- Yongguk! – kiabáltam utána, de nem is foglalkozott velem.
A tömeg felé rohantam, majd előre verekedtem magam. Már minden versenyző a pályán volt.
- Yongguk! – kiabáltam oda neki, de biztos nem hallotta. Vagy csak nem akarta meghallani.
A másodpercek órák súlyával zúdultak a szívemre.
Mi van velem? Mit művelek?! Miért ráz a hideg?
A kezeim remegtek és a tehetetlenség egyre elviselhetetlenebbé vált. Megszűntek a hangok körülöttem. Nem volt se zene, se kiabálás, se motorok zúgásának zaja. Csak a saját lélegzetvételeimet hallottam egészen addig míg Yongguk el nem indult. Az éles hangok visszatértek és a motorok száguldani kezdtek a pályán.
Éreztem, hogy valami nincs rendben. De honnan tudhattam volna előre? Fogalmam sem volt róla…
„Minden készen áll?” – hallottam a férfi hangját a fejemben miközben le se vettem a szemem Yonggukról.
Nem…
„Többé nem fog gondot okozni?”
Nem…
„Mindent elintéztem.”
Nem lehet… Az nem…
„Ha egyszer elindult, nincs megállás.”
- Yongguk! – kiáltottam el magam, mikor láttam, hogy a hatalmas kanyar előtt mindenki lassít, csak ő nem.
A motor kisodródott, hatalmas porfelhő lepte el a környéket és alkatrészek repültek a levegőbe.
Néhány ember azonnal berohant a pályára. Kiverekedtem magam a tömegből, majd én is berohantam a pályára.
Yongguk a motorjától néhány méterrel arrébb feküdt, és több helyen vérzett. Már két férfi ott volt, és az egyik a mentőket hívta.
Odasiettem, majd a teste mellett térdre rogytam.
A bukósisakja néhány lépésnyire hevert a földön. Fejét vér borította és semmi életjelet nem mutatott.
De nem ez volt a legijesztőbb.
- Te?! – kiáltottam el magam, majd a könnyek utat törtek maguknak.
Arcát a két kezem közé fogtam és vártam, hogy rám nézzen.
- Mir! – kiabáltam a nevét, de nem jött válasz. – Mi ez az egész?! Hogy kerülsz te ide?! – rázogattam, de hasztalan volt.
- Mir! Válaszolj! – figyeltem könnyes szemekkel, de semmi reakciót nem kaptam.
- Yongguk hol van?! – néztem fel az egyik férfire, mire az vállat vont.
- Ott van! – kiáltott a másik, majd abba az irányba néztem amerre mutatott.
Yongguk a fejét fogva, tántorgott felénk. Vérzett a feje.
- Yongguk! – ugrottam fel. – Hol voltál?! – kérdeztem sírva mikor odaért.
- Leütöttek! – mondta mérgesen.
- Ki?! – kiabáltam.
Mintha nem tudtam volna… Mir te idióta!
- Nem mindegy?! Itt mi történt? Hova tűnt a motorom?!
- Annak már sok hasznát nem veszed. – mondta az egyik férfi, majd a törött motor felé mutatott.
Yongguk elképedve nézte motorja darabkáit, majd mérgesen a férfira nézett.
- Ki volt az az idióta?!
Nem bírtam tovább ezt hallgatni. Erőtlenül a földre rogytam és kitört belőlem a sírás. Nem sokkal később láttam, ahogy Yongguk is a földre hull és kiábrándulva nézi Őt.
Elfordultam, majd arcomat eltakarva sírtam tovább.
Nem lett volna szabad hagynom, hogy a pályára menjen. Nem lett volna szabad úgy elválnom tőle. Meg kellett volna, hallgassam… amíg még volt rá lehetőségem.
A mentő hangos szirénája belehasított a gyászos csendben, miközben egy lány a múltat, egy testvér meg a jelent gyászolta.




