2014. február 16., vasárnap

♦ Whispers In The Dark [Eunhyuk]

Whispers in the dark [ Eunhyuk ]








- 2128 – 
A világ a feje tetejére állt. Az egyház világhatalommá nőtte ki magát és hazugságokkal irányították a világot.
A Biblia.
A Bibilia szerint Isten két embert „küldött” a Földre, Ádámot és Évát. Azt viszont a Biblia nem említi, hogy Lucifer is Isten példáját követve cselekedett. Ádám és Éva különleges erőt kapott. A gyógyítás hatalmát, míg a Lucifer vérvonalúak a pusztítást.  Hatalmat a korlátlan gyilkoláshoz. Ők a tiszta vérűek. Az erőt birtoklók. E kettő kereszteződésével születtek a „normális” erőtlen emberek, mivel a két ellentétes erő kioltja egymást. A tiszta vérűek száma egyre csökken, és örökös harcot vívnak egymással.
Az egyház élén egy tiszta vérű papnő áll, akinek kötelessége az egyház vezetése, és az, hogy minél hamarabb házasságot kössön egy vele hasonló tiszta vérűvel.  Hazugságokkal, titkokkal és szabályokkal teli világ. 
Ez az amiben élnem kellett…

**

- Ez az utolsó szoba.
- Rendben.
Kihúztam magam, komoly arccal néztem a fehér ajtót, majd lassan benyitottam.
Egy papnőnek méltóság teljesen kell viselkednie. 
Minden héten jártam kórházakba. Kötelességem volt, hogy a betegeken segítsek. Ez is egy tiszta vérű feladata. 
A szobában két ágy volt. A közelebbiben egy öregember feküdt, a távolabbiban egy velem korú férfi, bekötözött fejjel.
- Vele mi történt? – néztem a nénikémre, aki lépten-nyomon követett és segített a teendőimben. 
- Autóbalesetet szenvedett. Ha jól emlékszem… - gondolkodott el.
- Rendben. Kimehetsz. – néztem rá, mire bólintott egyet, majd kisétált. Miután hallottam, hogy becsukódik az ajtó egy halk sóhaj hagyta el a számat. Odasétáltam az öregemberhez, aki mélyen aludt.
Kezem óvatosan a mellkasára tettem. Teste a kezem alatt halovány kéken kezdett izzani, ami a gyógyulást jelentette. A betegség súlyossága határozta meg, hogy mennyi ideig tart a gyógyítás. Bármilyen betegséget képes vagyok meggyógyítani. Akár a halálból is hozhatok vissza embereket – de ez tilos. 
Tizenöt perc alatt végeztem az öregemberrel, aki fel sem ébredt az egészre. 
- Kész is. – húztam ki magam sóhajtva egyet. 
Annyira unom már az ilyet…
Lassan odasétáltam a balesetet szenvedett férfihoz, majd megálltam az ágya mellett. Ő is szintén aludt. Lassan végig néztem rajta, majd közelebb hajoltam hozzá.
Hűha.
Reszkető kezekkel nyúlni kezdtem az arca felé, majd óvatosan kisimítottam a haját az arcából.
Mindjárt jobb. – mosolyodtam el. 
Kezem a homlokára tettem, és kezdtem mindent előröl. 
Olyan fáradt vagyok…
Nagyokat sóhajtottam miközben a szemben lévő ablakon bámultam ki a fényesen csillogó városra. Már késő este volt, de az élet még mindig zajlott. 
Könyörgöm. 18 éves vagyok. Minden velem korú szórakozik, én meg…
Mikor végeztem, lassan kezdtem elvenni a kezem a homlokától, amikor hirtelen elkapta a csuklóm. Ijedtemben megugrottam egy kicsit és felé kaptam a tekintetem.
Lassan kinyitotta szemeit, majd rám nézett. Nem szólt semmit, csak nézett némán. Szelíden, mégis kissé rémülten néztem vissza rá. Ha egy filmben lettünk volna, akkor az a jelenet, ötször lett volna újra játszva, mindenféle szögből, lassítva, és ez ment volna három percen keresztül: Ahogy nézzük egymást. 
- Nicole. – nyitott be a nénikém.
- Igen? – kaptam ki a kezem a fiú szorításából, majd az ajtó felé fordultam.
- Mit csinálsz? – szűkítette össze a szemeit. Érezte, hogy valami nem stimmel.
- Semmit. Már végeztem, szóval mehetünk. 
- Rendben. – mondta, majd ellépett az ajtótól én meg vetettem egy utolsó gyors pillantást a fiúra aztán kisétáltam a szobából.

- Mit csináltál? – kérdezte a nénikém miközben végig vonultunk a folyósokon mögöttünk plusz még két testőrrel. Az emberek mikor megláttak, meghajoltak, és mosolyogva üdvözöltek. Utáltam ezt. Jobban szerettem volna, ha észre se vesznek, de mindig visszamosolyogtam mindenkire.
- Nem értem mire gondolsz. – mondtam miközben a folyosó végén balra fordultunk és a lift felé vettük az irányt.
- Az a fiú nem a kezedet fogta? – csodálkozott. 
- De. – válaszoltam tömören, mire hirtelen megállt. Még léptem párat, de aztán én is megálltam, majd visszafordultam, hogy ránézhessek.
- Bántani akart? Visszaküldjem az őröket? – lett élesebb a hangja.
- Na de ez már túlzás! – emeltem fel a hangom, jobban, mint kellett volna.
- Pszt! – szólt rám. – Hogy viselkedsz! – nézett rám mérgesen.
Ja igen. Egy papnő nem viselkedhet így…
- Csak megköszönte, hogy segítettem. – mondtam, majd odasétáltam a lifthez. 
- Biztos? Ennyi? Csak ennyi? – sietett utánam, majd beszállt mellém a liftbe.
- Igen. – válaszoltam nyugodtan.
Úristen csak megfogta a kezem. Fejezzük le, de minimum pereljük be érte…


**

-Egy héttel később - 
- Nicole! – siettek le a szüleim a lépcsőn, ahogy beléptem a házba.
Csak grimaszoltam egyet, majd egy jól irányzott mozdulattal kikerültem őket, és felsiettem a lépcsőn.
Nem volt túl jó a kapcsolatunk. Utáltam, hogy kiskorom óta minden lépésemet előre megtervezték és, hogy szinte önálló gondolataim sem lehettek. 
Fáradtan csaptam be magam után a szobám ajtaját, majd ledobtam a táskámat az ágyamra.
- Elegem van.  - motyogtam az orrom elé miután nyújtózkodtam egyet. Kómásan nyitottam ki az erkélyemre vezető ajtót, majd mikor kiléptem megcsapott a friss hideg levegő. Nagyot sóhajtottam, majd egy pillanatra oldalra néztem, majd mikor tudatosult bennem a látvány visszakaptam a tekintetem. Szemeim kikerekedtek, és már épp sikítani készültem mikor az ismeretlen alak odalépett és befogta a számat. Kétségbeesetten csapkodtam a kezét és ficánkoltam, de nem akart elengedni.  Erősen rátapostam a lábára, mire felszisszent és elkapta a kezét a számtól. Hátrébb léptem, majd eszeveszetten levegő után kezdtem kapkodni.
- Ki a franc vagy te?! – dadogtam.
- Hé. – nyújtotta ki felém a karját, majd közelebb lépett egyet.
- Ha közelebb jössz, sikítok! – hátráltam, majd végül a lábam a párkánynak ütközött, így kénytelen voltam megállni. 
Egy pillanatra megállt, de aztán újra közelíteni kezdett.
Azt hiszed csak vicceltem?!
Teljes mértékben rákészültem már a sikításra, de ezt ő is észrevette. Hirtelen odalépett hozzám én meg annyira megijedtem, hogy még hátrébb akartam lépni, de nem tudtam. A lábam nekiütközött az alacsony kőpárkánynak, de a lendület tovább vitt.  A felsőtestem kilendült és lassan éreztem, ahogy átlendülök a párkány felett, amikor az idegen férfi megragadta a karom és visszarántott.  Homlokom a mellkasának ütközött, majd karjait körém fonta.
El tudom képzelni milyen úriasan nézhettem ki, ahogy szerencsétlenül lefejelem a mellkasát.
Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, majd mikor már szinte teljesen megnyugodtam volna eszembe jutott,  hogy éppen egy idegen karjai közt vagyok. Kipattantak a szemeim, majd lerántottam magamról karjait, hátrébb léptem és egy jól irányzott manőverrel csattant a tenyerem az arcán. Kezével az arcához kapott, majd lepetten nézett rám. Meglepő pillantásait mogorva arckifejezéssel viszonoztam. 
- Ezt most miért?! – emelte fel a hangját.
Te kis…!
Tenyerem újra az arcán csattant, csak ezúttal a másik oldalon.
A másik kezével ahhoz az arcpofájához kapott, és egyre mérgesebb lett – de én is. 
- Most meg mi bajod?! – kiabált miközben mindkét oldalt fogta az arcát. – Bár mindegy. Már úgysem tudsz megütni. – mosolyodott el elégedetten, mint egy tíz éves.
Kezem újra meglendült és ezúttal homlokon csaptam, úgy, hogy hátrabiccent a feje.
- Normális  vagy?! – kiabálta, miután hirtelen visszatért a feje az eredeti pozíciójába.
Újra felemeltem a kezem, mire hátrébb lépett.
- Befogtam. – jelentette ki.
Összeszűkített szemekkel néztem, de egyszerűen nem láttam jól az arcát. Túl sötét volt ahhoz. Lassan leengedtem a kezem magam mellé, majd kihúztam magam.
- Hogyan… - akartam megkérdezni, hogy hogyan jutott ide fel, amikor megláttam egy fekete tollat mögötte, a lámpa fényében szállingózni. 
Néhány pillanatig megbabonázva néztem a fekete pihét, amivel a lágy esti szellő vadul játszadozott. A hideg végigfutott a hátamon, majd tekintetem lassan a férfire emeltem.
- Lucifer… - suttogtam magam elé.
- Látom, van némi fogalmad arról, hogy ki lehetek. – vágta zsebre a kezeit.
- Persze.  Miért…
- De ugye azt tudod, hogy nem Lucifer vagyok? – nézett a szemembe és az a sötét fekete szempár egy pillanatra vérvörösen csillant meg.
- Lucifer nincs itt a Földön. Te csak az egyik leszármazottja vagy. – mentem közelebb hozzá. – Nem lenne szabad itt lenned. – álltam meg előtte és fontam össze a karjaim magam előtt.
- Akkor miért hagyod, hogy itt legyek? – hajolt közelebb.
- Kíváncsi vagyok. – néztem rá gyanúsan. 
- Mire vagy kíváncsi? – sétált kicsit arrébb, hogy háttal nekidőlhessen a falnak. Utána fordultam, és egy pillanatra se vettem le a szememet róla.
- Miért vagy itt?
- Téged kerestelek. – válaszolt komolyan.
- Miért?
- Folyton az a „miért?”… - mosolyodott el flegmán. 
- Miért kerestél engem? ! – léptem egészen közel, és néztem a szemeibe.
És akkor beugrott. Arca kirajzolódott előttem és bevillant előttem a kép, amikor megfogja a kezem.
- Te… a kórházból… - motyogtam lepetten.
- Köszönöm és szívesen. – tárta szét a karjait és akart megölelni, de elugrottam és csodálkozva néztem, ahogy átöleli magát.
- Mégis mit köszönsz? És én mit köszönhetek neked?
- Köszönöm, hogy megmentettél. – komolyodott el megint.
Ennek két személyisége lenne vagy mi? Lucifer leszármazottjai ijesztőek…
- És velem mi van? 
- Visszatérhetnénk erre, majd később? 
- Nem lesz később. Nem is lenne szabad itt lenne! – böktem meg a mellkasát a mutatóujjammal. 
- Tudom. - hangja mintha némi szomorúságot tükrözött volna.
- Menj. – mutattam a messziségbe és tettem a másik kezem a csípőmre.
Ő csak sóhajtott egyet és a tekintetét a földre szegezte.
Megsajnáltam őt. Magányosnak tűnt és meggyötörtnek.
- Amúgy… - lágyult el a hangom.
Egy idióta vagyok. De már mindegy…
- Hogy hívnak? – sóhajtottam fáradtan.
- Tényleg érdekel, vagy csak kérded? – emelte rám üres tekintetét.
- Ne drámázz már… többé úgysem találkozunk. 
- Miért vagy ebben olyan biztos? 
- Hahó! – integettem előtte, majd magamra mutattam. – Papnő! Éva lánya! – rámutattam. – Lucifer vére csörgedezik benned.  Leesett már? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- És? – nézett rám lepetten.
Ez tényleg ilyen debil vagy csak játssza a hülyét?
- Na tűnés, mert engem megölnek, ha megtudják, hogy veled társalgok. – fogtam a fejem. 
Lassan ellökte magát a faltól, elsétált mellettem, majd felugrott a kőpárkányra, és hirtelen két koromfekete szárny tűnt fel a csillagos ég alatt. 
Wow… 
Azelőtt sose láttam ilyet közelről. Ami nem meglepő. Miért engedtek volna közel bárkihez, akinek köze van Luciferhez?
A szemeimben csillogott a Hold fénye, miközben csodálva néztem az ében fekete szárnyakat, ahogy széttárulnak. 
- Nicole. – hallottam a nevem, mire meglepődtem.
A férfi megfordult, majd fél térdre ereszkedett és az arcomhoz hajolt.  Újra és újra elvesztem azokban a rejtélyes szemekben. Szinte éreztem, ahogy lassan megbabonáz és teljesen elveszi az eszem.
- Még mindig nem mondtad el, hogy mi a neved. – mondtam megtörve a csendet, de még mindig egymás szemébe meredtünk.
Lassan felemelte kezét, majd óvatosan az arcomra tettem.
Félnem kellene? Csak mert egyáltalán nem félek… élvezem. Áthágni a szabályokat, szabadnak lenni, boldognak lenni, szerelmesnek lenni sose volt alkalmam.
Élveztem minden egyes pillantást, amit lophattam tőle, minden egyes szót és az érintését. Ragyogóan csillogó szemeit lassan lesütötte és kezét óvatosan elvette arcomtól, én, meg mint egy kislány, akitől a kedvenc játékát vették el, kaptam volna sikítozva a keze után, de nem tehettem. 
Anélkül, hogy még egy utolsó pillantásával megajándékozott volna, felállt és elfordult. Menni készült.
- Lucifer! – nem akartam még, hogy elmenjen, de nem tudtam máshogy szólítani.
- Eunhyuk. – mondta lágy hangon miközben visszanézett rám a válla felett.  – Ez a nevem, és nem Lucifer. – mondta, majd elfordult és egybeolvadt a sötét, végtelen éggel. 
Halk, sötét suttogás visszhangzott a fejemben. Az ő hangja, az ő szavai lettek volna?
Vagy csak egyszerűen egy rég elfeledett dalt dúdoltam?

„Nem, soha nem leszel egyedül
Mikor eljön az éj, csillagokkal világítom meg az eged
Halld a suttogásom az éjszakában
Mikor eljön a sötétség, tudod: mindig a közelben vagyok
Halld a suttogást az éjszakában”



**

- Atyám. – álltam meg a pap előtt, mire ő meghajolt előttem, majd az egyik szék felé intett.
Leültem a székre, majd kihúztam magam, és megvártam, míg ő is leül velem szembe.
- Miről akart beszélni velem?
- Volt egy látomásom, amibe te szerepeltél. – arca olyan komoly volt, hogy megrémisztett vele. 
- És? – lepődtem meg.
- Nem történt valami különös dolog veled? – kérdezősködött. Eléggé feszültnek tűnt.
- Nem… 
- Úgy érzem valami szörnyű dolog fog történni. 
- Mi volt a látomásában? – hajoltam közelebb.
- Éva. – suttogta. – Valaki meg fog halni. Valaki, aki közel áll hozzád. 
Éva… A második – hivatalosan egyházi – nevem.  Minden papnőt így szólítottak. Úgy voltunk számon tartva, mint egykor a királyok… III. Napóleon, II. Claudeus, VII. Luxemburgi Henrik és még folytathatnám. Csak itt a nevek ugyanazok voltak. XI. Éva, XIV. Éva… Én a XVII. Éva vagyok és mi mind egy nőnek vagyunk a leszármazottjai, az első Évának. 
Olyan hülyén hangzik…. Helló Éva vagyok, Éva lánya. Hülyeség az egész….
Hátradőltem a széken, és a hideg végig futott a hátamon.
- Értem. Köszönöm, hogy elmondta. – álltam fel az asztaltól.
- Éva! – kiáltott utánam.
- Igen atyám? – fordultam vissza. 
- Légy óvatos. 
- Rendben. – mosolyogtam, majd kisétált a kicsiny szobából.  Elmentem az oltár előtt, majd a padok között végig siettem, és elhagytam a hideg templom területét. 

**

Amikor benyitottam a házunkba, lassan körbenéztem majd mikor meggyőződtem róla, hogy nem vett észre senki, gyorsan elindultam a lépcső felé.
- Nicole! – hallottam anyám hangját, mire megtorpantam.
A francba.
- Igen? – fordultam vissza.
- Hogy-hogy ilyen későn? – sétált oda hozzám.
- Templomban voltam.
- Értem. – mosolyodott el.
Anyám minden álma volt, hogy olyan hívő legyek és az egész életem az egyháznak szenteljem, ahogy ő is tette. De úgy érzem nekem nem kéne itt lennem…. Hiába vagyok Éva lánya.
- Nemsokára kéne már találni neked valakit… - komolyodott el.
- Anya! – szóltam rá.
- Nem olyan könnyű egy tiszta vérű férfit találni. – sóhajtott. – Jó lenne, ha minél előbb megházasodnál. Apád is ezt szeretné.
- Mondtam már nektek, hogy még egy jó pár évig házasságról hallani sem akarok!
- Ez nem így működik.
- Miért kell olyanhoz hozzá mennem, akit nem is ismerek?!
Ez volt a legutálatosabb része az egésznek… Hogy volt képes anyám is megtenni ezt, és gyereket szülni egy olyan férfinak, akit nem is szeret?!
- Mert ez a feladatod része! – emelte fel a hangját. – Szedd össze magad, és nőj fel agyilag a feladathoz. Tudom, hogy nehéz, de el kell fogadnod! – fordított hátat, majd lassan elsétált.
Kezem lassan ökölbe szorult, és alig bírtam a könnyeimet visszatartani. Nem szomorú voltam, inkább dühös. Dühös a szüleimre, az egyházra, az egész világra. 
Miért teszik ezt velem?! 
Feltrappoltam a lépcsőn, majd magamra zártam a szobám ajtaját.
- Elegem van ebből az egészből. – morogtam az orrom alatt, miközben leültem az ágyamra. 
A fejemet fogtam és nagyok sóhajtottam.
Utálom az életem.
Lassan felálltam, majd kinyitottam az erkélyem ajtaját. A hűvös szellő egyből vadul játszani kezdett a függönyömmel, és körbe lengte az egész szobámat. A csillagok is épp olyan fényesek voltak, mint akkor, azon az estén…
Kisétáltam, majd felültem a kőpárkányra és a lábamat lógtam. Néha lenéztem a mélységbe, ami alattam volt, de egy pillanatra se éreztem azt, hogy félnem kéne. Élveztem, ahogy a hideg levegő a bőröm simogatja, és ahogy a lágy szellő a hajammal játszadozik. 
Addig bámultam a messziségbe, míg egyszer csak arra figyeltem fel, hogy egy fekete toll szállingózik előttem kisebb-nagyobb kitérőkkel a föld felé tartva. Felkaptam a fejem és elmosolyodtam.
- Eunhyuk! – vigyorogtam, mint a tejbe tök.
Hatalmas fekete szárnyaival eltakarta az eget, ahogy felettem lebegett és lenézett rám. Halványan elmosolyodott, majd csapott egyet szárnyaival, ami felkavarta a levegőt.  Elém repült, és előttem lebegve nézett a szemeimbe.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogsz örülni nekem.
- Hidd el én sem. 
- Csak nem történt valami? – mosolygott.
- Nem fontos. – motyogtam az orrom alatt. 
- Jössz? – nyújtotta ki felém a kezét.
- Hova? – pislogtam.
- Bárhova. Ahova csak szeretnél.
Milyen sokat vártam arra, hogy egyszer ezeket a szavakat hallhassam…
- Rendben. – mosolyodtam el, majd felálltam a kőpárkányon, és kezem lassan az övébe tettem. Egy pillanatra lehajtottam a fejem, hogy szemügyre vegyem az alattunk lévő mélységet.
Nem félek… az nagy baj?
Eunhyuk közelebb jött, karajit körém fonta, és magához szorított. Én is átöleltem őt, és többé nem néztem le, a mélység felé, csak fel, a határtalan csillagos ég felé. Lassan emelkedni kezdett és éreztem, ahogy a lábam távolodik a talajtól.  Élveztem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám a sötét ég, és hogy magamba szívhatom Eunhyuk bódító illatát. Biztonságot nyújtó erős karjai között, tudtam, hogy akár a csillagokat is elérhetném. Vele, bármire képes vagyok.
- Eunhyuk. – szólítottam, mire egy pillanatra rám nézett.
- Hm?
- Vigyél el innen.
- Hová? – mosolyodott el. 
- Bárhová.  – dünnyögtem elkeseredve.
Arra eszméltem fel, hogy a lábam talajt ér. Meglepődve néztem le, majd mikor láttam a biztos talajt a lábam alatt, elengedtem Eunhyukot és körbenéztem.  Egy hatalmas épület tetején voltunk. Közelebb sétáltam a korláthoz és végignéztem az éjszakai tájon. A színes fényeken, amik csak úgy villództak az éjszakában. Hallgattam az éjszaka hangjait, autók zaját, zene halovány foszlányát, szél zúgását.  Eunhyuk mellém lépett, majd az ujjainkat összekulcsolta.  
Lehet meg kellett volna lepődnöm? Vagy kíváncsian ránéznem? Nem tudom. Olyan természetesnek tűnt az egész. Annyira egyértelmű volt számomra, hogy csak ő lehet az, akinek a kezét foghatom…
„Éva, valaki meg fog halni. Valaki aki közel áll hozzád.”
Lassan Eunhyukra néztem és aggódó szemekkel figyeltem, ahogy a tájra mered, miközben keze melegsége szétárad az egész testemben. 
- Mi az? – mosolyodott el, majd rám nézett.
- Semmi. – ráztam meg lassan a fejem, majd visszamosolyogtam rá.
- Még mindig nem értem mi járhat a fejedben. – emelte a tekintetét az égre.
- Miért? 
- Azok után, ahogy elküldtél, nem gondoltam volna, hogy itt fogunk állni. – kapott bele egy kisebb szellő a hajába. – Miért engem választottál?
- Nem én választottalak. – néztem fel én is az égre. – A szívem tette. Nekem semmi beleszólásom nem volt az egészbe.
- Olyan vagy, mint Éva. Látszik, hogy a lánya vagy. – sóhajtott.
Miért nézi ilyen szomorúan az eget?
- Miért?
- Mindkettőtöket könnyen bűnbe lehet csábítani. – mosolyodott el egy pillanatra.
- Eunhyuk. – fordultam vele szembe, mire ő is rám nézett. – Képes lennél velem maradni örökre?
Minél tovább tartott a csend annál idiótábbnak éreztem magam. Idegtépő pillanatok voltak azok, amíg csak egymás szemébe meredtünk, és a lágy hideg szellő körülöttünk táncolt. 
- Mit jelent az örökre? – törte meg a csendet.
Komoly arca némi félelmet keltett bennem.
- Azt, hogy a halál után is. 
- Ilyet nem ígérhetek.
- Miért?
- A halál után elválnak útjaink. – csúsztatta ki lassan ujjait, az enyémek közül. 
- És addig? 
Foggal, körömmel harcoltam érte, mintha az életem múlott volna rajta. Már akkor is tudtam, hogy tönkreteszek mindent, de felelőtlen voltam. Nem hallgattam az eszemre csak a szívemre. Mikor először hallottam szavát, nem ijedtem, meg, mint ahogy általában szoktak. Pedig nekem több félteni valóm volt, mint másoknak… Nem futhatok el az érzéseim elől. Lehet, elsietem őket, de olyan kevés időm van élni. Sőt… most élek először, igazán. 
- Ne érts félre. – mosolyodtam el zavaromba, majd lesütöttem a szemeimet.  – Nem akarom rád erőltetni magad. Csak te vagy az első, aki nem Évát látja bennem. Én csak… - kezdett fojtogatni a gombóc a torkomban. – Boldog akarok lenni. Önmagam akarok lenni. 
- Nicole… - sóhajtott. – Én szeretlek téged.
Hogy lehet valamit ilyen könnyedén kimondani?
- Én is szeretem az esőt, de azért nem állnék alatta. Szeretem a szomorú zenéket, de nem hallgatnám egész nap azokat. Szeretem a magányt, de sok fájdalmat okoz.  Te meg szeretsz engem, de azért annyira mégsem…
- Ennél jobban nem szerethetlek. Tudnálak, de nem lehet.
- Te jöttél utánam! Te kerestél meg! Miért tetted, ha úgyse lenne bátorságod, bármit is tenni értünk?
- Te képes lennél mindent csak úgy eldobni magadtól? – lett mérgesebb a hangja
- Igen! Különben nem lennék most itt!
- Éva! – kiáltotta, majd hatalmas fekete szárnyai előtörtek és kitárultak, fekete pelyhekkel ellepve a körülöttünk lévő levegőt. 
Megijedtem, ezért hátrébb léptem, és elfordítottam a fejem.
- Nem vagyok Éva. – mondtam alig hallhatóan. – Ne hívj így. Legalább te ne. – néztem rá a könnyes szemeimmel. 
Miért szúr ennyire a mellkasom? Mintha millió kés fúródna keresztül rajta újra és újra.
Eunhyuk kemény arca lassan ellágyult, én meg nem voltam képes a szemébe nézni.
- És te sem vagy Lucifer. – töröltem le gyorsan az arcomról egy kósza könnycseppet.  – Mi rosszat tettem, hogy nem lehetek azzal, akivel akarok? Én nem csináltam semmit… - vettem a bátorságot és a szemébe néztem, mire ő lehajtotta fejét, majd az egyik hatalmas éj fekete szárnyával eltakarta a fél arcát, hogy elrejtse vele könnyeit.
- Én… - remegett a hangom. – Nem tudom mi a szerelem. De azt mindig is tudtam, hogy nem olyan egyszerű.  Nem tudom, hogyan kell szeretni, csak azt, hogy kit akarok.  Miért ne szerethetném azt, akit akarok? ! Én nem tehetek arról – mutattam rá, miközben potyogtak a könnyeim. – hogy szeretlek! Ezt a félig idegent, rejtélyes, fekete angyalt szeretem, és nem én akartam így! – kiabáltam.
- Idióta. – nézett rám miközben én csak a szemeimet törölgettem. – Én adtam egy esélyt, hogy elmenekülhess.  – mondta, majd a következő pillanatban éreztem, ahogy átölelt és magához szorít. Hatalmas szárnyai pajzsként öleltek át mindkét, hogy az ég se lássa, azt, ahogy Éva és Lucifer könnyes csókkal enyhíti fájdalmát.


„A szerelmed örökre az enyém,
A szerelmem arra vár
Hogy könnyeid rózsákká változtassa
Én leszek az, aki átölel
Én leszek az, akihez menekülhetsz
A szerelmem egy lángoló, pusztító tűz”

**


- 4 hónappal később - 
Ahogy beléptem a templomba, jéghideg levegő simogatta meg az arcomat. Megálltam és mély levegőket vettem. Olyan volt mintha hatalmas sziklák nehezednének rám. Nehéz volt minden lélegzetvétel.  Megráztam a fejem, majd erőt vettem magamon.  
- Jól vagy? – szólalt meg a nénikém a hátam mögül.
- Persze. – vettem nagy levegőt.
Lassan felemeltem a kezem, hogy a szentelt vízbe mártsam, majd keresztet vessek. Ahogy a kezem a vízhez ért, az lángoló tűzként marni kezdte a bőrömet. Felkiáltva kaptam el a kezem és néztem, ahogy vörössé válik. Papok éneke visszhangzott a fejemben, ahogy kántálnak. Egyre hangosabb és hangosabb lett, és az őrület határára taszított.


„Tűnj el Sátán, ravaszság és minden csalás mestere, ellensége az emberi üdvözülésnek. Törj meg Isten mindenható keze alatt, remegj és menekülj, amikor segítségül hívom e Szent és Rettenetes nevet, amitől még a pokol is megremeg.
Az ördög csapdáiból ments meg uram őt, és add, hogy békében és szabadságban szolgálhasson téged„


A fejemhez kaptam és a fogaimat összeszorítva próbáltam visszatartani a kiáltást, amit az elviselhetetlen fájdalom eredményezett. 
- Nicole? – lépett mellém nénikém rémült arccal.
Megfordultam, majd kirohantam az ajtón. Ahogy egyre távolabb és távolabb futottam, a mellkasom szorongatva, az égető fájdalom enyhülni, a papok éneke a fejemben pedig halkulni kezdett. 

**

Felrohantam a szobámba, majd levegő után kapkodva estem össze az ágyam mellett. A nyitott ablakomon beáramlott az éjszakai levegő, majd mikor odanéztem Eunhyukot pillantottam meg.
- Mi történt? – sietett oda hozzám, majd mellettem térdre ereszkedett és magához húzott.
- N-nem tudom… nem tudom… - remegett a hangom és még sokk hatása alatt voltam. El volt borulva az agyam. Alig tudtam magamról. Teljesen meg voltam rémülve. 
- Nyugi… - ölelt szorosan magához, miközben a fejem simogatta.
- É-én… - nem jöttek értelme szavak a számra. Nem tudtam elmagyarázni, ami történt, hiszen magam sem értettem. 
- Nicole! – dörömbölt apám az ajtómnál. 
Felkaptam a fejem és rémülten néztem Eunhyukra.
- Menj! – szóltam rá és próbáltam ellökni magamtól, de nem engedett.
- Nicole! – kiabáltak a szüleim.
- Nicole minden rendben? – hallottam anyám rémült hangját. 
- Menj már! – könyörögtem neki sírva.
Az ajtóm hirtelen hátravágódott, mire én összerezzentem. A szüleim megálltak a szobám ajtajában, én meg mikor magam mellé néztem, Eunhyukot sehol se találtam. Lihegve néztem ki a nyitott ablakomon, amin a függöny még mindig vadul rángatózott távozásától.
- Jól vagy? – rohant oda hozzám anyám és ölelt meg. 
Rémülten kapkodtam a tekintetem ide-oda, majd mikor megláttam apám mérges, fenyegető pillantásait, a vér is megfagyott bennem.  
Mégis mi a fene történik?


**


- Biztos vagy benne? – hallottam anyám hangját az ajtó mögül, amire a füleim tapasztottam, hogy mindent tisztán halljak.
- Igen! Emlékezz, csak mit mondott! – apám vadul ordibált. Ijesztő volt. – Ami a templomban történt komoly gondot jelent!
- De miért történt? 
- Láttam. – mondta apám, mire összerezzentem. – Egy pillanatra a szemembe nézett, majd eltűnt! 
- Lucifer?
- Évát akarja… - morgott.
- Mi legyen? 
- Jelentsd azonnal a Vatikánnak! Ha elterjed a hír, hogy Lucifer a papnőt akarja, keresni fogják. Nem lesz, olyan hely a világon ahova elbújhatna! Meg kell halnia! Nem veszíthetjük el Évát…
Ez van. A saját szüleimnek is csak Éva vagyok. 
A kezem ökölbe szorítottam, majd visszasiettem a szobámba.
Ha hagyom, hogy a hírt elterjesszék, Eunhyuk meghal. Nem fognak rám hallgatni. Ha felemelem a hangom, még be is zárnak. 
- Legyen hát. – mondtam, majd felemeltem a fejem.
Eunhyuk, ne hagyj magamra. Ezek után, nem marad senkim. Segíts nekem…
Emlékszem, hogy sietve sétáltam le a hosszú lépcsőkön, majd hogy lassan megfontoltan, ballagtam vissza néhány perccel később. Az elmém teljesen elborult, az emlékeim homályosak akkorról. Azt hittem, hogy az nem én vagyok, hogy kifordultam magamból. De rájöttem, hogy az volt az igazi énem, amit eddig mélyen elnyomtam, de a sötétség felszabadította. Ezért nem léphettem be többet Isten házába…
Emlékszem, ahogy lassan benyitottam a szüleim szobájába ők meg lepetten meredtek rám. 
- Nicole… 
Undorodtam attól, ahogy a nevemet mondták. Haragot szítottak bennem.
- Mi a baj? – kérdezte anyám rémülten.

Emlékszem, ahogy üres tekintettel meredtem a padlóra, miközben a hideg levegő újra a bőröm simogatta. Emlékszem arra, hogy milyen érzés volt, mikor két szempár meredt rám, mozdulatlanul. Arra, hogy milyen volt, mikor a kétségbeesett sikolyok belengték a szobát. 
Emlékszem, a vérfoltokra a falakon, a könnyekre a szemekben, és a kimondatlan szavakra a szívekben.  
Emlékszem, az undorító fekete varjakra, amik hangja belehasított a síri csendbe. A tőr lassan csúszott ki a kezemből, majd hangos csörömpöléssel ért földet.  Úgy folyt végig a vér az ujjaimon, mint a könny mások arcán.  Velük ellentétben, az én arcom vértől volt ázott.
Emlékszem, hogy a fekete tollak táncot jártak a levegőben, és hogy két kar hátulról körém fonódott. Homlokát vállamra hajtotta, haját pedig bepiszkolta a rajtam pihenő vér. Forró könnycseppje vállamra hullt, majd végig folyt a mellkasomon. 
„Én nem vagyok Éva, és te sem vagy Lucifer. „
Attól a naptól kezdve, én már többé nem voltam Éva lánya, és Eunhyuk sem Lucifer leszármazottja.  Megölte Éva lányát… Az, hogy Lucifer leszármazottja legyen ezek után is, lehetetlen volt.
- Téged választottalak, Lucifer.
Azért, hogy önmagam lehessek... hogy veled lehessek. Ez volt az amit meg kellett tennem. Mert, nagyon szeretlek téged...
Emlékszem, a suttogásra, amire a fekete tollak újabb táncot jártak. A suttogásra, ami megremegtette a szívem, és egy gyilkos illúzióba taszított. 


„Mikor eljön az éj, csillagokkal világítom meg az eged
Halld a suttogásom az éjszakában
Nem, soha nem leszel egyedül
Mikor eljön a sötétség, tudod: mindig a közelben vagyok
Halld a suttogást az éjszakában”




2014. január 31., péntek

♦ I will imprison you in darkness [Yongguk | Mir]

I will imprison you in darkness [ Yongguk | Mir ]







- Doreen! – sétált ki az ajtón boldogan Mir.
Olyan kellemetlenül érzem magam…
Körbe nézett és végigmérte az összes őrt, aki az ajtóba, kapukba és az udvarba álltak.
Hogy lehet így élni?
- Menjünk. – nézett újra rám, majd elmosolyodott.
Kisétáltunk a kapun, majd miután már egy őr vagy biztonsági kamera sem látott minket felsóhajtottunk.
- Őrültek háza. – mondta fáradtan.
- Még engem is idegesít, pedig nem nekem kell így élnem.
- Na mindegy. – mosolyodott el. – Ma érezzük jól magunkat.
- Ez csak természetes. – kacsintottam.
Általános iskola óta ismerem ezt a hülye gyereket. Amolyan… legjobb barátok vagyunk. Az apjának valami hatalmas vállalata van. Nagyon fontos és gazdag ember, de vannak sötét ügyei…
Újonnan megint belekeveredett valamibe és a háza szinte mindegyes négyzetcentiméterére őröket állított, hogy védje a családját. Vagy inkább magát…


- Nem akarok hazamenni. – sóhajtott Mir miután késő délután kisétáltunk a moziból.
Én sem akarnék hazamenni a helyében…
- Már megszokhattad volna az ilyeneket. – válaszoltam egyhangúan.
- Az ilyesmit nem lehet megszokni
- Azt hittem nem érdekelnek apád dolgai. – néztem rá lepetten.
- Nem is. Egészen addig, amíg az amiket csinál nem hatnak ki rám.
Most kivételesen tényleg megviseli a dolog…
- Jó majd ezen is túl leszel! Szedd már össze magad! Ez nem jellemző rád…
- Sajnálom. Megpróbálok helyrerázódni.
Szegény szerencsétlen…


- Nem maradhatnál itt ma éjszaka? – nézett rám mikor a kapujuk előtt megálltunk.
- Sajnálom Mir. Nem hiszem, hogy apád díjazná. – húztam a szám.
- Doreen… - könyörgött összetett kézzel.
- Nem lehet. – mosolyogtam. – Majd holnap is eljövök.
- Ígéred? – nézett rám gyanúsan.
- Igen-igen, csak menj már be. Még azt hiszik, valamiben szervezkedünk ha visszanézik a biztonsági kamera felvételeit.
- Rendben. – lépett hátrébb. – Akkor holnap! – nézett vissza rám boldogan mikor belépett kapun. Intettem neki egyet, majd hátat fordítottam a kapunak és elindultam a hazavezető úton. Lehajtott fejjel, elmélyülve a gondolataimban sétáltam hazafelé a sötét utcákon.
Olyan fáradt vagyok. Kivételesen teljesen lefárasztott ez a mai kiruccanás.
A kavicsokat rugdosva haladtam csigalassúságban. Teljesen megfeledkeztem magamról, ami jellemző volt rám, főleg ha egyedül vagyok.
Sose érek haza. Aish.. miért nem tudok teleportálni?!
Megálltam, tekintetem a sötét csillagos égre emeltem, majd sóhajtottam egyet. Percekig pásztáztam az eget – mint aki annyira ráér és nincs jobb dolga – amikor motor zúgására lettem figyelmes. Rögtön megfordultam, de addigra már öt motoros körözött körülöttem.
Ezek meg honnan a viharból kerültek ide?! Vagyis.. Egyáltalán kik ezek?! És mit akarnak tőlem?!
Rémülten forgolódtam miközben a tekintetem ide-oda kapkodtam közöttük.
A hűvös éjszaka levegőjét felkavarta a hangos motorok, és a kerekeik csikorgásának zaja. A szívem a rémülettől olyan hevesen dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről. Rosszabbnál rosszabb dolgok jutottak az eszembe miközben a hideg rázott gúnyos nevetéseiktől.
Megvernek? Elrabolnak? Vagy valami rosszabb? Miért én? Miért pont én? Nem is ismerem őket!
Az egyik leállította a motorját, majd miután leszállt róla és kitámasztotta levette a bukósisakját. Rátette a motorra, majd rám nézett egy halvány mosollyal.
Hiszen ez még kölyök! Vagyis… csak pár évvel lehet idősebb, mint én!
 - Nem kéne, egy ilyen fiatal lány késő este egyedül sétálgasson. – vágta zsebre a kezeit, miközben a többiek még mindig köröztek a körülöttünk, hogy nehogy el tudjak menekülni.
- Kösz, hogy figyelmeztettél. Nagyra értékelem de tényleg! Akkor, ha nem haragszol… mennék. – kezdtem lassan hátrálni.
- Hova-hova?
- Haza. Haza! – emeltem fel a hangom.
- Még nem mehetsz haza. – mosolygott.
- Az előbb még az volt a baj, hogy itt vagyok! – tettem csípőre a kezeimet.
Ez egy gyökér.
- Gyere, menjünk egy kört. – bökött a fejével a motorja felé.
- Kizárt. – vágtam rá.
- Nem kérésnek szántam! – emelte fel a hangját.
Nyeltem egy nagyot, a következő pillanatban pedig már azt láttam, ahogy a fiú hatalmas léptekkel közelít felém. Pár lépést hátráltam, de aztán megtorpantam, ahogy meghallottam a mögöttem elszáguldó motorok hangját.
Egy pillanatra a hátam mögé néztem, majd újra a fiúra, aki egy pillanat alatt termett előttem.
- V-várj! Beszéljük meg! – nyújtottam ki magam előtt a karom, hogy távol tartsam magamtól.
Nem sikerült.
- Beszéljük. – mondta, majd lehajolt és felkapott a vállára.
- Tegyél le! Hallod?! – kapálóztam és ütögettem a hátát.
Sikításom hangját elnyomta a motorok zaja.
Nyomorult perverz idióta seggfej! Még is mi a francot akar?!
Odavitt a motorjához, majd letett és a motorra mutatott.
- Szállj fel. – utasított, majd felvette a bukósisakját és felült a motorra.
Rám nézett, majd megpaskolta a helyet ahova ülnöm kellett.
- Nem akarom. – néztem rá undorral.
Hirtelen előkapott egy pisztolyt, majd rám szegezte.
- Nyugi ez még csak az előjáték!
Na most aztán megnyugodtam…
- Mozdulj! – kiáltott rám mire összerezzentem.
Idegesen szívtam egy mély levegőt, majd remegve ültem fel mögé. Beindította a motort, majd eltette a pisztolyt.
El kéne vennem és lelőni vele?
Amikor hirtelen elindult felsikítottam és a ruhájába kapaszkodtam, nehogy leessek.
Hihetetlen sebességgel száguldott az utcákon. Minden egyes kanyarnál lepörgött előttem az egész életem.
Nagyon féltem.
Elrabolnak, majd megerőszakolnak? Le kéne ugranom a motorról.
Lenéztem a földre, majd hátra. Csak úgy suhantak el a képek a szemem előtt.
Akkor összetörném magam…
- Ya. – kiabáltam, hogy biztosan meghallja.
Hát nem hallotta meg.
Süket balfék.
- Ya! – kiáltottam hangosabban.
- Mi van?! – kérdezte mérgesen, miközben egy pillanatra hátranézett.
- Hova megyünk?
- Ne aggódj, senki se fog ott rád találni.
Aishh. Tudtam. A francba!
A számat harapdáltam idegességemben. Teljesen kétségbe voltam esve és a kemény beton egyre hívogatóbb lett.
Le kéne ugrani…
Becsuktam a szemem és hosszú percekig tervezgettem, ahogy elengedem őt és leugrok a száguldó motorról.
Gyerünk. Csináld már. Ne legyél ennyire beszari! Ugorj!
Kinyitottam a szemem és lassan kezdtem elengedni a fiút, amikor a semmiből egy másik motoros termett mellettünk.
Nem az ő bandájából való volt. Előrántott egy pisztolyt, majd ránk szegezte.
Istenem, hova kerültem?!
Újra belemarkoltam a fiú ruhájába és homlokom a hátának döntöttem. Nem sokkal ezután már hallottam, ahogy elsül a pisztoly és a motorba fúródik. A motor meginogott, de a fiú még épp egyensúlyba tudta hozni. Ő is elő akarta venni a pisztolyát, de mikor megláttam megragadtam a karját, mire jött az újabb lövés, és a motor felborult.
Métereket csúsztam a kemény betonon, miután fordultam párat. Mikor megálltam és kinyitottam a szemem a motor még mindig oldalra dőlve csúszott a betonon. Alig láttam valamit az éj sötétéjében, és a könnyekkel a szemeimben. Lassan felkönyököltem, majd megláttam, hogy vérben ázik alattam a beton.
Nem gondoltam volna, hogy valaha ez fog történni velem. Miért velem? Miért?
Levegő után kapkodva bámultam a földet. Nem volt erőm felkelni.
Valaki odahajtott mellém a motorjával, majd odasietett hozzám. Beszélni akartam hozzá, de semmi erőm nem volt. Alig tudtam magamról valamit.
- Gyere. – mondta, majd felvett és a motorjához vitt. 
Felültett rá, mint valami rongybabát, majd felült és a kezeimet maga köré fonta.

- Kapaszkodj. El ne engedj! – mondta, mire fájdalmasan bólintottam egyet.
Úgy éreztem lélegezni sincs erőm, de igyekeztem minél jobban kapaszkodni belé, ahogy kérte.

Ha már nem hagyott ott meghalni, nem akarok több gondot okozni neki.
Gondolom, nem akarja a lezuhanó darabkáimat gyűjtögetni…



Forog velem a világ…
Enyhe hányinger kapott el, amikor lassan kinyitottam a szemem és pislogni kezdtem. Egy ócska kanapén feküdtem, és egy vékony takaró volt rajtam. A kanapé előtt volt egy kis fából készült asztal, amin kötszerek és kenőcsök hada hevert. Ahogy lassan körbe jártam a tekintetemmel a házat – vagy is inkább szobát – egyre jobban meginogtam abban, hogy biztonságban vagyok.
Mi ez a hely? Képes itt egyáltalán bárki is élni?
Omladozó falak vettek körbe. Ballra volt egy rozoga ajtó – a fürdőszobát rejthette maga mögött - , szembe egy nagyobb – bejárati ajtó - , jobbra pedig egy nagyobb asztal, kis hűtő és edények.
- Aishh. – ültem fel lassan, majd a kezem a fejemre tettem, ami be volt kötve.
- Felébredtél? – lépett oda valaki hozzám egy pohár vízzel a kezében.
- Hol vagyok? – vettem el a poharat, majd felnéztem rá.
Komoly arckifejezéssel nézett le rám, majd zsebre vágta a kezeit.
- Nem tört el semmid, csak horzsolásaid vannak és kissé beverted a fejed.
- Nem ezt kérdeztem. – néztem rá unottan. – És honnan tudod? Orvos vagy talán? Honnan tudod, hogy nem tört el semmim? Elég szép esés volt, simán megtörténhetett!
- Nem vagyok orvos, de törtek már el csontjaim és hidd el, ha nem lenne, igazam most visítanál a fájdalomtól.
Logikus.
- Mindegy.
- Kelj fel. – utasított.
- Miért?
- Haza viszlek. Vagy netán itt akarsz aludni? – húzódott huncut mosoly az arcára.
- Menjünk! – pattantam fel, majd siettem az ajtóba. – Mire vársz? Induljunk! – néztem vissza rá.
Odasétált hozzám, majd kivett egy telefont a zsebéből amit felém nyújtott.
Az most…?
A zsebembe kezdtem turkálni, de a telefonom nem volt benne.
Kikaptam a kezéből a telefonom, majd mérgesen ránéztem.
- Miért vetted el?! Mit csináltál vele?!
- Nyugi! – lépett hátrébb. – Csak kikapcsoltam, mert folyton szólt!
Aish. Elég lett volna, ha lenémítja!
- Menjünk. – lépett ki az ajtón, én meg követtem őt, becsukva magam után a szegényes kis lakás ajtaját.
A liftbe néma csendbe álltunk egymás mellett. Egy szót se szóltunk egymáshoz egész úton. Pedig annyi kérdésem lett volna hozzá, de valahogy nem jöttek a szavak.
„ Miért segítettél rajtam?”
„Ki vagy te?”
„ Miért érzem azt,  hogy hasonlítasz valakire, aki közel áll hozzám?”
„Fogunk-e még valaha találkozni?”
De ami a legjobban motoszkált a fejemben: „ Ha valakinek van pénze egy ilyen drága motorra, akkor miért úgy él ahogy? Magyarázd el nekem, hogy megérthessem, hiszen biztos van valami oka. Talán üldöznék és bujkálnod kell? „

Mikor megérkeztünk meg se várta, hogy elköszönjek tőle, már tovább is ment.
Fáradtan ballagtam be a házba, majd csuktam magamra szobám ajtaját. A szüleim nem voltak otthon, szokás szerint. Kora reggeltől késő estig dolgoztak mind a ketten.
Leültem az ágyamra, majd bekapcsoltam a telefonom.
9 nem fogadott hívásom és 3 üzenetem volt.
Mindet Mir ügyeskedte össze.

„Doreen, hol vagy? Felhívtak a szüleid, hogy még mindig nem értél haza. Azt mondtam nekik, hogy nálam vagy. Történt valami?”
„Miért nem veszed fel?”
„Hívj vissza!”
- Aigoo… - mosolyodtam el.


Még aznap elmentem Mirhez. Hiába a sok őr, és biztonsági kamera. Mivel a szüleink is jóba voltak szabad bejárásom volt a házba.
- Mir? – léptem be a házba.
- Doreen! – lépett elém csípőre tett kézzel. – Mi történt tegnap este?! – nézett elképedve a fejemre – ami ugye be volt kötve - , és a többi kisebb sebemre a karomon.
- Hiszed vagy sem… - kezdtem nagy lendülettel. Tényleg el akartam mondani az igazat. – Elestem. – fújtam ki a bent tartott levegőt.
- Hogy tud egy ember ilyen szerencsétlenül elesni? – mért végig.
- Neked ezt tudnod kéne. – húztam a számat.
- Miről beszélsz? – nézett rám.
- Nem is tudom ki esett el álló helyzetből úgy, hogy nem elég, hogy az orrát de még a karját is eltörte. Bravúros teljesítmény volt. Még tőled is.
- Mondtam, már hogy akkor nem voltam túl jól és szédültem meg minden!
- Persze, tudjuk. – intettem le.
Szerettem Mirt. Mint egy barátot. Mivel nem volt testvérem, tökéletesen kitöltötte számomra az űrt, amit egy testvér szokott általában elfoglalni.
Voltak furcsa dolgai, megszólalásai, megmozdulásai. Furcsa utalgatásai, de sose vettem komolyan.

Egyáltalán van ember, aki őt valaha is komolyan vette?



- Bárcsak így telhetne minden napom. – sóhajtott Mir miközben kora délután az utcán sétálgattunk egy-egy fagyival a kezünkben.
- Így? – néztem rá.
- Veled. – mosolygott.
- Ki mondta, hogy nem így lesz? – válaszoltam nyugodtan. – Tudod. Örökre barátok. – bokszoltam vállra.
- Igen. – mosolyodott el kis szünet után.
- Olyan finom. Vagy százat meg tudnék enni belőle. – végeztem ki a fagyim.
- Hozzak még?
- Aha. – mosolyodtam el.
- Mindjárt jövök. – rohant el az ellenkező irányba.
Leültem az egyik padra, és a földön lévő kavicsokkal szórakoztam a lábammal. 

Olcsó szórakozás hülye gyerekeknek…
- Omo. – hallottam egy ismerős mély hangot.
Felkaptam a fejem és megláttam a tegnapi srácot előttem állni.
- Te! – ugrottam fel a padról.
- Én. – mondta nyugodtan.
- Igen, te! – mutattam rá.
- Nem kérdeztem. – vágta zsebre a kezeit.
- Ki vagy te?
- Tegnap…- csodálkozott el.
- Nem az! A…
- Yongguk. – szakított félbe.
Végre ezt is megtudtam…
- Doreen. – nyújtottam felé a kezem mosolyogva.
Ránézett a kezemre, majd kivette az övét a zsebéből és egy laza lendülettel belecsapott a tenyerembe, majd visszacsúsztatta a kezét a zsebébe.
- Aish… - fintorogtam.
- Szüleid mit szóltak?
- Mihez? – lepődtem meg mire a fejemre mutatott.
- Oh. – tapogattam meg a kötést a fejemen. – Még nem tudnak róla. – mosolyogtam.
Van valami ebben a srácban ami…
- Doreen! – integetett a messziségből Mir.
Mir, még a gondolataimat sem hagyod, hogy befejezzem!
Yongguk a hang irányába fordult, majd hirtelen elhidegült az arca.
Ebbe meg mi ütött?
Yongguk hirtelen megragadta a csuklóm, majd rohanni kezdett.
- Mit művelsz? – kiabáltam.
Nem jött válasz. Csak rohant engem húzva maga után. Alig bírtam vele tartani a lépést.
Miután már jól kirohantuk magunkat, megálltunk és a térdünkre támaszkodva kapkodtunk levegő után.
- Most. Ez. Mégis. Mire. Volt. Jó? – vettem nagy levegőket a szavak között.
Megint nem válaszolt csak kapkodott ő is levegő után.
- Ő a barátom volt. – húztam ki magam.
- Gondoltam. – nézett fel rám.
- Akkor meg?
- Megijedtem. – jött az eddigi legbénább hazugság, amit életem során valaha hallottam.
Gúnyos nevetés hagyta el a számat, majd csípőre tettem a kezeimet.
- Velem jössz este?
- Mi? – kerekedtek ki a szemeim.
- Ma este. – egyenesedett ki. – Gyere el a házamhoz. Mutatok valamit.
Pislogtam párat majd nagy levegőt vettem.
- Rendben.
Nekem már mindegy.
- Akkor este. – mosolygott, majd elrohant.
Most meg hova siet?
- Doreen! – rohant felém Mir két fagyival a kezében.
- Szerencsétlen. – motyogtam az orrom alatt.
Mikor utolért, a kezembe nyomta az egyik fagyit – ami már teljesen elolvadt -, majd a térdeire támaszkodva fuldoklott.
- Ez meg ki volt? – mutatott arra az irányba amerre Yongguk elszaladt.
- Csak egy ismerős. – vontam meg a vállam.
- Hogy hívják? – nézett fel rá Mir.
- Miért érdekel? – kérdeztem flegmán.
Ránéztem a fagyimra, majd belehajítottam a legközelebbi kukába.
- Ya! – kiáltott rám Mir.
- Már teljesen elolvadt! – kiabáltam vissza.
Mir a tarkóját kezdte vakargatni majd szégyenlősen rám nézett.
- Vegyek.. még egyet?
- Menjünk haza. – csaptam tarkón, majd elmentem mellette.



Halk sóhajok hagyták el a számat miközben lassan lépkedtem fel a koszos lépcsőkön. Kezem a zsebemben tartottam, tekintetem pedig a földet pásztázta. Mikor felértem a folyósón jobbra fordultam, elmentem 4 ajtó mellett, majd Yongguk lakásának ajtaja előtt megálltam. Lassan kivettem az egyik kezem a zsebemből és bekopogtam. Épp hogy az ajtóhoz értem, az magától kinyílt.
Ennyit a biztonságról.
- Yongguk? – nyitottam lassan hátrébb az ajtót, mikor kirontott, megragadta a karom és húzni kezdett maga után.
Szinte futólépésben haladt.
Ugyan hova siet ennyire?
- Hova megyünk?
- Megmutatom az életem egy részét.
Hm…Király.
Mikor kiértünk, odamentünk a motorjához, a kezembe nyomta az egyik bukósisakot, a másikat meg ő vette fel. Míg én magamra ügyeskedtem, ő már a motoron ült.
- Gyere. – bökött a fejével maga mögé.
- Oké… De ne menj gyorsan!
- Még nem fogok.
Rossz előérzetem van.
Felszálltam mögé és erősen átöleltem. Semmi kedvem nem volt még jobban összetörni magam. Elég volt egyszer…
Olyan érzésem volt, miközben a sötétségbe száguldottunk, mintha nem is mi, inkább a világ rohanna. Mi egyhelyben állunk, csak minden más siet. Nem éreztem az idő múlását. Ahogy átöleltem, és az oldalt elsuhanó tájat néztem, semmi félelem érzetem nem volt. Szabadságot éreztem.
Hát ezért - is - szeretik ennyire a motorozást?
- Itt vagyunk. – állította le a motort, mire leugrottam róla és lekaptam a fejemről a bukósisakot.
Ahogy előrébb sétáltam a szalagkorláttól nem is olyan messze fényeket láttam és motorok zúgását hallottam.
- Mi ez?
- Az életem. – sóhajtott.
- Elég zajos életed van.
- Kár volt levenned a bukósisakot.
- Miért? – néztem rá.
- Mi miért? Azt hitted átugratunk a szalag korláton és úgy megyünk oda? – mosolygott.
- Nem hittem én semmit…
- Gyerünk. – nyomta a kezembe a bukósisakot, amit nem rég tettem le a motorra.


A pályán motorok száguldottak, port kavarva maguk mögött, hangos zene szólt, és alulöltözött lányok járkáltak mindenhol.
Eddig csak filmekben láttam ilyet…
Yongguk lassan gurult az emberek között, majd a pálya szélén megállt. Leszálltam a motorról és újra megszabadultam a kényelmetlen bukósisaktól.
- Miért hoztál ide? – fordultam felé.
- Nem akarod megnézni, ahogy versenyzek? – pislogott.
- Ha már itt vagyok. – vontam vállat. – Vétek lenne kihagynom. – mosolyogtam.
Visszamosolygott rám, majd a pályán gyakorlatozó motorosokat kezdte figyelni. Hátat fordítottam neki és az embereket figyeltem. Minden motoros körül, lézengett egy két lány minimum.
Gondolom minél „menőbb” vagy annál több lány legyeskedik körülötted…
- Yongguk! – hallottam egy vékony női hangot.
Na ez ki a franc?
Megfordultam és láttam, ahogy egy miniszoknyás lány áll meg Yongguk előtt és áll le vele beszélgetni.
Kezét Yongguk mellkasára helyezte és valamit a fülébe súgott, Néha itt, néha ott simogatta.
Hátrahőköltem és fintorogva figyeltem őket.
Playboy magazinba illő képek szemtanúja vagyok. Milyen mázlista vagyok én…
- Jó elég. – fogta meg Yongguk a lány kezét majd hátrébb lökte magától.
- Hajrá. – távozott egy hatalmas mosollyal a lány.
- Úgy rázza, a picsáját, mintha fizetnének érte. Egyáltalán minek rá ruha? Már olyan mindegy! Nem oszt vagy… - akadtam el mikor megláttam, hogy Yongguk egy fél mosollyal néz. – szoroz…a … Mikor kezdődik a verseny? – mosolyodtam el és vágtam zsebre a kezeimet.
- Aigoo… - jött oda hozzám, majd a hajamba túrt és összekócolta. – Tudsz ám szitkozódni.
- Tudod jól, hogy csak az igazat mondtam. – motyogtam az orrom alatt duzzogva.
- Persze. – mosolygott.
Elmosolyodtam, majd újra körbe néztem, amikor a tekintetem megakadt egy srácon. A motorja mellett állt, miközben egyik karja egy hosszú fekete hajú lány köré fonódott. A mosoly egyre jobban kezdett eltűnni az arcomról, ahogy összeszűkített szemekkel figyeltem.
És a felismerés pillanata… az megért mindent.
Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt és még a nyálam is félre nyeltem. Idétlen köhögésbe kezdtem, majd elfordultam, nehogy észrevegyen.
- Ő. Ki? – kérdeztem két köhögés között, majd a fiúra mutattam.
- Miért kérded? – nézett rá Yongguk.
Á, csak ő volt az, aki tudod, ott velem randalírozott az éjszaka közepén, de semmi különös csak a szokásos.
- Mintha már láttam volna valahol. – hazudtam miközben idegesen súroltam izzadó tenyeremet a nadrágomba.
- Ismered? – hadartam el, miközben feltűnően kerültem a tekintetét.
- Igen. Miért?
- Ki ő neked? – fordultam felé lepetten.
- Rivális. – kacsintott.
- Naháát, milyen szép erdő… - fordultam el újra.
Ide fogom elásni magam.
- Na megyek. – Majd figyelj. – pöckölte meg a fejem.
- Jó-jó, figyelek! – emeltem fel a hangom.
Figyeltem, ahogy Yongguk alakja távolodik, majd eltűnik a tömegben. Mikor újra a fiú felé fordultam, hogy megint szemügyre vegyem, már nem volt ott.
Tényleg igaz. Ne akkor félj, amikor a pókot látod, hanem amikor már nem.
A tömeg elkezdett a pálya felé zúdulni én meg sodródtam velük. Végül úgy voltam vele, hogy: basszus, ha már itt vagyok látni, akarom mit történik.
Szóval előreverekedtem magam az első sorba, majd figyeltem Yonggukot ahogy a rajtnál ül a motorján és épp veszi fel a bukósisakját.
A világ megszűnt körülöttem. Ahogy távolról figyeltem, az idő megfagyott körülöttünk. Nem létezett más csak én és ő. Néha beleremegtem ebbe a furcsa érzésbe, és akaratlanul mosoly húzódott a számra.
Hé. – hajtottam le hirtelen a fejem és néztem a mellkasomra.
Nyugodj le! Most! Ne kalapálj ennyire! Értetted?!
Sóhajtottam egyet majd újra Yonggukra néztem, aki a mellette lévő motorossal váltott pár szót. Aki nem volt más, mint..
Szemétláda. Remélem lealázza!
Dühösen figyeltem azt a srácot, majd mikor hirtelen mind elindultak észhez tértem. Pislogtam párat, majd újra Yonggukra koncentráltam. Az egész pálya porzott a száguldó motorok után, amik hangosan bőgtek. Mindenki kiabált, miközben még a zene is szólt. Igazi hangzavar volt, de mindenki jól érezte magát.
Elbűvölve figyeltem és szurkoltam Yongguknak. Még én is meglepődtem magamon.
A célba érés pillanati előtt, már lélegzet visszafojtva figyeltem. Majd mikor Yongguk elsőként beért, úgy ujjongtam, mint még soha. Szerintem egy 12 éves szintjére süllyedtem akkor a sikítozásommal.
Gyorsan hátat fordítottam a pályának, majd próbáltam kiverekedni magam a tömegből, hogy odamehessek hozzá.
- Elnézést… bocsánat… elnézést.. bocs.. bocsánat. – mondtam már megszokás szerűen miközben finoman lökdöstem arrébb az embereket, hogy kijussak.
Mikor kiértem nagy levegőt vettem, majd körbe néztem.
Egy Isten vagyok.
A pálya bejárata felé vettem az irányt, amikor már Yongguk jött kifelé a motorját tolva maga mellett. Az emberek a vállát paskolgatták és gratuláltak neki.

„Ügyes voltál!”
„Hoztad a szokásos formád!”
„Senki sincs, aki letudna győzni téged!”
„Oppa, elképesztő voltál!”

Ahogy jött felém, rám nézett, és elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, majd elakartam, indulni felé, de egy ijesztő arcot pillantottam meg a hát mögött, aminek látványától megtorpantam. Szemeit egy pillanatra se vette le Yonggukról. Szemei szinte vérben forogtak. Gyűlöletet láttam a szemeiben csillogni ami megrémisztett. Mindez egy percig tartott csupán,  hiszen, a sok ember elém állt és ellepte a tömeg.
A pillanat hetek múlva is bevillant a szemeim előtt. Álmomba belopta magát, és váratlan helyzetekben jutott eszembe. Nem tudtam szabadulni a gyilkos pillantásoktól.
Pedig nem is nekem szóltak…




- Doreen… - sóhajtott egyet Mir mire felkaptam a fejem.
Egy kávézóban üldögéltünk már egy ideje, szótalanul, kínos csendben. Azelőtt sose volt ilyen…
Miért sóhajtozik ennyit? Történt valami?
- Igen? – kérdeztem félve.
- Van valami… igazából két dolog is,amit szeretnék elmondani. – mondta miközben végig a kávéját nézegette.

Miért lógatja az orrát mostanában?
- Miről van szó? – pislogtam lepetten.
- Az egyik, amit mondani szeretnék, az…. Rólunk… szól.
- Rólunk?
- Igen. – bólintott.
Mi a fene?
- A másik pedig…
Mi a szösz? Mi a jó édes…? Miért van rossz előérzetem?
- Huh… - mosolyodott el, majd nagyot sóhajtott és rám nézett.
Kezdek megijedni…
- Sose beszéltem neked erről, de nagyon aggaszt az utóbbi időben és nincs kivel beszélnem róla.
- Oké… - néztem rá furcsán.
- Melyiket akarod előbb hallani?
Miért akartam egy pillanatra azt mondani, hogy az elsőt nem is akarom hallani?

Úristen. Térj észhez! Hülye vagy te, hogy ilyet mondj?!
- Mindegy.
- Akkor kezdem velünk. – fogta meg a kávéját és kezdte forgatgatni ide-oda.
Nagyon ideges…és fáradt.
- Nem akarom tovább húzni a dolgot.
Te Szent szar.
- Doreen… - nézett rám hirtelen és kezdte nagylendülettel, de felugrottam az asztaltól.
- Ki kell mennem a mosdóba! Egy pillanat. – hadartam el, majd elrohantam.
Mi a franc? Mi.A.Franc?! Ez nem történhet meg! A mosdóba élem le az életem maradék részét és akkor nem kell meghallgatnom!
Magamra csuktam az egyik wc ajtaját, majd a homlokom az ajtónak döntöttem és lassan fejelgetni kezdtem.
- Aish… Miért reagálom ennyire túl? Azt se tudom, mit akar.
Még a víz is kivert és olyan hevesen dobott a szívem, mintha épp kiugrani készülne a helyéről.
Miért is? Azért mert féltem. Féltem, hogy elveszítem a legjobb a barátom. Hogy megbántom, azzal, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit. Már ha arról lenne szó…
Hosszú percekig tépelődtem a mosdóba. Tudtam, hogy vissza kéne mennem, de egyszerűen nem voltam rá képes. Földbe gyökereztek a lábaim.
Megmostam az arcom, majd belenéztem a tükörbe és a saját tekintetem fürkésztem.
Mi történt velem? Mintha nem is én lennék az, aki vissza néz rám. Ennyire berezeltem volna?
Nagy levegőt vettem, majd lassan kisétáltam a mosdóból.
Ahogy az asztalunk felé vettem az irányt és megláttam Mirt megtorpantam.
Mi ez?
Lefagytam és értetlenül néztem, ahogy Mir az asztal mellett áll és Yonggukkal beszélget.
Mi a fene folyik itt?
Óvatosan közelebb mentem, majd a biztonságot nyújtó fal mögé bújtam. Hátammal nekidőltem és fülelni kezdtem.
- Hyung… - szólalt meg Mir.
HYUNG?!
- Rég láttalak. – hallottam Yongguk hangját.
- Mit akarsz? – Mir hangjába némi dühöt véltem felfedezni.
- Nem köszönhetek az öcsémnek?
Öcsém?!
- Már rég nem vagyok az öcséd. Mióta is? Ja, igen hat éve.
- Mir…
- Apám kitagadott téged. Nem lenne szabad beszélnem veled. Szóval gyorsan mondd, mit akarsz.
- Tényleg csak meg akartam kérdezni, mi van veled. Meg.. persze anyáékkal. Jól vannak?
- Miért érdekel? – akadt ki Mir.
- Miért ne érdekelne?
- Felejts már el minket!
- Tudom, hogy haragszol, de..
- Nincs de! Kis kölyök voltam mikor magunkra hagytál minket! Engem és anyát. Tudtad jól, hogy apa milyen. Hogy nap, mint nap veszélyben élünk miatta, és hogy te vagy az egyetlen támaszom, de leléptél, mert az apánk azt mondta!
- Mi mást tehettem volna?!
- Bármi mást, csak ezt nem!
- Mir. – léptem ki a fal mögül nagy lendülettel mintha a mosdóból sietnék vissza. Széles mosolyt erőltettem az arcomra, majd mikor megláttam Yonggukot lepettséget színleltem.
- Ő ki? – mutattam Yonggukra.
- A.. – kezdte Yongguk de Mir félbeszította.
- Volt osztálytársam. Csak erre járt és köszönt.
Hazug.
Yongguk mérgesen nézett Mirre de az rá se hederített.
- Épp menni készült. – mosolygott rám Mir. – Igaz? – nézett szúrós szemekkel Yonggukra.
Yongguk mély levegőt vett, majd Mir szemeibe nézett.
- Pontosan.
Hazudtok, mint a vízfolyás…
Yongguk rám nézett és durva tekintete lággyá változott.
- Szia Doreen. – mosolygott, majd hátat fordított és zsebre vágott kézzel indult meg a kijárat felé.
- Doreen? – nézett rám lepetten Mir miközben én csak Yonggukot figyeltem. – Te ismered?! – lépett elém és kiabált a képembe.
- Maradj csöndbe! – kiáltottam rá.
- Miért nem mondtad el?!
- Miért kellett volna?!
- Azért, mert…! – kezdett bele, de elakadt.
Mert a bátyám. Ezt akartad mondani mi te hazug?!
- Honnan tudhattam volna, hogy a bátyád, amikor sose mondtad, hogy van bátyád?! – kiabáltam.
- Ő már nem a bátyám! – mutatott az ajtóra ahol nem rég Yongguk távozott.
- Szánalmas… - néztem rá megvetően.
Nem bírom ezt tovább hallgatni.
Az ajtóra néztem, majd elindultam felé, mikor Mir megragadta a karom és visszarántott.
- Most meg hova mész?
- Utána! – fordultam vissza dühösen. – És eszedbe se jusson megállítani. – néztem rá mérgesen. – És ha lehet, egy darabig hagyj békén. – rántottam ki a karom a szorításából.
- Doreen. – nézett kiábrándulva.
- Hagyj. – böktem oda neki ezt az egy szót, majd Yongguk után siettem.
Hova mehettél?
Kiszaladtam az utcára és forgolódni kezdtem. 

Hol lehetsz?
Hideg, baljós szél söpört végig az utcán felkavarva az addigi nyugodtságot. Hiába forgolódtam, hiába kerestem Őt a tekintetemmel százszor átpásztázva mindent, nem láttam őt sehol.
- Doreen. – jött ki Mir a kávézóból, majd az ajtóba megállt mikor meglátott.
- Most nem érek rá. – mondtam, majd el akartam menni, de utánam sietett és megragadta a karom.
- Honnan ismered a bátyám? – állt szembe velem.
- Nem mindegy az neked? Ismerem és kész! És most eressz! – kaptam ki a karom a keze közül.
- Nem maradnál velem, ha megkérnélek igaz? – lett komoly az arca.
Sose láttam még azelőtt ilyennek. A lélegzetem elakadt, és kirázott a hideg. Megsajnáltam. Vele akartam maradni.
De, annyira azért mégsem, hogy képes legyek megtenni. Szemét voltam. Meggondolatlan és érzéketlen. Ha tudtam volna, hogy nem lesz több esélyem, maradtam volna.
De nem tudhattam róla…

- Sajnálom Mir. – mondta, majd hátat fordítottam neki és rohanni kezdtem.
Majd később felhívom, és beszélek vele.


Felrohantam a lépcsőkön, majd a 404-es ajtó előtt megálltam és dörömbölni kezdtem rajta.
- Yongguk! Itt vagy? Yongguk! – kiabáltam.
Eszembe se jutott, hogy milyen rozogák ott az ajtók, így addig püföltem, hogy kinyílt. Azonnal hátracsaptam az ajtót és berohantam.
Nem volt otthon.
Idegesen a hajamba túrtam, majd lehajtottam a fejem.
Sose foglak megtalálni…



Zsebre dugott kezekkel sétáltam az utcán, Mir háza felé, miközben halk sóhajok hagyták el a számat. Nem tudtam eldönteni, hogy csak én dramatizálom túl, ami a két testvér között történt, vagy tényleg okom van arra, hogy aggódjak értük?
Hiába hívogattam Mirt egész nap, hogy beszéljek vele, nem válaszolt. Ez volt az ok, amiért késő este úgy döntöttem, hogy akár alszik már akár nem, én elmegyek és rátöröm az ajtót.

Az őrök már mind ismertek engem, úgyhogy a bejutással – ahogy általában – most se volt gondom. A ház ajtaja előtt megálltam, majd miután nagy levegőt vettem kopogni készültem, amikor kiabálás hangja csapta meg a fülem. Felnéztem az emeletre és a nyitott ablakot figyeltem, ami mögött két férfi alap rajzolódott ki.
- Miért kell ezt csinálni?! Mi értelme van?! – hallottam Mir hangját.
- Befejezted?! – hasított a levegőbe Mir apjának ideges hangja.
- Miért tetted ezt velünk?! Miért kellett elüldöznöd őt?!
- Azt hittem elég idős vagy már ahhoz, hogy ne kérdezz értelmetlen dolgokat!
Lassan leeresztettem a kezem, amivel nem rég még kopogni készültem, majd párat hátrébb léptem, hogy jobban belássak a nyitott ablakon. 
Mir arcát pillantottam meg, apja pedig vele szembe állt.

Hál’ Istennek neki csak a hátát figyelhettem. Ijesztő egy ember.
- A fiad. Miért tetted ezt vele?!
- Nem fogok egy kölyöknek magyarázkodni!
- Hogy képes egy apa kitagadni a saját gyerekét?! Miért nem engeded, hogy visszatérjen?! Miért nem engeded, hogy találkozzak a saját testvéremmel?!
- Elfelejted hol a helyed! – telt be a pohár.
- Az évek alatt egy szavam se volt! Most már igazán meghallgathatnál!
- Ha ennyire szeretnéd, mehetsz a bátyád után!
Lassan megfordultam, majd elindultam a kapu felé.
- Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy megszabadulj tőlem!
Fejem lehajtottam és úgy sétáltam ki a kapun, miközben próbáltam elengedni a fülem mellett az egyre halkuló veszekedések zaját.
Miért nem tudtam én erről? Miért nem mondta el nekem?
Könnyes szemeim lassan az égre emeltem, majd sóhajtottam egyet.
Miért nem engedtem, hogy elmondja?




- Köszönöm. – szálltam ki a taxiból, majd a korláthoz sétáltam a hol, már hallani lehetett a hangos zenét és a motorok hangját.
Nagy levegőt vettem, majd átmásztam rajta és elindultam a pálya felé.
Az emberek között sétálgattam és néha-néha a pályán versenyzőkre pillantottam hátha megtalálom köztük Yongguk-ot. Addig járkáltam az emberek között, hogy egyszer csak megpillantottam Őt, ahogy a motorja mellett áll és figyeli a pályát. Megkönnyebbülve sóhajtottam egyet, majd a szemem sarkából láttam, ahogy egy férfi valamit a kezében szorongatva futni kezd felé.
Nem volt időm gondolkozni, hogy még is mi történt, vagy, hogy mit kéne tennem. Nem azért kezdtem el rohanni felé, mert így döntöttem. Szinte ösztönből jött. Azok után a fenyegető pillantások után, csak az járt a fejemben, hogy bármikor rátámadhatnak.
Tudtam arról is, hogy lehet, túlreagálom és csak valaki… beszélni akar vele. De a gondolat, hogy „mi van, ha mégse?” Erősebben kiáltott bennem.
A semmiből termettem előtte és mielőtt észrevehetett volna, már a karjaim köré fonódtak és magamhoz öleltem.
Levegő után kapkodva szorítottam magamhoz és vártam, hogy történjen valami. 

Miért nem szúrt még le senki? Túlreagáltam?
- Én is örülök, hogy látlak. – hallottam Yongguk hangját.
Hirtelen elléptem, majd körbe néztem.
Hova tűnt?
- Keresel valakit? – nézett Yongguk is körbe.
- Én… nem. – vakargattam a fejem.
Yongguk nekidőlt a motorjának, majd zsebre dugta a kezeit és tovább figyelte a pályát.
- Hova mentél tegnap? – néztem rá.
- Hova is? – mosolyodott el. – Már nem emlékszem.
- Hazug. – mondtam alig hallhatóan.
- Nem sokára én jövök. – sóhajtott.
Király. Örülök neki de tényleg.
Yongguk körbe nézett, majd megakadt a szeme valamin.
- Mi az? – fordultam én is abba az irányba.
- Mindjárt jövök. – mosolygott rám, majd elment mellettem.
Hova megy?
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utána megyek, de  jobbnak láttam, ha maradok. Odasétáltam a motorjához, majd őrködni kezdtem felette. A percek csak teltek, nekem pedig óráknak tűntek. Az emberek jöttek mentek, néha megbámultak, hogy egy ilyen esetlen lány mit keres egy ilyen hatalmas motor mellett. Ilyenkor csak lehajtottam a fejem, vagy másfele néztem.
- Minden készen áll? – hallottam valakitől mire a hang irányába fordultam.
Két férfi beszélgetett egymással. Az egyik háttal állt nekem így nem láttam az arcát, a másikat pedig nem láttam még azelőtt.
Unalmamba nem volt jobb dolgom, mint azt hallgatni, amiről beszélgetnek. Csak néha-néha kaptam el néhány mondatot a beszélgetésükből. Nem igazán érdekelt.
- Többé nem fog gondot okozni? – hallottam megint azt a hangot.
Elmosolyodtam.
Micsoda aggodalom.
- Biztos lehetsz benne. Mindent elintéztem. – jött a válasz.
Mi a fenéről lehet szó?
Kíváncsiságomban hátrafordultam és nézni kezdtem őket.
- Remek. – tette a nekem háttal álló férfi a kezét a másik vállára.
- Ha egyszer elindult, nincs megállás. – mosolygott a másik.
Hm. Érdekes. Micsoda versenyszellem.
Már visszafordulni készültem, amikor a nekem háttal álló férfi is kezdett megfordulni. Ahogy arca egyre jobban kezdett kirajzolódni előttem, még a vér is kezdett megfagyni bennem
Te…!
Az a vérszomjas szempár szinte vörösen izzott a sötétségben. Ahogy lassan felém tartott, majd rám emelte tekintetét, ijedtemben elfordultam és levegő után kezdtem kapkodni.
Ugye nem ide jön? Könyörgöm, mondd, hogy nem ide jön ez a démon fajzat.
Lehajtott fejjel, bámultam a földet miközben a szívem olyan gyorsan vert, hogy majd kiugrott a helyéről.
A férfi alaposan végig mért miközben elsétált mellettem, majd ravasz mosoly ült ki arcára.
Mi történik itt? Valami nem stimmel.
Oldalra pillantottam és megláttam Yonggukot jönni felém. Már be volt öltözve és a bukósisak is rajta volt.
- Yongguk! – futottam elé, de ő csak kikerült és ment tovább a motorja felé.
- Yongguk! – kiabáltam utána. – Nem.. nem kéne ma pályára menj! – ragadtam meg a karját mire megállt. – Meg amúgy is.. ne hagyd csak úgy itt a motorod! Egy szóval nem mondtam, hogy figyelni fogok rá!
Értsd, meg mit akarok mondani!
Yongguk kirántotta karját a szorításomból, majd felült a motorjára.
- Yongguk! – kiabáltam utána, de nem is foglalkozott velem.
A tömeg felé rohantam, majd előre verekedtem magam. Már minden versenyző a pályán volt.
- Yongguk! – kiabáltam oda neki, de biztos nem hallotta. Vagy csak nem akarta meghallani.
A másodpercek órák súlyával zúdultak a szívemre.
Mi van velem? Mit művelek?! Miért ráz a hideg?
A kezeim remegtek és a tehetetlenség egyre elviselhetetlenebbé vált. Megszűntek a hangok körülöttem. Nem volt se zene, se kiabálás, se motorok zúgásának zaja. Csak a saját lélegzetvételeimet hallottam egészen addig míg Yongguk el nem indult. Az éles hangok visszatértek és a motorok száguldani kezdtek a pályán.
Éreztem, hogy valami nincs rendben. De honnan tudhattam volna előre? Fogalmam sem volt róla…
„Minden készen áll?” – hallottam a férfi hangját a fejemben miközben le se vettem a szemem Yonggukról.
Nem…
„Többé nem fog gondot okozni?”
Nem…
„Mindent elintéztem.”
Nem lehet… Az nem…
„Ha egyszer elindult, nincs megállás.”
- Yongguk! – kiáltottam el magam, mikor láttam, hogy a hatalmas kanyar előtt mindenki lassít, csak ő nem.
A motor kisodródott, hatalmas porfelhő lepte el a környéket és alkatrészek repültek a levegőbe.
Néhány ember azonnal berohant a pályára. Kiverekedtem magam a tömegből, majd én is berohantam a pályára.
Yongguk a motorjától néhány méterrel arrébb feküdt, és több helyen vérzett. Már két férfi ott volt, és az egyik a mentőket hívta.
Odasiettem, majd a teste mellett térdre rogytam.
A bukósisakja néhány lépésnyire hevert a földön. Fejét vér borította és semmi életjelet nem mutatott.
De nem ez volt a legijesztőbb.
- Te?! – kiáltottam el magam, majd a könnyek utat törtek maguknak.
Arcát a két kezem közé fogtam és vártam, hogy rám nézzen.
- Mir! – kiabáltam a nevét, de nem jött válasz. – Mi ez az egész?! Hogy kerülsz te ide?! – rázogattam, de hasztalan volt.
- Mir! Válaszolj! – figyeltem könnyes szemekkel, de semmi reakciót nem kaptam.
- Yongguk hol van?! – néztem fel az egyik férfire, mire az vállat vont.
- Ott van! – kiáltott a másik, majd abba az irányba néztem amerre mutatott.
Yongguk a fejét fogva, tántorgott felénk. Vérzett a feje.
- Yongguk! – ugrottam fel. – Hol voltál?! – kérdeztem sírva mikor odaért.
- Leütöttek! – mondta mérgesen.
- Ki?! – kiabáltam.
Mintha nem tudtam volna… Mir te idióta!
- Nem mindegy?! Itt mi történt? Hova tűnt a motorom?!
- Annak már sok hasznát nem veszed. – mondta az egyik férfi, majd a törött motor felé mutatott.
Yongguk elképedve nézte motorja darabkáit, majd mérgesen a férfira nézett.
- Ki volt az az idióta?!
Nem bírtam tovább ezt hallgatni. Erőtlenül a földre rogytam és kitört belőlem a sírás. Nem sokkal később láttam, ahogy Yongguk is a földre hull és kiábrándulva nézi Őt.
Elfordultam, majd arcomat eltakarva sírtam tovább.
Nem lett volna szabad hagynom, hogy a pályára menjen. Nem lett volna szabad úgy elválnom tőle. Meg kellett volna, hallgassam… amíg még volt rá lehetőségem.
A mentő hangos szirénája belehasított a gyászos csendben, miközben egy lány a múltat, egy testvér meg a jelent gyászolta.




- Két héttel később –
Futólépésbe siettem, végig az utcákon miközben a telefonom szorongattam. Korom sötét volt és csak az utcai lámpák adtak némi fényt a zuhogó esőben. Esernyőt a fejem felett tartva siettem, majd az egyik lámpa alatt megálltam.
Ez lesz az.
Percekig álltam alatta, majd megláttam egy fekete ruhás alakot szintén fekete esernyővel közeledni felém. Szembe fordultam vele és a szívem a torkomba kezdett dobogni. Fojtogató volt.
- Jól vagy? – kérdeztem mikor Yongguk megállt előttem.
Nem válaszolt, csak mereven nézett.
- Örülök,  hogy hívtál. – próbáltam szóra bírni.
Könyörgöm, mondj már valami!
- Mir… - csuklott el a hangom. – Nem a te hibád volt.
Lehet nem kellett volna szóba hoznom Mirt…
- Tudod… - mosolyodtam el, hogy elrejtsem a könnyeimet. – Akkor beszéltünk utoljára, amikor ti is. Mondani akart nekem valamit, de nem hallgattam meg. Már nem fogom soha megtudni mit akart, csak sejtéseim vannak. Goromba voltam vele. Bocsánatot kérni se lesz lehetőségem tőle. Nem csak neked van mit bánnod. Nekem is. Én is elveszítettem őt!
- Búcsúzni jöttem, nem kell a szent beszéd. – szólalt meg végül, mire ledöbbentem.
- Miért? – kérdeztem meg félve.
- El kell mennem. Apám nem fogja szó nélkül hagyni Mir halálát. Se az aki engem akart megölni.
- De…
- Nem azért teszi ezt apám, mert annyira szerette őt. Csak engem utál nagyon. Nem akarok az ő keze által meghalni.
- Hova mész?
- Nem kell tudnod róla.
- Nem mehetek veled?
- Nem. – kifejezéstelen arccal nézett rám végig.
Szabadjára engedtem a könnyeimet.
Sötét van, úgyse látja.
- Miért? – remegett a hangom.
- Hogy lehetnék együtt azzal, akit a halott öcsém szeretett?
Néhány percre mintha megfagyott volna az idő. Nem hallottam a távoli autók zaját, nem láttam a közöttünk zuhanó esőcseppeket és nem éreztem a hideg szelet az arcomon.
- Bármennyire is szeretném, nem vagyok rá képes.
- Yongguk! – szóltam rá. –Ez hülyeség!
- Doreen!
- Mir halott! – kiabáltam. – És ezen már semmi sem változtat! Most már nem mindegy, hogy velem maradsz-e vagy sem?!
- Ez nem ilyen egyszerű! – kiabált ő is.
- Szerintem Mir annak örülne a legjobban, ha te lennél velem, ha ő már nem tud! Ha nem akarta volna, hogy velem legyél, ha annyira meg akarta volna akadályozni, akkor nem ült volna fel helyetted a motorra!
- Te fel tudtad már egyáltalán fogni, hogy Mir meghalt?!
Mi van? Miért ne tudtam volna…?
- Szerintem nem! Néhány hét múlva majd sírva döbbensz rá, hogy a legjobb barátod tényleg meghalt. Nem fog többé se hívogatni se hazakísérni. Nem fog vigasztalni vagy megnevettetni! Elment! És többé nem jön vissza! Te pedig azzal akarsz együtt lenni, akinek helyette kellett volna meghalni?!
- Egyikkőtöknek sem kellett volna meghalni!
- Nem érted? Nem akarok itt maradni azért, hogy apám az életemre törjön, vagy, hogy nálad betöltsem a Mir után maradt űrt!
Elég volt a sok zagyvaságból!
Ledobtam az esernyőmet a földre, majd odaléptem Yonggukhoz. Belemarkoltam a pólójába és számat az övére tapasztottam.

Szavakkal úgy se értenéd meg…
Karjai lassan körém fonódtak, és én is kezdtem engedni a pólója szorításán, míg végül a kezem csak lazán pihent mellkasán.
Jéghideg esőcseppek zuhantak ránk, fagyos szél simogatott mindkettőnket mégis olyan szenvedélyesen szerettünk, hogy szinte lángolt a testem.
Egy egyszerű üzenet volt a csókomban: „Ne menj.” Mire ő azt felelte: „Nem megyek.
Maradok két percig, hogy meghagyjam neked ezt a pillanatot.”
Ajkaink lassan eltávolodtak, végül egymás szemébe nézünk. Néma csendbe lassan elváltunk egymástól. Egy halk suttogás volt a búcsúszó: „Várj rám.”
Vizes hajam az arcomra tapadt, az esőcseppek pedig egybeolvadtak a könnyeimmel. Egy utolsó csókot lehelt a homlokomra, majd hátat fordított és lassan távolodni kezdett.
Nem volt erőm utána kiáltani se utána menni. Úgy se maradt volna. Akkor még nem. Csak figyeltem, ahogy alakját lassan elnyeli a messzi sötétség miközben ahányszor egy esőcsepp a földön még kisebb cseppekre hullt szét, annyiszor visszhangzott a fejemben:


„Visszatérek majd hozzád”