- Két héttel később –
Futólépésbe siettem, végig az utcákon miközben a telefonom szorongattam. Korom sötét volt és csak az utcai lámpák adtak némi fényt a zuhogó esőben. Esernyőt a fejem felett tartva siettem, majd az egyik lámpa alatt megálltam.
Ez lesz az.
Percekig álltam alatta, majd megláttam egy fekete ruhás alakot szintén fekete esernyővel közeledni felém. Szembe fordultam vele és a szívem a torkomba kezdett dobogni. Fojtogató volt.
- Jól vagy? – kérdeztem mikor Yongguk megállt előttem.
Nem válaszolt, csak mereven nézett.
- Örülök,  hogy hívtál. – próbáltam szóra bírni.
Könyörgöm, mondj már valami!
- Mir… - csuklott el a hangom. – Nem a te hibád volt.
Lehet nem kellett volna szóba hoznom Mirt…
- Tudod… - mosolyodtam el, hogy elrejtsem a könnyeimet. – Akkor beszéltünk utoljára, amikor ti is. Mondani akart nekem valamit, de nem hallgattam meg. Már nem fogom soha megtudni mit akart, csak sejtéseim vannak. Goromba voltam vele. Bocsánatot kérni se lesz lehetőségem tőle. Nem csak neked van mit bánnod. Nekem is. Én is elveszítettem őt!
- Búcsúzni jöttem, nem kell a szent beszéd. – szólalt meg végül, mire ledöbbentem.
- Miért? – kérdeztem meg félve.
- El kell mennem. Apám nem fogja szó nélkül hagyni Mir halálát. Se az aki engem akart megölni.
- De…
- Nem azért teszi ezt apám, mert annyira szerette őt. Csak engem utál nagyon. Nem akarok az ő keze által meghalni.
- Hova mész?
- Nem kell tudnod róla.
- Nem mehetek veled?
- Nem. – kifejezéstelen arccal nézett rám végig.
Szabadjára engedtem a könnyeimet.
Sötét van, úgyse látja.
- Miért? – remegett a hangom.
- Hogy lehetnék együtt azzal, akit a halott öcsém szeretett?
Néhány percre mintha megfagyott volna az idő. Nem hallottam a távoli autók zaját, nem láttam a közöttünk zuhanó esőcseppeket és nem éreztem a hideg szelet az arcomon.
- Bármennyire is szeretném, nem vagyok rá képes.
- Yongguk! – szóltam rá. –Ez hülyeség!
- Doreen!
- Mir halott! – kiabáltam. – És ezen már semmi sem változtat! Most már nem mindegy, hogy velem maradsz-e vagy sem?!
- Ez nem ilyen egyszerű! – kiabált ő is.
- Szerintem Mir annak örülne a legjobban, ha te lennél velem, ha ő már nem tud! Ha nem akarta volna, hogy velem legyél, ha annyira meg akarta volna akadályozni, akkor nem ült volna fel helyetted a motorra!
- Te fel tudtad már egyáltalán fogni, hogy Mir meghalt?!
Mi van? Miért ne tudtam volna…?
- Szerintem nem! Néhány hét múlva majd sírva döbbensz rá, hogy a legjobb barátod tényleg meghalt. Nem fog többé se hívogatni se hazakísérni. Nem fog vigasztalni vagy megnevettetni! Elment! És többé nem jön vissza! Te pedig azzal akarsz együtt lenni, akinek helyette kellett volna meghalni?!
- Egyikkőtöknek sem kellett volna meghalni!
- Nem érted? Nem akarok itt maradni azért, hogy apám az életemre törjön, vagy, hogy nálad betöltsem a Mir után maradt űrt!
Elég volt a sok zagyvaságból!
Ledobtam az esernyőmet a földre, majd odaléptem Yonggukhoz. Belemarkoltam a pólójába és számat az övére tapasztottam.

Szavakkal úgy se értenéd meg…
Karjai lassan körém fonódtak, és én is kezdtem engedni a pólója szorításán, míg végül a kezem csak lazán pihent mellkasán.
Jéghideg esőcseppek zuhantak ránk, fagyos szél simogatott mindkettőnket mégis olyan szenvedélyesen szerettünk, hogy szinte lángolt a testem.
Egy egyszerű üzenet volt a csókomban: „Ne menj.” Mire ő azt felelte: „Nem megyek.
Maradok két percig, hogy meghagyjam neked ezt a pillanatot.”
Ajkaink lassan eltávolodtak, végül egymás szemébe nézünk. Néma csendbe lassan elváltunk egymástól. Egy halk suttogás volt a búcsúszó: „Várj rám.”
Vizes hajam az arcomra tapadt, az esőcseppek pedig egybeolvadtak a könnyeimmel. Egy utolsó csókot lehelt a homlokomra, majd hátat fordított és lassan távolodni kezdett.
Nem volt erőm utána kiáltani se utána menni. Úgy se maradt volna. Akkor még nem. Csak figyeltem, ahogy alakját lassan elnyeli a messzi sötétség miközben ahányszor egy esőcsepp a földön még kisebb cseppekre hullt szét, annyiszor visszhangzott a fejemben:


„Visszatérek majd hozzád”


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése