♦ Untouchable [Ilhoon]

Untouchable  [Ilhoon]

Te mit tennél, ha az eddigi életed olyan szánalmasan élted volna, hogy még a saját őrangyalod is lemond rólad?

21 éves koromba jutottam el odáig, hogy csak akkor kezdtem el érezni bármit is, tenni valamit vagy csak egyáltalán élni mikor már nem tehettem meg. Először és utoljára megjelent Ő az álmomba és azóta próbálok úgy élni, ahogy kéne. Kár hogy már nem tehetem meg.

Az angyalom elhagyott és ezért meg is kaptam a büntetésem. 

Nem érhetek az emberekhez. Olyan vagyok számukra, mint a méreg. Ha a bőrömhöz érnek vagy én az övékhez az olyan nekik mintha tűzbe nyúlnának, és ha nem vigyáznak, mint a füst, egyszerűen csak eltűnnek. 

Meghalnak. Nem akarom többször látni, ahogy egy idióta érintés miatt meghal valaki, épp ezért ha kilépek, a házból a kezemre kesztyűt húzok, hogy még véletlenül se történjen semmi. 

Ezért is találom tökéletes munkának azt, amit csinálok. Így, hogy kutyakozmetikus vagyok, nem kell olyan sokat emberekkel érintkeznem bármennyire is szeretném, meg amúgy is imádom a kutyákat.

Mi is kell még?

Lassan sétáltam a boltba a sorok között miközben gondolkodtam, hogy mit is kéne, vegyek. A szemem rátévedt a kedvenc csokimra.

Ez az utolsó darab csak rám várt.

Boldogan nyúltam felé mikor a kezem nekiment valaki másénak.

Ilyenkor áldom az eget, hogy volt rajtam kesztyű.

A szemeim már szinte szikrákat szórtak a gondolattól, hogy valaki el akarja venni tőlem az utolsót a kedvenc csokimból.

Lassan felé fordultam mire ős is azt tette. Mérgesen néztünk egymásra.

- Meg akarsz halni? – morogtam.

- Nem félek a haláltól. – mondta egy fél mosollyal az arcán.

- Pedig jobb lenne. – mondtam majd levettem a polcról a csokit mire ő elkapta a karom.

- Hé! – kiáltottam fel miközben a csokit próbáltam minél messzebb tenni a kezétől.

- Ide vele! – szólt rám.

- Bolond vagy? Ez az enyém! – fordítottam neki hátat.

- Gyerünk már. – lépett elém majd megragadta a csokit a kezembe és húzni kezdte.

- Milyen ember vagy te?! Elveszed egy ártatlan lány csokiját?! – mérgelődtem miközben fogtam a csoki másik végét.

- Ez most bűntudatkeltés akart lenni? – mosolyodott el.

- Barom. – mondtam majd kirántottam a kezéből a csokit mire ő a kezem után nyúlt és lekapta róla a kesztyűt.

A francba!

A szívem hevesen kezdett dobogni az ijedtségtől.

Ez már nem vicces.

- Ide vele és akkor visszaadom. – lóbálta maga előtt a kesztyűmet.

- Jól van. – dobtam a képébe a csokit mire meglepődött.

- Én is így gondoltam. – mondta elégedetten majd a kezem felé nyúlt, hogy rátegye a kesztyűt.

- Majd én! – csattantam fel majd kikaptam a kezéből a kesztyűt.

- Nekem nyolc. – vont vállat.

- Remélem, többet nem találkozunk. – fintorogtam miközben visszahúztam a kezemre a kesztyűt.

Elnevette magát majd büszkén elment.

Idióta barom.

- 2 héttel később –

Éppen az egyik beagle-t fürdettem a szalonba, mikor hallottam a csengő hangját majd, hogy belép valaki.

- Egy pillanat! – kiabáltam majd gyorsan megtöröltem a beagle-t, az ölembe vettem és kimentem vele a másik szobába. 

A kutyakozmetika ahol dolgoztam hatalmas volt. Ahogy belépett az ember egy nagy terembe találta magát ahol tükrök voltak, előtte asztalokkal, a terem egyik végébe pedig székek voltak ahol a gazdik várhattak, de akár el is mehettek, míg a kutyájukkal foglalatoskodott valaki. Volt egy külön szoba a kutyáknak ahol lehettek, ha esetleg a gazdi késett.

Kimentem a fürdető szobából egy nagy mosollyal.

- Miben se… - akadt el a hangom.

Ennyit a reményekről.

- Hé! – lepődött meg a srác. – Te itt dolgozol csoki lány?

Csoki lány?!

- Mit keresel itt? – mondtam kissé mérgesen mire ő a mellette álló cocker spánielre mutatott.

- Elhoztam a nővérem kutyáját.

- Remek. – mondtam kissé flegmán. – Egy pillanat.

A beagle gazdija még nem jött vissza, úgyhogy átvittem őt egy másik szobába ahol addig nyugodtan ellehet.

- Sima fürdetés? – sétáltam vissza a terembe.

- Meg trimmelés. – huppant le az egyik fotelbe.

És pont ilyenkor nincs itt senki…

- Akkor az körülbelül 2 óra lesz. – gondolkodtam el. – Megvárod, vagy addig elmész?

Légyszí menj el.

- Maradok. – mondta nagy mosollyal.

- Miért?! – csattantam fel mire meglepődött.

- V-vagyis… - kezdtem el dadogni. – Jó. – nevettem kínosan.

- A neve Minnie. – hajolt le a mellette ülő kutyához.

Ki kérdezte?

- Remek. – erőltettem magamra egy mosolyt.

Miután megfürdettem Minnie-t kivittem az egyik asztalra és neki is kezdtem a trimmelésnek közben pedig mindig vetettem néhány kósza pillantást a tükrön keresztül a szoba másik felében ülő srácra.

Még a nevét sem tudom…

- Amúgy mi a neved csoki lány? – nézett bele tükörbe így a tekintetünk pont összeakadt.

Úristen.

- H-Hana. – dadogtam miután elkaptam a tekintetem.

Ez olyan kínos.

- Ilhoon.

Fantasztikus.

- Meddig dolgozol? – kérdezte.

- Ma? – néztem a tükörre, hogy láthassam az arcát.

- Akár. – vont vállat.

- Ma hatig.

- Értem. – mosolyodott el majd elfordult.

Miben settenkedsz ördög fia?

1 órával később megkönnyebbülten felsóhajtottam és kinyújtóztattam magam.

- Végre kész. – mosolyodtam el mikor a kutyára néztem.

- Szép munka. – tette kezét a vállamra mire rémülten arrébb ugrottam.

Lassan már teljesen páncélzatba kell járjak.

- M-mi az? – lepődött meg.

- Megijedtem. – hazudtam.

A szívem a rémülettől majd kiugrott a helyéről.

Félek. Félek attól, hogy az emberek rájönnek, milyen vagyok. És nem akarok senkit se bántani…

- 1 héttel később-

Felrobban a fejem…

A fejemet fogva sétáltam ki a terembe oldalamon a fürdetett kutyával majd mikor átadtam a gazdájának lehuppantam az egyik székbe és becsuktam a szemeimet.

Meghalok, ez nagyon fáj!

A homlokomat masszírozgattam mikor hallottam, ahogy a kis csengő az ajtó felett megszólal. Kipattantak a szemeim és gyorsan felálltam mibe egy kicsit bele is szédültem.

- Össze ne ess itt nekem. – indult meg felém Ilhoon.

Mikor megláttam, hogy a kezeivel felém nyúlt gyorsan berohantam a fotel mögé, hátamat a falnak döntöttem és kinyújtottam magam előtt a kezem.

- Ne gyere ide! – szóltam rá.

- Jó-jó nyugi. – emelte fel maga elé a kezeit.

- Ti mit kerestek megint itt? – néztem Minnie-re.

- Fürdetés. – mosolyodott el Ilhoon.

- Beteg vagy? Egy kutyát nem lehet ilyen sűrűn fürdetni.

- Csak csináld. – akarta a kezembe nyomni a kutya pórázát.

Hát nem érhetsz hozzám nem érted hígagyú?!

Megint errébb mentem majd mérgesen néztem rá.

- Nem és kész!

- Most mit makacskodsz?!

- Mi az, hogy makacskodom!? – emeltem fel a hangom.

- Csak egy fürdetést kértem!

- De nem lehet! Ha ilyen sűrűn fürdetni viszed, az rosszat tesz neki! Ha meg nagyon akarod, akkor sima vízzel otthon is meg tudod fürdetni!

- De én itt akarom!

- Ne idegesíts… - kaptam a fejemhez, ami újra nagyon fájni kezdett.

- Na megcsinálod?

- Nem! – vágtam rá.

- Miért?

- Már elmondtam!

- Most mit játszod itt az agyad?

- Parancsolsz?! – lepődtem meg.

- Fürdesd meg! – mutatott a kutyára.

- Nem!

- Akkor gyere el velem vacsorázni! – mondta mire meghökkentem.

Ez meg mit makog össze vissza?

- Hogy mi van? – lepődtem meg.

- Ma mikor végzel? – vágta zsebre a kezeit majd elfordult. Zavarban volt.

- Ma hétkor. – gondolkodtam el.

- Akkor hétre érted jövök. – nézett rám mosolyogva.

- De nem mondtam, hogy megyek. – húzódott egy félmosoly az arcomra.

- Jönni fogsz. – mondta majd elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna rajta megtorpant. Belenyúlt a zsebébe majd egy kis cetlivel kezdett közeledni felém. Előttem egy lépésnyire megállt majd felém nyújtotta azt.

- Tessék a számom. – mosolygott.

- K-köszi, csak tedd le az asztalra. – vigyorogtam kínosan.

- Miért nem veszed el? – lepődött meg.

Lényegre törő kérdés…

- M-mert….izé….fáradt vagyok. – fordítottam el oldalra a fejem.

- De attól még elvehetnéd. – tolta közelebb hozzám a cetlit mire még jobban a falnak nyomultam.

- N-nem szeretem, ha hozzám érnek. – mondtam félve.

- Miért? – lepődött meg majd elvette a cetlit a közelemből.

- Irtózom tőle. – hazudtam.

Igazából minden vágyam egy érintés lenne…

- Értem. – mosolyodott el. – Akkor itt hagyom az asztalon. – indult meg az asztal felé majd mikor letette rám mosolygott és kiment az ajtón.

Megkönnyebbülve csúsztam le a fal mentén és sóhajtottam nagyokat.

Hana, bajban vagy. Annak idején mindenkit eltaszítottál magadtól, most meg már elkéstél azzal, hogy bárkihez is közel kerülj.

Máris hét óra…

Fáradtan ültem le az egyik fotelbe miután átöltöztem.

Utálom a munka ruhám… de még mindig jobb megoldás ez mint összeszőrözni a kedvenc ruháim.

- Én megyek Hana. Bezárod te az üzletet?

- Persze menj csak. – mosolyogtam.

- Köszi, hétfőn találkozunk. – intett nekem majd mikor kinyitotta az ajtót nekiment valakinek.

- Elnézést. – hajolt meg előtte.

- Csoki lány! – kiáltott Ilhoon mire majd kiugrott a szívem a helyéről.

- I-igen. – pattantam fel a fotelből.

- Gyere. – mosolygott aranyosan mire elpirultam.

Szedd össze magad, Hana!

Megráztam a fejem majd elindultam felé. Kitárta nekem az ajtót majd miután kimentem ő is követett engem.

Ez a kocsi elég drágának tűnik.

Csak pislogva figyeltem a fekete sport autót.

- Wow…

- Szállj be. – sétált el mellettem majd kinyitotta nekem az ajtót.

Félénken beszálltam az autóba és ámuldozva néztem még mindig.

- Amúgy is lógok még neked egy tábla csokival nem? – nevetett majd elindította az autót.

Hogy miért pont én? Fogalmam sincs. De ahányszor vele voltam kiszakadtam egy kicsit a szürke hétköznapjaimból. Végre kezdtem élni, becsülni és értékelni másokat. Ha a kezdetektől fogva így éltem volna, most akár hozzá is érhetnék ahhoz, aki megdobogtatta eddig halott szívem.

- 4 hónappal később –

Hogy szerezhetném vissza?

A parkban ültem egy padon a gondolataimmal. 

Őrangyalok. Segítenetek kéne nem? Akkor miért tettétek ezt velem?

Kezeim az ölembe pihentek miközben lehajtott fejjel sóhajtoztam.

Hirtelen valami hideg ért a vállamhoz mire összerezzentem és felkaptam a fejem.

- Nesze. – nyújtott felém Ilhoon egy doboz kólát.

- Köszi.- vettem el mosolyogva.

- Mit lógatod az orrod? – ülte le mellém.

Amióta mondtam neki, hogy nem szeretem, mások érintését mindig figyel rá, hogy véletlenül se érjen hozzám. 

Ilyenkor összeszorul a szívem…

- Csak elgondolkodtam. – mondtam majd kinyitottam a kólát és inni kezdtem.

- Én is mostanában sokat gondolkodok. – mélyült el.

- Remélem azon, hogy nem hozod Minnie-t minden második nap fürdetni. – néztem rá.

- Miért? Minnie egy remek ürügy ahhoz, hogy láthassalak. – mosolyodott el.

- Hát persze. – dőltem hátra.

Nem bírom tovább, hogy ne kérdezzem meg…

- Ilhoon.

- Hm? – fordult felém kíváncsian.

- Te hiszel az angyalokban? – bámultam a kék eget miközben faggattam.

- Szóval te igen.

- Válaszolj.

- Nem rég még erre a kérdésre biztos azt mondtam volna, hogy nem. De amióta találkozunk erről más a véleményem. – mosolyodott el.

Még jobban az ujjaid köré akarsz csavarni? Már így se tudok előled elmenekülni, ha akarnám se.

- Azt hiszed, hogy az őrangyalod segített abban, hogy találkozzunk? – fordultam felé.

- Nem. Úgy hiszem, te vagy az én őrangyalom.

Ha már én nem tudok elmenni. Ha én nem tudok kikerülni ebből a csapdából, akkor neked kell. Nincs jövőnk…

- Te mit gondolsz? – mosolya elvarázsolt és a gondolataim szanaszét hevertek a földön.

Hogy én mit gondolok? Azt, hogy bárcsak visszakaphatnám az őrangyalom, hogy újra boldog legyek…

- Szerintem az őrangyalok valójában gonoszak. – mondtam komoly arckifejezéssel mire meglepődött.

- Miért?

- Ha ez nem így lenne, akkor vagy nem engedte volna az őrangyalod, hogy találkozzunk vagy most gondolkodás nélkül hozzád érhetnék.

- Jó, hogy mondod. Még mindig nem magyaráztad el miért nem szereted, ha hozzád érnek. – csúszott közelebb hozzám.

- Én…

- Csak egyszer! – szakított félbe.

- Mi? – lepődtem meg.

Óvatosan megfogta a kezem majd rám nézett.

Csak a kesztyűt ne vedd le…

Kezével lassan az arcomhoz közelített, amitől még a hideg is kirázott.

- Ne! – löktem el a kezét, ami már majdnem az arcomhoz ért.

- Nyugi. – mondta lágy hangon, ami megbabonázott.

- Nem lehet… - suttogtam rémülten.

Lassan felemelte a kezem majd egy pillanatra rám nézett.

Mi művelsz?

Levette róla a kesztyűt, amitől egyre rémültebbé váltam. Remegtem az idegességtől és a félelemtől.

- Hagyd abba… - mondtam remegő hangon.

- Miért félsz ennyire? – nézett rám lepetten.

- M-mondtam már, hogy utálom, ha mások hozzám érnek! – dadogtam idegesen.

- Csak egyszer… - kérlelt.

- Nem lehet!

- Hana…

- Nem! – pattantam fel a padról mire elkapta a kezem, de olyan hirtelen el is engedte.

Érezte… Biztos érezte.

Rémülten fordultam vissza hozzá. Alig bírtam állni a lábamon a félelemtől.

Ilhoon a padlón ülve bámulta a kezét, amivel hozzám ért.

Miért?

Nagyot nyeltem mikor értetlenül rám nézett.

- Megégettél…- suttogta.

Tudom…

A szívem a kétségbeeséstől háromszor olyan gyors vert mint kéne. Könnyes lett a szemem majd gyorsan megfordultam és szaladni kezdtem.

Bárcsak elnyelne a föld…

- Hana! – hallottam, ahogy utánam kiabál.

Nem állhatok meg… El akarok tűnni, ha csak egy kis időre is.

- Várj már. – ragadta meg a karom majd visszarántott.

Magához ölelt én meg remegtem a félelemtől, hogy nehogy a bőréhez érjek. Próbáltam azzal a kevés erőmmel, ami volt eltolni magamtól, de nem engedte. Sírni kezdtem és felhagytam az ellenkezéssel.

- Biztos vagyok benne, hogy kapok magyarázatot, hogy én is mindent értsek, ugye? – simogatta a hátam.

Úgysem változtat semmin…

Bólintottam egyet.

Meg kéne, mondjam neki, hogy felejtsük el egymást?

- És hogy akarod Őt visszaszerezni? – fordult felém Ilhoon miközben én az ágyamon ültem.

- Fogalmam sincs, de bármilyen idióta ötletet meghallgatok.

Ilhoon fel s alá járkált a szobámban miközben gondolkodott.

Tényleg képes voltál ilyen könnyen elfogadni mindent, ami velem együtt jár?

- A nevét tudod? – nézett rám.

- Nem. Még az arcát se láttam, csak a hangját hallottam egyszer.

- Mit tettél, hogy elhagyott a saját őrangyalod? – fogta a fejét.

- Nem mindegy az már?! – emeltem fel a hangom.

- Jó-jó nyugi kitalálunk valamit. – kezdett el megint járkálni.

- Hát persze… - motyogtam. 

Hátradőltem az ágyon és a plafont kezdtem el bámulni.

Egy olyan lényt, ami a másvilágon létezik, hogy közelíthetnék meg?

Csak úgy ha meghalok, de nem hiszem, hogy azt nagyon szeretném…

De…

- Még egyszer megérinthetlek? – térdelt mellém az ágyra Ilhoon majd fölém hajolt. A szívem a rémülettél kihagyott legalább 2 ütemet.

- Mazochista vagy? – kérdeztem lepetten.

- Szerintem csak szimplán képes vagyok bármire, ha rólad van szó. – jelent meg az arcán egy huncut mosoly.

Elolvadok.

- Fájni fog. – mondtam miközben nem tudtam levenni a tekintetem a szemeiről.

- Tudom. – válaszolt egyhangúan.

- De nem lehet sokáig…

- Miért?

- El fogsz tűnni…

- Vállalom a kockázatot. – mondta majd az arca közeledni kezdett az enyémhez.

Azok a szemek megbabonáznak…

- De én nem! – löktem le magamról majd felálltam az ágyról.

Az előbb eszembe jutott valami, de most elfelejtettem. Remek.

- Pedig már majdnem… - motyogtam az orrom alatt idegesen miközben próbáltam visszaemlékezni.

Végül az hozott vissza a valóságba, hogy valaki hátulról magához húz, karjait meg körém fonja a derekamon keresztül.

Ilhoon. Ha szívrohamba meghalok, vállalod érte a felelősséget?

- Olyan jó lenne, ha kiderülne, hogy ez az egész csak egy álom. – dünnyögte majd homlokát a vállamnak döntötte.

Sajnálom…

- Szerinted eljön, majd az a nap mikor megérinthetlek? – ölelt szorosabban.

- Biztosan.

Tudom, már mit kell tennem. De ahhoz el kell menned…

- Ilhoon.

- Hm?

Előrébb léptem mire levette rólam kezeit. Nagy levegőt vettem majd felé fordultam egy mosollyal az arcomon.

- Vennél nekem egy tábla csokit?

- Borzasztó vagy. – tette csípőre a kezeit.

- Gyerünk, siess. – mutattam az ajtóra.

- Jó-jó. – nevette el magát majd kiment a szobából.

Hogy is van ez? Ha egy túlvilági lénnyel kell beszélned neked is oda kell jutnod. De ha meghalok, hogy térhetnék vissza?

Leültem az ágyamra majd kihúztam az ágy mellett lévő kis éjjeliszekrényem legfelső fiókját.

Nem halok meg. Csak közel kerülök hozzá…

Kivettem egy kis dobozt, ami tele volt altatóval.

- Hogy saccoljam be azt a mennyiséget, amitől halál közeli állapotba kerülök?

Kimentem a konyhába vízért közbe pedig azon gondolkodtam,  hogy hány tablettát vegyek be. 

Sietnem kell…

Megálltam az éjjeliszekrényem előtt és nagy levegőt vettem. Találomra kivettem pár darab altatót majd bevettem őket. A poharat visszatettem az asztalra és csak néztem magam elé.

Vajon használni fog?

Járkálni kezdtem a szobámba, de pár perc múlva már éreztem is,  hogy kezdek elálmosodni.

- Remélem felébredek még… - motyogtam majd mikor el akartam indulni az ágyam felé éreztem, hogy elhagy az erőm és a föld felé zuhanok. A földön az oldalamra fordultam és levegő után kapkodtam. Nehéz volt minden lélegzetvétel. Lassan kezdett elhomályosodni minden és bár tudtam, hogy ez lesz kezdtem kétségbeesni.

Mi lesz ha mégsem ébredek fel?

Már éreztem, hogy ha lecsukom a szemem végleg elsötétül minden. De már nem bírom sokáig nyitva tartani.

Összerezzentem mikor a szobám ajtaja kinyílt.

Miért pont most?!

- Hana! – hallottam kétségbeesett hangját.

Nem sokára újra találkozunk.

Milyen hideg van… Vajon mi történik most körülöttem? Nincs erőm kinyitni a szemem. Úgy érzem tényleg, csak épp hogy élek. Most mit kéne tennem?

Hana. – Hallottam, ahogy egy lágy női hang a nevemen szólít.

Mi volt ez?

Mit művelsz Hana? – hangja nem volt fenyegető sokkal inkább közömbös.

Nem értem…

Képes voltál idáig elmenni? – hallottam megint hangját.

Ki vagy te?

Olyan rég keresel engem és most nem ismersz meg? – lágyult el a hangja.

Gyere vissza…

Ébredj Hana. – mondta halkan.

Lassan kinyitottam a szemem és pislogni kezdtem. A szobám ajtaja volt az első, amit megláttam.

Csak álmodtam?

Ahogy egyre jobban kezdtem felébredni ráeszméltem, hogy valaki karja körém fonódik és magához ölel. Lassan megfordultam az ágyon és egy gyönyör szempárral találkozott a tekintetem.

Miért gyűlnek könnyek a szemembe?

Levette kezét a derekamról majd az arcom felé nyúlt, de elhúzódtam.

- Ne. – mondtam bátortalanul.

- Felejtsd el ezt a szót, végre. – mosolyodott el mire meglepődtem. 

Ahogy puha keze az arcomhoz ért a gombóc a tokromba egyre jobban fojtogatott. Félénken emeltem fel én is a kezem és óvatosan megfogtam a kezét.

Tényleg vége?

Hirtelen magához húzott majd megcsókolt. 

Minden nap gondoltam rá, hogy milyen lehet, de nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg megtapasztalom. A csókod az én drogom, egyre több és több kell belőle.

Ahogy ajkaink elváltak hozzábújtam. Halkan, ugyan de hallottam angyalom lágy szavait a fejemben:

Látod, milyenek vagytok ti emberek? Amitek megvan nem értékelitek de amint megvonják azt tőletek, lehet az maga az érintés, rögtön az lesz az amire a legjobban vágytok és mindent megtennétek érte. 

Mondd, Hana. Ha nem teszem ezt veled, eljutottál volna idáig? 

♦ The Moon and the Wolf II [Kai]

The Moon and the Wolf [ Kai ]

II. rész

°Come on and save me
I'm loosing my touch
Day after day
Cause I miss you so much°

- Egy évvel később –

Mosoly? Csak akkor voltam rá képes, ha Őt láttam…

Boldogság? Csak akkor tudtam mi az, mikor vele voltam…

Szerelem? Csak akkor éreztem mikor a kezemet fogta…

Elvesztem.

- Nicole? – fogta meg a kezem barátnőm miközben hazafelé tartottam.

Rá se néztem csak botorkáltam tovább.

Olyan üresnek érzem magam…

- Minden rendben? – kérdezte aggódóan, de kerültem a tekintetét.

Nem csak övét. Mindenkiét.

- Persze. – mondtam halkan.

Semmi sincs rendben!

- Azt sem tudom mikor láttalak utoljára mosolyogni… - hajtotta le ő is a fejét.

Én tudom…

- Nem akarsz átjönni a hétvégén?

- Nem érek rá. – vágtam rá szinte azonnal.

Nem értem őt. Én a helyébe már rég megszabadultam volna magamtól…

- Értem…És mit csinálsz?

Várok…

- Tök mindegy. – mondtam egyhangúan.

- Nicole…

- Egyedül akarok lenni. – szakítottam félbe mire megtorpant, de én mentem tovább.

Senki sem érzi azt amit én érzek és nem is várom el. Csak hagyjanak békén. Egy ember van aki segíthet rajtam, de ő nem fog… mégis rá várok.

Minden nap visszamegyek ahhoz a sötét elhagyatott sikátorhoz. De az mindig üresen vár rám…

Miért nem jön vissza hozzám?

Már nem szeret?

Emlékszik még egyáltalán rám?

Teltek a hetek, hónapok én meg, nem hogy jobban lettem volna, egyre halottabb lettem.

Van így értelme az életnek? Minden lélegzetvétel fáj és nem látok semmit rajta kívül. Nem akarok tovább élni. Így nem…

Lassan sétáltam a sötét utcákon keresztül. Egy pillanatra se vettem le a szemem a földről.

Már arra sem emlékszem mikor néztem fel utoljára a kék égre.

Bár nekem már az ég is fekete. Nincsenek színek, nincsenek hangok. Minden üres. Üres, mint a lelkem.

Mikor beléptem a szobámba, fel se kapcsoltam a villanyt csak ledobtam a táskám a földre és leültem az ágyamra. Arcomat kezeimbe temettem és így gubbasztottam hosszú órákon keresztül.

Miért történt így? Miért kell most itt lennem egyedül? Miért?

Nem akarom ezt így tovább folytatni…

Nem akarok életem végéig így szenvedni.

Felálltam az ágyról majd csöndbe leosontam a lépcsőn. Lementem a konyhába kivettem egy kést a fiókból majd bementem a fürdőbe. Leültem a kád szélére és a kést nézegettem.

Tényleg ez a legjobb megoldás?

A szívem hevesen kezdett dobogni.

Ha tényleg annyira fáj az élet, miért félek a haláltól?

A plafont néztem miközben mélyeket lélegeztem.

Ennél az életnél már semmi sem lehet fájdalmasabb. Még a halál sem.

Mikor elszakadtam Kai-tól hetekig csak sírtam. De az óta képtelen vagyok rá. Most mégis érzem, hogy könnybe lábad a szemem.

Halkan szipogni kezdtem majd pislogni a könnyeim miatt.

Felemeltem a kést és a karomhoz tettem. A hideg fém, ahogy a bőrömhöz ért kirázott a hideg. Erősen belenyomtam a karomba majd végig húztam. A kés kiesett a kezemből, ahogy a számhoz kaptam visszafojtva a kiáltásom és zokogásom. Előkaptam egy törülközőt majd a földre csöpögött vérem-töröltem fel vele. Eltöröltem minden nyomát a fájdalmamnak. Kimostam a törülközőt majd a karom néztem, amin végig folyt a vérem. Csak fojt és fojt. Nem töröltem le. Magammal vittem a kést a szobámba majd lefeküdtem, párnám alatt a késsel.

Másnap este az ágyamon feküdve próbáltam elaludni, de sehogy sem jött álom a szememre.  A plafont bámultam szüntelen. Aztán felültem, megfordultam és elővettem a kést a párnám alól. Sóhajtottam egyet.

Már tényleg nem bírom tovább…

Kinyújtottam a karom, majd vagdosni kezdtem. Először gyengéden, félve majd egyre bátrabban. Ahogy a fájdalom előtört belőlem a sebek által úgy indultak meg a könnyeim is. Az egész karomat vér borította arcomat pedig könnyek áztatták.

A nagy szél hirtelen kinyitotta az ablakomat mire megijedve fordultam arra. A hideg szél körbe járt a szobában, amitől libabőrös lettem. Ahogy kinéztem az ablakon láttam a Holdat ragyogni az égen, amitől még jobban fájt a szívem.

- Mit művelsz? – hallottam egy nem túlismerős hangot az ajtóm felől. Odakaptam a tekintetem és remegni kezdett a kezem. Remegő kezemből kiesett a kés az ágyamra, a könnyeim pedig az arcomra fagytak.

- Én… - akadt el a hangom. A gombóc a torkomba iszonyúan fojtogatott.

- Ezzel bármit is megoldasz? – kérdezte megvetően Sehun.

Csak szipogtam és a könnyeim törölgettem.

- Veled van? – néztem rá szomorúan.

- Ki? – kérdezte lepetten.

- Kai… - mondtam ki a nevét mire a szívemet ezer tüske szúrta át.

Olyan rég mondtam ki a nevét…

- Nem. Felejtsd el. – mondta hidegen.

- Nem tudom. – kezdtek el újra potyogni a könnyeim az ágyon ülve.

- A fenébe, Nicole. Jó barátom volt csak ezért próbálok vigyázni rád helyette! Ne nehezítsd meg a dolgom! – mondta kissé dühösen.

- „Volt”…?

Sehun arcán egyszerre több érzelem futott végig, de a szomorúság messze kitűnt mind közül.

- Miért csak volt? Mi történt?

- Nicole… - hajtotta le a fejét majd zsebre vágta a kezét és elindult a nyitott ablak felé.

- Kezdj új életet. Felejtsd el Kai-t végre. Soha nem fog visszajönni.

- De miért? – pattantam fel az ágyról és elé álltam mire megtorpant.

Nem válaszolt.

Miért érzem azt, hogy valami szörnyű dolog történt, amiről nem tudok?

- Megyek. Szedd össze magad. – mondta majd ki akart kerülni és elmenni mellettem, de megragadtam a karját és visszarántottam.

- Sehun mi történt?! – emeltem fel a hangom.

- Legyen annyi elég, hogy soha nem jön vissza. – döntötte kissé hátra a fejét.

Csak nem könnyek csillognak a szemeidben?

Lassan elengedtem a karját, majd csalódottan lehajtottam a fejem. Sehun odasétált az ablakhoz én meg újra pityeregni kezdtem mire Ő az ablakpárkánynak támaszkodva, ugrásra készen megtorpant. Elindultam az ágyam felé majd mikor fél lábbal már feltérdeltem rá megszólalt:

- Kai meghalt.

Megdermedtem és kirázott a hideg. A fejembe zavaros gondolatok cikáztak miközben a gombóc a torkomban iszonyatosan fojtogatott.

- Az nem lehet. – mondtam ki nehezem majd nagyot nyeltem.

Nem kezdhetek el sírni…

- Sajnálom. – mondta szomorúan.

- Lehetetlen.

- Akkor láttam utoljára mikor te. Túl sokan voltak ő meg egyedül… Mire visszatértem csak vér fogatott. Vagy megették, vagy ha el is menekült belehalt a fájdalomba.

Hazugság. Ez az egész egy hazugság. Kai nem halott… nem lehet az!

- Ne várj többet rá. – mondta majd kiugrott az ablakon.

Nem sírhatok…

Az egész testem remegni kezdett. Szinte hallottam, ahogy a szívem darabokra szakad, mint egy darab rongy.

Nem sírhatok…

A mellkasomhoz kaptam miközben levegő után kapkodtam.

Ha most elkezdek sírni, előtör belőlem a sok fájdalom, abba pedig belehalnék.

Nem tudtam visszatartani a fájdalmam. Levettem a lábam az ágyról majd mellette térdre rogytam és zokogni kezdtem.

Hajnali 4-kor még mindig a könnyeim törölgettem.

Nem bírom tovább. Most már tényleg nem…

Lerohantam a lépcsőn majd kiszaladtam az utcára. El akartam futni a fájdalom elől. Sehun elől, az emberek elől, a szerelem elől, a szívem elől, a valóság elől. Túlságosan fáj ahhoz, hogy beletörődjek.

El akarok menekülni…

Csak rohantam magam se tudtam merre. A könnyeimtől semmit se láttam és nem hallottam semmit csak Sehun szavait.

Mikor már alig kaptam levegőt még mindig rohantam. Az út azon része, amely mellett futottam már a városon kívülre esett. Egy épület se volt sehol csak fű, fák és bokrok. Az út mentén rohanva hallottam, ahogy zúgnak el mellettem sebesen sorra az autók.

Itt az esélyem… Gyorsan véget vetek mindennek.

Nagy levegőt vettem majd becsuktam a szemem és beszaladtam az út közepére és megálltam. Hallottam a közeledő autók hangját. A dudálást, a kerékcsikorgást. A szívem hevesen vert miközben a könnyeim csak úgy potyogtak a földre.

Gyere velem. – hallottam Kai vidám szavait a fejemben.

Kai… annyira sajnálom. Még el sem tudtam neked mondani, hogy mennyire szeretlek. Csak pár órát kaptunk és nem használtuk ki jól. De most… újra találkozunk, és örökre együtt leszünk, egy olyan helyen ahol senki sem bánthat minket. Se farkas, se ember.

A kerekek csikorgása egyre élesebb lett és már éreztem a halál szelét.

- Szeretlek. – mondtam egy halvány mosollyal mikor már tudtam, egy másodperc és meghalok.

Mintha a szél magával ragadott volna éreztem, ahogy a lábam eltávolodik a talajtól.

Mi ez?

Karok fonódtak körém majd éreztem, ahogy a fűre zuhanok. De végig valaki ölelt és nem hagyta, hogy megsérüljek miközben törékenyen a föld felé zuhantam majd miután ott sodródtam tovább a lendülettől.

Sehun… utállak.

- Én is. – mondta miközben szorosan ölelt magához. A bal oldalamon feküdtem ő meg mögöttem átölelve fejét a hátamnak támasztva.

- Igen? – mondtam gúnyosan megvetve őt.

- Én is szeretlek… - mondta halkan.

Megfagyott körülöttem a világ. Az autók megálltak, az idő megállt, nem mozgott semmi csak a hideg szél fújt.

Egy pillanat… Ez a hang.

Sírni kezdtem. Megfogtam a kezét, amivel magához szorított.

Hát te vagy az?

Lassan levettem magamról kezeit majd felültem. Letöröltem a könnyeim és hátranéztem.

Ott feküdt a földön szétterülve az eget kémlelve miközben könnyek csillogtak a szemében.

Újra van értelme az életemnek…

Felült majd szomorúan rám nézett nagy boci szemekkel miközben a szél a dús barna hajával játszott.

És most jön az a rész, hogy sírva az ölébe borulok és sosem engedem el.

Jó tervnek indult.

- Idióta! – jelentettem ki kissé felemelve a hangom miközben arcon csaptam.

Lassan újra felém fordítottam a fejét lepetten. Duzzogva könnyes szemekkel néztem vissza rá.

- Miért mondta azt Sehun, hogy meghaltál?! – csattantam fel.

- Sajnálom… - simogatta az arcát ahol megütöttem.

- Hol voltál eddig?!

- Én…

- Miért nem jöttél vissza hamarabb? – tört ki belőlem újra a sírás.

Előre hajolt majd magához húzott és szorosan ölelt magához.

- Épp időbe érkeztem… - suttogta megkönnyebbülve.

Mire visszatértem csak vér fogatott. Vagy megették, vagy ha el is menekült belehalt a fájdalomba. – jutottak eszembe Sehun szavai.

Lassan eltoltam magamtól majd aggódóan ránéztem mire ő elmosolyodott. A szívem megtelt melegséggel, hogy újra  a szemébe nézhetek és érinthetem. Kezem óvatosan a mellkasára tettem mire meglepődött.

Érzem…

Megfogtam a pólója nyakát majd lassan lehúztam.

Sebek…

- Rossz így látni téged… - mondta miközben nem bírtan levenni a szemem a sebeiről.

Lassan levette a kezem magáról és rám nézett. Megfogta a karom majd felemelte és elkezdte rajta felhúzni a pólóm ujját.

Felszisszentem, ahogy a kemény anyag a sebeimhez ért. Csak egy kicsit húzta fel a pólóm ujját, míg meg nem látta az első vágást.

- Akkor én mit mondjak? – nézte a karom.

- Azt, hogy többet nem adsz okot arra, hogy ilyenbe meneküljek.

Meg se mozdult miközben azt a sebemet nézte, ami kilátszott a póló alól. Hosszú percekig csak nézte.

Talán zavarja a vér?

- Kai? – kérdeztem félve.

Megfogta a kezem majd lassan a szájához emelte, ajkait pedig gyengéden a sebemre tette.

- Mint az oviba. – nevettem el magam.

Elmosolyodott majd felemelte a fejét és rám nézett.

- M-mi az? – dadogtam.

Előre hajolt majd homlokát az enyémnek döntötte.

- Hiányoztál. – mondta majd birtokba vette az ajkaim, amit már több mint egy éve csak rá vártak.

Visszatértek a színek a világomba, a hangok, a vidám képek, a jó érzések. Azt hittem sose látom viszont őket. Boldog 4 hónapba részesültem, aminek minden perce felejthetetlen volt számomra.

- Már megint hol voltál?! – állt elém anyukám mikor beléptem a házba.

- Barátnőmnél… - léptem ki a cipőmből majd el akartam menni mellette, de megragadta a karom és visszarántott.

- Mi van már?! – förmedtem rá.

- Hányszor mondtam már, hogy ne maradj kinn ilyen sokáig?! – emelte fel a hangját.

- Hagyjuk már… - sóhajtoztam.

- Nicole! – szólt rám majd arcon ütött mire meglepődtem. – Tanulj már meg végre felnőttként viselkedni! – mondta mérgesen majd elengedte a karom és beviharzott a szobájába.

Ez most komoly?

- Ch… - mérgelődtem miközben a számat harapdáltam. – Idegesítő… - mondtam halkan majd felrohantam a lépcsőn és becsaptam magam után a szobám ajtaját.

Beledobtam magam az ágyba és mélyeket lélegeztem.

Oké, hogy a szülők féltik a gyereküket, de ez már túlzás…

Mondjuk, lehet az az oka, hogy nincs apám. Sosem beszél róla anyám sokat. Annyit tudok csak róla, hogy életben van, de nem érdekeljük őt így én se tegyem ezt. Meg se próbáljam megkeresni vagy hasonló.

Nem is érdekel… Egy ilyen apát fölöslege lenne megkeresnem.

- Meg volt a mai anyai szigor is? – hallottam Kai hangját mire felültem és ránéztem. Az ablak mellett állt hátát a falnak döntve és mosolyogva figyelt.

- Meg. Így hajnali fél kettőkor. – mosolyodtam el én is.

- Megérdemelted. – vágta zsebre a kezeit.

- Kapd be. Miattad késtem. – jelentettem ki.

- Pszt. – emelte az ujját a szája elé. – Ez titok.

- Akkor miért nem megyünk el? – mosolyodtam el huncutul.

- Hova? – kérdezte én meg felpattantam az ágyról, magamhoz öleltem és megcsókoltam.

- Bárhova.

Valami ilyesmi hangzott el egy évvel ezelőtt is…

Kai felkapott az ölébe majd kiugrott velem az ablakon.

A sötét utcákat róttuk kézen fogva.

Így az éj leple alatt senki sem láthat minket…

- Változz át. – álltam elé.

- Miért? – lepődött meg.

- Olyan rég öleltem farkast… - pirultam el.

- Hülye. – nevette el kissé magát mire lehajtottam a fejem és elmosolyodtam.

Mire felnéztem egy gyönyörű farkas állt előttem.

Pont, mint amikor először láttam… Szemei újra és újra megbabonáztak.

- Ügyes kutya. – guggoltam le elé és paskoltam meg a fejét mire kissé rám morgott, de én csak elnevettem magam.

Átöleltem puha selymes bundáját.

Hiányzott már…

Hirtelen arrébb ugrott és figyelni kezdett mire megrémültem.

- Mi az?

Rám nézett egy pillanatra majd beugrott a mellettünk lévő magas kerítés mögé.

- Ez meg…? – vontam fel az egyik szemöldököm.

Aztán emberek hangját hallottam.

Így már értem…

Néhány srác jött arra nevetgélve. Nekidőltem a kerítésnek, nehogy még a végén fellökjenek. Az első 2 srác el is ment előttem mintha ott se lettem volna, de a harmadik megtorpant és rám nézett.

Ez mit bámul?

- Mit nézel?! – háborodott fel.

- Én ugyan semmit. – forgattam meg a szemeim.

- Mit képzelsz magadról?

- Semmit. – sóhajtottam.

- Jössz már? – fordultak vissza a barátai.

- Várjatok.

Öcsém…

- Mi a neved?

Nem válaszoltam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket.

- Hé! – emelte fel a hangját mire kicsit megijedtem. – Hozzád beszélek!

Épp ez a bajom.

- Hagyjatok jó? – néztem rájuk fáradtan.

- Inkább gyere. – ragadta meg az egyik a karom.

Ez valami vicc akar lenni?

- Még mit nem. – rántottam ki a karom a kezéből mire arcon ütött.

Vállammal a kerítésnek dőltem és az arcomat fogtam.

Rohadékok.

- Még mindig van kedved makacskodni?! – kiabált. – A magad fajtákat csak szétverni jó! – mondta majd újra felemelte a kezét, ami meg is állt a levegőbe.

- Pechetek van. – hallottam Kai hangját.

- Elkéstél. – mosolyodtam el.

- Bocs. – mondta majd kitekerte a srác karját miközben az fájdalmasan jajgatott.

- Állj! – kiáltott fel a másik miközben oda lépett hozzám és egy kést tartott a nyakamhoz.

- Mit lépsz, ha kinyírom a csajt!? – ordibált.

Idegtépő, néma percek vették kezdetüket. Kai lassan elengedte a srác karját, de a szemeibe mintha a düh lángjai jelentek volna meg.

Ne veszítsd el a fejed… ne most.

- Hülye barom! – kiáltott fel a srác kárörvendően majd épphogy hozzáért a kés éle a bőrömhöz láttam, ahogy egy farkas ráugrik és leteperi a földre. Arrébb ugrottam és elborzadva néztem ahogy átharapja a nyakát. A vér beterített mindent. Egy hulla üveg szemei rám meredtek, amitől kirázott a hideg. A másik kettő megijedt és elszaladt.

Hogy tehetted?

A fejemhez kaptam és elfordultam miközben szaporán vettem a levegőt.

- Mit művelsz? – mondtam idegesen.

- Nicole… - éreztem kezét a vállamon.

Mikor felé fordultam könnyek gyűltek a szemembe. Az arcán vér, a kezén vér… mindenhol vér.

- Hogy tehetted? – kérdeztem remegő hangon.

- Én csak… - egyre jobban pánikba esett és alig kapott levegőt. – Többet nem fordul elő. Ígérem. Kérlek, ne haragudj én csak.. még meg kell szoknom ezt. Ha nem teszem, megöl és… és… - hadarta el idegesen, de megakadt mikor odaléptem hozzá és magamhoz öleltem.

Nem érdekel. Nem esik jól ezt látnom, de ez még közel sem elég ahhoz, hogy elengedjelek.

- Nyugi. – mondtam miközben hallottam, ahogy  a szíve hevesen ver és mellkasa megemelkedik minden lélegzetvételénél.

Hirtelen pár fényvillanást láttam mire elengedtem őt és körbe néztem.

- Mi volt ez?

- Egy autó? – nézelődött Kai is.

- Tűnjünk el. – fogtam meg a kezét miután lenéztem a hullára.

- Nicole! – hallottam anyám hangját a nappaliból. Odamentem hozzá majd megálltam a kanapé mellett. Ő épp a tv-t nézte elborzadva.

- Mi az? – kérdeztem majd én is a képernyőre néztem.

Nem lehet.

Benne vagyok a tévében.

Lefényképeztek azok a görények!

A tévében a képet mutatták, amin épp a hulla mellett állunk Kai-al én pedig őt ölelem.

- Tudtam, hogy ez lesz! – csattant fel anyám.

- Megmagyarázom!

- Soha többé nem mehetsz sehová! – állt fel a kanapéról és már szinte sírt miközben kiabált.

- Nyugodj meg! Nem öltem meg senkit! – gyűltek nekem is könnyek a szemembe.

- Ő! – mutatott anyám a tv-re amibe még mindig a képet mutatták.

- Nem ember ugye?!

Te meg miről beszélsz? Honnan…?

- Anya…

- Farkas ugye?! – ordított anyám miközben könnyek folytak végig az arcán.

- Mi bajod van?! Miről beszélsz?! – akadtam ki.

- Nem járhatsz te is úgy, mint én!

Mi van?

- Többé nem hagyhatod el a házat!

- Mégis miről beszélsz?! Miért veled mi volt?! Anya, mégis mi folyik itt?!

- Soha többé ne találkozz azzal a szörnyeteggel megértetted?!

- Ő nem szörny! – csattantam fel.

- Hanem mi?!

Az életem értelme…

- Anya ezt itt fejezzük, be kérlek.

- Annyira féltem, hogy úgy jársz majd, mint én. – fogta a fejét és forgolódott a szobában idegesen.

- Anya…

- Ha okosabb lettem volna …

Nem akarom hallani…

- Ne kövesd el te is azt a hibát, amit én!

- Milyen hibát? – rémültem meg.

- Ne szeress bele egy farkasba vagy a te gyereked is apa nélkül nő fel!

Nem akartam tudni… nagyon nem.

Könnyes lett a szemem és megdermedtem.

- De csak azért mert téged átvertek ő nem-

- Nicole elég!

- Csak egy éjszakára kellesz neki aztán ott hagy majd, ahogy apád tette velem! Szerencse, hogy nem örökölhető ez a kór…

- Elég volt. – mondtam majd megfordultam és nagy léptekkel elindultam az ajtó felé.

- Nicole állj meg!

- Hagyj! – kiabáltam majd becsaptam magam után a bejárati ajtót és rohanni kezdtem.

Mégis mi ez a komédia?! Még hogy az apám egy olyan farkas, mint Kai…

Lehetetlen!

Ezért féltett mindig is anyám annyira?! Tudta…. De honnan?!

- Kai! – kiabáltam miközben futottam.

Keservesen sírni kezdtem.

- Kai, hol vagy?! – a könnyeimtől már nem is láttam az utat. Ide-oda dőltem az úton majd a kerítésbe támaszkodtam nehogy elessek.

- Mi a baj?! – éreztem kezeit a vállaimon.

- El kell tűnnünk. – néztem fel rá.

- Mi történt? – lepődött meg.

- Keresnek! Muszáj-

Épp hogy kimondtam hirtelen lámpafények cikáztak körülöttünk.

- Ott vannak! – hallottam egy ismerős hangot.

Az egyik srác…

- Kai menj! – löktem el magamtól.

Csak értetlenül meredt vissza rám, de nem mozdult.

- Menj már! – sírtam, de késő volt.

Egy rendőr lefogta őt, de nem is küzdött ellene.

- Biztos ő volt az? – kérdezte rendőr a sráctól.

- Igen! – válaszolt elégedetten.

- Hazudik! – szólaltam fel.

- Mi? – lepődött meg a rendőr.

Egyre több és több ember vett minket körül. Egyre több rendőr és civil. Egye több fény lett, így mindent láttam. Túl sokat is…

- Egy ember hogy lett volna képes széttépni állat módjára egy másik embert?! – kiabáltam. - Mi csak épp arra jártunk!

- Hazugság! – kiáltott a srác.

- Ő volt az! – mutatott Kai-ra. – Farkasként tépte szét. – jelentette ki.

- Mi? – kérdezte a rendőr.

- Jól hallotta! Farkassá változott.

A rendőr nevetni kezdett.

- Most meg mit röhög!? – háborodott fel.

- Ez egyre érdekesebb. – engedte el Kai-t a rendőr.

- Bebizonyítom! – csattant fel a srác.

Mégis hogy?

Hirtelen odalépett hozzám majd megütött és fojtogatni kezdett.

- Mit művel?! – kiabált a rendőr.

A kezét karmolásztam, hogy elengedjen, de már alig volt erőm. Szédülni kezdtem.

Aztán összeesett előttem mire én is a földre estem és köhögni kezdtem. Aggódva felnéztem és az én szeretett farkasom állt előttem.

Hát nem tudod visszafogni magad!?

Körbe néztem és láttam az emberek döbbent és rémült arcát.

- Kai… - csuklott el a hangom.

Mire újra ránéztem megint emberi alakba volt. Megragadta a kezem és futni kezdett. Pisztolyok dörrentek el egymás után körülöttünk, ahogy szaladtunk.

- Kai… - kapkodtam levegő után. Már a könnyeimmel se bírtam.

Beszaladtunk egy szűk utcába.

Rossz ötlet volt. Nagyon rossz.

Megtorpantunk mikor egy több méteres kőfal termett előttünk. Visszafordultunk, hogy kifussunk, de addigra egy tucat rendőr állt előttünk.

- Kai… - rángattam a kezét, de ő csak mereven a rendőrökre nézett.

- Ne ölj meg senkit… - sírtam. – Kérlek… - zokogtam majd a földre rogytam.

Nagy levegőt vett majd láttam rajta, hogy újra ura önmagának.

Hát sikerült…

Lenézett rám majd halványan elmosolyodott.

Szinte hallottam a gondolataid: Látod? Érted bármire képes vagyok…

Elmosolyodtam és a keze felé kezdtem nyúlni mikor egy pisztoly dörrenése csapta meg a csendet.

Kai teste megrezzent majd az ég felé fordította fejét. Egyik térde a földre rogyott és az oldalát szorongatta.

- Kai! – kiáltottam fel majd felálltam.

Felé indultam kétségbeesetten. Épp hogy elé álltam megvédve őt mikor megint éreztem karjait körém fonódni. Elém lépett miközben magához ölelt, hátat fordítva a rendőröknek. Nem mutatta ki a fájdalmát csak engem nézett. Szorosan tartott szinte moccanni se tudtam.

Aztán jött még egy golyó. Éreztem, ahogy teste megfeszül, ahogy belefúródik a golyó. Majd jött még egy.

- Elég legyen! – kiáltottam miközben csak úgy folytak a könnyeim.

Hogy vagy képes így is rám mosolyogni!? Hogy teheted ezt velem? Olyan kegyetlen vagy…

Szorítása lazulni kezdett mire megrémültem.

Nem hagyhatsz el…

Még egyszer utoljára elsült egy pisztoly. A dörrenése belehasított a csendbe megpecsételve két élet sorsát.

Éles fájdalom hasított bele az egész testembe.

Hogy?

Lenéztem a mellkasomra.

Eltaláltak…de hogy?!

Kai-ra néztem és az én sebemmel egy vonalba volt egy seb rajta is.

Átment…

Magamhoz öleltem Kai-t mikor éreztem, ahogy karjai leválnak rólam. Az erő lassan engem is elhagyott és mindketten a földre zuhantunk.

A földön feküdtünk tehetetlenül körülöttünk pedig vér borított mindent. Lassan, nehézkesen fölém hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra.

Hát tényleg? Tényleg nincs, olyan hely a Földön ahol együtt lehetünk?

Egyáltalán a Mennybe jutunk, hogy együtt legyünk legalább ott?

Ajkai lassan eltávolodtak a homlokomtól. Visszafeküdt mellém és láttam, ahogy már egyre ritkábban és nehézkesebben vesz levegőt, ahogy én is. Fejemet a mellkasára tettem, ő pedig ujjait az enyéim köré fonta.

Miért van ez? Mit követtünk el, hogy ellenünk van az egész világ? Legalább a halál után, együtt lehetünk, vagy a Holdnak és a Farkasnak a Mennyben sincs közös jövője?

Kai… ha a halál után is elválnak útjaink, és egyikünk a Pokolba másikunk pedig a Mennybe jut, akkor is utánad megyek és megkereslek.

Bebizonyítom, hogy igen is együtt lehet a Hold és a Farkas, a halál után.

♦ You're my Jane, I'll be your Tarzan [Lee Joon]

You're my Jane, I’ll be your Tarzan [Lee Joon]

A fejem…nagyon fáj.

Óvatosan kinyitottam a szemem majd pislogtam párat.

Hol vagyok?

Lassan felültem a földön, majd a fejemhez kaptam. 

Egy dzsungel?

Egy pillanatra megfagyott bennem minden gondolatom.

Hogy mi van?!

Szédelegve felálltam majd felnéztem. Az eget sem láttam a sok növénytől.

Remek. Csodás. Egyszerűen pazar.

Megfordultam majd megpillantottam tőlem nem messze egy repülőgép roncsait.

Aha… Oda nem megyek az biztos.

Felsóhajtottam. Annyira kába voltam, hogy eszembe se jutott pánikba esni, pedig normális esetbe már sipákolva a hajamat tépném a rémültségtől. 

Huh…. Lehet meg kéne nézni túlélte-e még valaki…

Lassan elindultam a gép felé mikor megtorpantam.

Úristen, mi okom van arra, hogy ilyen lazán kezeljem azt, hogy repülő balesetet szenvedtem? Mintha az olyan természetes lenne. Bár, azzal sem megyek töbre, ha sírni és sikítozni kezdenék. 

Megint felsóhajtottam.

- Valaki? – kiabáltam a gépre nézve. – Hahó!

Semmi válasz.

Csak én éltem volna túl? Kizárt… akkora mázlim nincs. Biztos mások is túlélték csak előbb felébredtek, mint én és elmentek valamerre. Igen, tuti így van.

A sűrű, alig járható dzsungel felé fordultam.

Gyerünk, Nicole. Mi lehetne itt amitől félned kéne?

- 1 órával később -

Haza akarok menni…

A lábam minden kis gyökeret megtalált, amibe megbotolhat, a  kezem minden trutyit képes volt felfedezni és a fejem is rátalált az összes létező pókhálóra.

- Nem bírom tovább!! – kiabáltam. – Utálom ezt a helyet! – kezdtem el könnyezni olyan ideges voltam. 

Ez a viselkedés már jobban hasonlít rám. Sajnos…

- Undorító ez az egész dzsungel! Fú! – mérgelődtem. 

Nekidőltem az egyik hatalmas fa törzsének. Nagyokat sóhajtoztam és kattogott az agyam, hogy mégis mihez kezdjek, hogy ezt túléljem.

- Otthon akarok lenni. – sóhajtoztam.

Halk morgás és száraz ágak ropogása csapta meg a fülem. A szemeim hirtelen nagyra nyíltak a rémülettől. Vonakodva előrébb léptem egyet majd lassan megfordultam.

Szent szar.

A vér is megfagyott bennem és ledermedtem.

L-Leopárd? Vannak itt olyanok?

A lábaim remegni kezdtek, ahogy a nyugodtan mászkáló nagymacskát figyeltem tőlem nem is annyira messze.

Fussak? Vagy ne? Basszus…

Lassan elindultam hátrafelé, amíg még nem vett észre. Bizonytalan lépésekkel hátráltam mikor egyszer csak reccsent egy nagyot egy elszáradt ág a lábam alatt amire összerezzentem majd megdermedtem. A nagymacska felemelte a fejét majd rám nézett.

Azt a rohadt fát csapja ketté a nyári villám, amelyiknek a szemete ide hullott, hogy rálépjek!

Pár másodpercig farkas szemet néztünk majd hirtelen, mint akit rakétából lőttek ki megiramodott felém.

- A francba! – kiáltottam fel majd rohanni kezdtem. 

Árkon, bokron keresztül, mint egy őrült futottam, ahogy még életembe soha. A kezeimmel hadonásztam magam előtt, hogy ne csapjanak arcon az ágak. Úgy lihegtem, mint egy kutya, miközben próbáltam nem elhasalni az egyenetlen nehezen járható talajon. 

Ilyen nincs. Miért pont én?

- Nem így akarok ám meghalni! – kiabáltam majd felnéztem az égre miközben futottam, amiből amúgy nem is láttam semmit. – Hallod?! Te ott fent! 

Könnyek gyűltek a szemembe a sok mérgelődéstől. Hátranéztem és láttam, hogy pár méterre van már csak tőlem a vadállat. 

A francba.

A növényzet ritkulni kezdett, aztán hirtelen eltűnt mind és egy hatalmas szakad termett előttem.

Ugorjak, vagy hagyjam, hogy széttépjen egy dög?

Hirtelen megálltam a szakad szélén.

Francokat, inkább futok a szakadék mentén tovább!

Balra fordultam és a szakadék mentén szaladtam tovább. Alig tettem pár lépést már éreztem is, ahogy karmai beleakadnak a nadrágom szélébe.

Hm… Ez nem jött össze.

Sikítozni és kapálózni kezdtem. A lábam alatt hirtelen beomlott a talaj és bennem megfagyott a pillanat, ahogy a szakadék felé visz a lendület.

Istenem. Te most szórakozol velem!?

A kék ég egyre távolabbinak tűnt miközben a szakad szélén álló vadállatot néztem. 

Ez nem ér…

Ahogy zuhantam könnyes szemmel sikítani kezdtem. A nagy sikoltozásomba véletlenül balra fordítottam a fejem és megláttam Őt.

Ez meg, mi a retkem?

A sikításom abbamaradt és ledöbbenve néztem őt miközben csak zuhantam.

Az a srác, meg… mit csinál?

Egy indán kapaszkodva jött felém hihetetlen gyorsasággal, majd ahogy közeledni kezdett felém, kinyújtotta  a kezét. 

Bassza meg. Tarzan él és ázsiai!

Hirtelen azzal a lendülettel, ahogy jött felém elkapta a derekam és ment velem tovább a saját kis útján. Megához szorított én meg gyorsan megfogtam az indát és csak pislogtam a nagy semmibe.

Őőő, most akkor mi van?

A lábam egyszer csak talajhoz ért mire megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Vajon a kezét nem akarja már levenni rólam?

- Mit képzelsz? Engedj el! Engedj el! – vettem le magamról kapkodva a fiú kezét mikor megláttam felém rohanni kis négylábú „barátomat.”

A fene.

- Ne hogy elengedj, ne hogy elengedj hallod!? – léptem oda a sráchoz majd a pólójába markoltam. Hátranézett majd kapkodva karolta át újra a derekam, magához szorított aztán lépett egyet és magával rántva leugrott a szakadékba.

Azt hiszem ez ment volna egyedül is…

Sikítani kezdtem ahogy zuhanni kezdtünk, de aztán megragadt egy fáról a szakadékba lógó indát ami a szakad széle felé kezdett lendíteni minket.

Na  jó, ez már nem ment volna…

Indáról, indára ugrált én meg csak sikítoztam.

- Áá-áá-áá-áá – hullámzott a hangom, ahogy a vastag faágakon kezdett el „csúszkálni”. 

Ha ez így megy, tovább kidobom a taccsot.

Fel, le, jobbra balra, aztán megint fel le és így ment velem végig a fél dzsungelen. Éreztem, hogy a gyomrom már nagyon rakoncátlankodik, mikor hirtelen megálltunk. Körül néztem és egy hatalmas, magas fa egyik ágán álltunk. Olyan vastag volt még az ága is, hogy táncolni lehetett volna rajta. 

Elég volt most már.

Felnéztem a megmentőmre. Hosszú kicsit kócos barna haja volt. 

Egész helyes.

Kezem óvatosan az övére tettem, amivel fogott majd lassan levettem magamról.

De az, hogy helyes még nem jelent semmit.

- Izé… - léptem hátrébb majd zavartan kerültem a tekintetét. – Kösz, vagy… valami ilyesmi. – mondtam majd végül mégis ránéztem.

Értetlenül meredt rám. Szakadt farmert és pólót viselt, de még így is látszott rajta, hogy milyen izmos.

- Mondom, köszönöm. – ismételtem meg magam.

Semmi reakció.

- Mi van megnémultál Tarzan? – mosolyodtam el.

Kissé oldalra döntötte a fejét, mint egy kiskutya majd leguggolt kezét pedig a földre tette a két térde között. 

Igaz is. Tarzan sem tudott beszélni. Legalább is a rajzfilmbe…

- Nem érted, amit mondok igaz? – sóhajtottam majd lenéztem és szinte beleszédültem látva, hogy milyen magasan vagyok. 

Innen az életbe nem jutok le. Legalább is egy darabban.

- Mondd csak… - kezdtem el, de mikor rá akartam nézni hűlt helyét találtam.

Hogy mi van!?

Hirtelen felforrt az agyam. 

Megment aztán meg itt hagy?! Ennyi erővel hagyhatott volna lezuhanni is!

- Hé! Gyere vissza! – kiabáltam miközben forgolódtam.

Ilyen még a filmekben sincs…!

- Hallod?! – kiabáltam majd megfordultam és ott lógott előttem egy indáról, fejjel lefelé.

Mint egy majom.

Megkönnyebbülve felsóhajtottam.

- Muszáj lesz találnunk egy közös nyelvet…

- És hogyan?

- Hát, még nem tudom… - vakargattam a fejem majd hirtelen megállt a kezem és rákaptam a tekintetem. – Hogy mit makogtál? – pislogtam lepetten.

- Ígérd meg, hogy nem akadsz ki. – mosolygott kínosan majd leugrott az indáról és elém állt. 

Megölöm… kinyírom, felakasztom, kibelezem, megsütöm és a leopárd elé dobom hátha ételmérgezést kap!

- Miért csak most, kezdesz el pofázni?! – ragadtam meg a pólója nyakát és néztem rá mérgesen.

- Bocs, de úgy elhitetted magaddal, hogy kuka vagyok, hogy ezt nem hagyhattam ki. – vigyorgott zavartan.

Idióta barom!

Kissé hátralöktem miközben elengedtem a pólóját majd a fejemhez kaptam és sóhajtottam egyet.

Ideges túrtam a hajamba majd csípőre tett kézzel sétáltam fel s alá. 

- Azért ennyire nem lehetsz mérges. – ült le én meg szúrós szemekkel ránéztem.

De. De lehetek.

- Amúgy mi a halált keres itt egy értelmes ember, mint te? – tettem ölbe a kezeimet választ várva.

- Úgy ahogy te. – mosolygott.

- Lezuhant a géped? – lepődtem meg,

- Ő, nem. – vágta rá.

Ch…

- Akkor meg? – kérdeztem mire tovább mosolygott bár elkapta a tekintetét, ami arra utal, hogy témaváltás lesz.

- Levigyelek? – kérdezte.

Így legyen ötösöm a lottón.

- Vagy várj! – csillantak fel a szemei majd felállt. – Mutatok valamit. – mondta majd hirtelen magához szorított és kezdődött előröl az utazgatás.

Huh… most jut eszembe. Nem is lottózom…

Utálom ezt a közlekedés módot. Felfordul tőle a gyomrom és félek is ilyen magasba.

- Amúgy… - zökkentem ki a gondolataimból. – Mi a neved? – néztem rá.

- Tarzan. – vágta rá komoly arccal.

- Komolyan? – emeltem fel a hangom meglepettségembe.

- Dehogy. – válaszolt megint csak komolyan.

Sejthettem volna…

- Akkor?

- Joon.

Joon…

- Értem…. – mondtam lehangoltan.

- És téged? – szólalt meg pár perces csönd után.

- Az én nev-eeeem. – kezdtem el sikítani mikor hirtelen fejjel lefelé láttam a világot. Hirtelen talajt ért a lábam, és olyan fejjel meredtem a semmibe, mint aki most szabadult az elmegyógyintézetből.

Ezt sose fogom tudni, megszokni.

- Nicole. – lélegeztem fel, majd befejeztem a mondatom, amit elkezdtem.

- Gyere. – fogta meg a kezem mire kirázott  a hideg és a kezemre néztem, amit erősen fogott.

Hát… oké.

Egy kis faház volt a fa tetején.

Azt hiszem ilyesmit akartam én is kiskoromban.

Viszonylag nagy erkélyféleség volt a ház előtt ahol épp sétáltunk. Benyitott az egyszerű házba és nem volt más bent, csak egy ágy, egy asztal és székek, meg persze egyéb kis díszítő elemek.

- Nagyon pofás. – néztem körbe. – Mióta kempingezel a fa tetején?

- 4 éve.

- Mennyi?! – fordultam felé kiakadva.

- Ennyire ne lepődj meg. – mosolygott.

- Mit keresel te itt 4 éve?

- Jól érzem itt magam. Véletlen műve, volt, hogy itt ragadtam, de nem bántam meg.

Még mindig nem értem.

- Remek. Én alig várom, hogy haza menjek. – ültem le az ágyra.

- Miből gondolod, hogy hazajuthatsz? – gondolkodott el.

- Biztos értünk fognak jönni.

- Értünk? – fordult felém lepetten.

- Erősen kétlem, hogy akkora mázlista lennék, hogy csak én éltem volna túl egy ekkora zuhanást.

- Hát ez meg is látszik rajtad. – mosolyodott el majd végig mért.

- Mi? – lepődtem meg majd én is végig néztem magamon.

Több seb szerintem el se fért volna rajtam.

Huh… észre se vettem. Nem is fájnak annyira, talán mert nem foglalkozom velük.

- Na lássuk. –dobott le mellém az ágyra egy elsősegély dobozt.

- Ez meg honnan van? – néztem fel rá.

- Azért én sem a nagy semmivel vetődtem ide. 

A mosoly levakarhatatlan volt az arcáról.

- Nem is szeretnél haza menni? – komolyodtam el.

- Nem. Jól vagyok itt.

- Miért jobb itt lenni? – kérdeztem mikor elkezdte fertőtleníteni a lábamon a sebeket, amiket iszonyúan csípett a szesz, de tűrtem.

- Nyugodtabb. Sokkal nyugodtabb. – javította ki magát. – Távol a sok kétszínű embertől… sokkal jobb.

Nem igazán értem őt.

- Áu! – kiáltottam fel a csípő fájdalomra.

- Nyugi. – csitítgatott lágy hangon.

Olyan furcsa…

- Nem vagy normális. – motyogtam.

- Miért? – nézett rám lepetten.

- Milyen ember akarna egyedül élni a dzsungel közepén?

- Tarzan? – mosolyodott el.

- Neki nem volt sok választása.

- Mégis boldog volt.

- Nem tudhatod.

- Igaz.

Ezzel az aranyos mosollyal az őrületbe kerget.

- Akkor sem vagy normális. – fordultam el duzzogva.

- Túl makacs vagy. – fogta meg a kezem majd óvatosan felhúzott az ágyról.

- Csak haza akarok menni… - hajtottam le a fejem.

Nem válaszolt csak elindult az ajtó felé, engem pedig húzott maga után.

Hova megyünk? Nem igazán van kedvem bármihez is.

Mikor kiértünk hirtelen felkapott az ölébe.

Hékás!

Átugrott a mellettünk lévő ágra, olyan könnyedén mintha csak egye lépett volna.

Most meg mire készül?

- Kapaszkodj. – mondta komoly hangon.

M-mivan?

Mielőtt visszakérdezhetem volna már egyre gyorsabban haladt velem, egyik fáról a másikra, és egyre magasabbra értünk.

Úristen…

- Csukd be a szemed. – mondta, ahogy megálltunk.

Egyszer legyen neki is gyerek nap.

Becsuktam a szemem majd vártam. Éreztem, ahogy óvatosan letesz én meg bizonytalanul dőltem kissé jobbra-balra miközben próbáltam megtartani az egyensúlyom a sötétségben. Kezeit a vállaimra tette majd óvatosan fordított rajtam egyet.

- Nézd csak. – súgta a fülembe mire lassan kinyitottam a szemem.

Elállt a lélegzetem.

Ez a hely, olyan mintha a világ teteje lenne.

Lassan kezdett lemenni a nap és narancssárgára festette a fénylő eget. Tényleg gyönyörű volt. 

Egyáltalán láttam én már siető életem során az, hogy milyen egy naplemente? Mit csináltam eddig? Csomó értelmetlen dolgot…

- Na milyen?

A friss lágy szelő simogatni kezdte az arcom, ahogy a lemenő napot és az előtte elrepülő madarakat néztem.

- Nem mindennapi látvány be kell ismernem.

- És ez még nem minden. – fogta meg a kezem mire felé kaptam lepetten a tekintetem. Halvány mosollyal figyelte ő is az előttük süllyedő napot.

Baj van. Ez az a rész a filmekben, amikor a lány hirtelen el kezd érezni valamit a hős férfi iránt.

Megráztam a fejem.

Nem! Ez nem az a film!

Sóhajtottam egyet majd újra a tájra néztem. Eddig csak kis jelentéktelen bogárként néztem alulról ezt a helyet, most meg, mint egy madár kitártam a szárnyaim és felülről  csodálom a  helyet ahol vagyok.

- Gyere mutatok még valamit! – mondta boldogan majd újra maga után kezdett húzni és kezdődött minden előröl.

Már akaratlanul is kezdem megszokni…

Vajon egy pofás ki barlang lesz a következő?

Már javában lement a nap mikor végre megálltunk.

- Wow… - állt el a lélegzetem mikor megláttam a sötét eget és fénylő csillagokat tükröző csillogó tavat amelyhez egy kisebb vízesés tartozott.

Oké, ez tényleg elképesztő.

- Ez az egyik kedvenc helyem. – mondta mire hátrafordultam és ránéztem.

- Azt hiszem, tudom miért. – fordultam újra a tó felé. 

A karomat kezdtem simogatni anélkül, hogy észrevettem volna. Amióta lement a nap eléggé lehűlt az idő. 

Vissza kéne menni… De nem tudok elszakadni a látványtól.

Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy valami meleg anyag terül a hátamra és a vállaimra. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Kösz… - fordultam felé, de mikor megláttam gyorsan visszafordultam és meg se próbáltam befejezni az elkezdett mondandóm.

Ez zavarba ejtő! Elhiszem, hogy vannak még figyelmes és kedves férfiak, de azért igazán…

magán hagyhatta volna a pólóját!

- E-ennyire azért nem f-fázom ám! – dadogtam idegességemben.

- Nem baj én nem fázom. – válaszolt.

- Kérlek. – mondtam majd levettem a hátamról a pólóját.

- Hm?

- Vedd fel! – tartottam felé a kezem, amibe  a pólója volt anélkül, hogy arra néztem volna.

Na mi lesz? Vedd már el!

Már nem is fázom. Sőt, teljesen kivert a víz olyan kínosan érzem magam.

Éreztem, ahogy lassan kiveszi a kezemből a pólóját mire megkönnyebbülve fellélegeztem. Azonnal megfordultam mosolyogva mintha mi sem történt volna.

Túl hamar történt. Túlságosan…

Azt hiszem még volt rá bő egy percem, hogy szemügyre vegyem izmos felsőteste minden egyes porcikáját.

Remek. Ezt akartam elkerülni.

Feltűnően próbáltam kerülni őt a tekintetemmel, de bármerre néztem a szemem sarkából még is mindent láttam.

Igazán felvette volna gyorsabban azt a pólót…Bár már mindegy. Talán nem is bánom annyira.

Odajött hozzám majd újra felakart venni, de hirtelen megdermedt és rám nézett.

- Szabad?

- Azt hiszem, ezen már túl vagyunk…- mosolyogtam kínosan.

Olyan furcsa ez a srác. De akkor is jó vele lenni.

A szemeim lassan lecsukódni készültek, ahogy az ölébe pihentem ő meg, akárcsak Tarzan ágról ágra haladva sietett vissza a kis faházhoz.

- Hé, ne aludj el. – rázott meg kissé.

Nyöszörögni kezdtem, és ahogy sokszor róla most rólam sem lehetett levakarni a mosolyt.

- Olyan vagy mint Tarzan. – dünnyögtem, de túlfáradt voltam kinyitni a szemem. Inkább még jobban hozzá bújtam és belemarkoltam a pólójába.

Fázom…

Lassan kinyitottam a szemem és a plafont bámultam.

Hát tényleg elaludtam…

Sóhajtottam egyet majd magamra húztam még jobban a takarót.

Várjunk csak… Joon!

Villámgyorsasággal ültem fel az ágyon és néztem körbe. Alig lehetett látni valamit, csak a Hold fénye adott némi segítséget. De még így is észrevettem Joon-t, a szoba másik felébe ülni, hátát a falnak támasztva fejét pedig lehajtva.

Ez nem normális… Most komolyan ott akar aludni!?

Sóhajtottam egyet majd levettem magamról a takarót.

Nem hiszem el, hogy nem fázik!

Felálltam majd magamhoz szorítottam a takarót és odasétáltam hozzá. Pár percig álltam mellette és figyeltem.

Bajban vagyok. De azt hiszem már késő…

Leültem mellé majd magunkra terítettem a takarót. Fejemet a vállára tettem és nyakig bebújtam a takaró alá. Nem sokkal később éreztem, hogy mocorogni kezd ezért levettem a fejem a válláról. Átölelt majd magához húzott.

Ha a szívem majd kiugrik a helyéről az érintésétől, az már régen rossz…

Fejemet visszahajtottam a vállára és átöleltem.

Jól van, Jane. Máris beleestél Tarzan csapdájába.

- Haza akarok menni… - motyogtam az orrom alatt miközben lassan kinyitottam a szemem. 

Már javában sütött a nap.

Remek…

Lassan feltápászkodtam majd felvettem a takarót a földről és visszatettem az ágyra.

- Felébredtél? – ugrott be az ablakon Joon.

Nem, éppen alva járok.

- Igen.

- Ami a tegnap estét illeti… - komolyodott el majd vakargatni kezdte a tarkóját. Gyorsan az ágy felé fordultam.

Úristen, de kínos.

Lehajtottam a fejem és szinte folyt rólam a víz.

Meghalok.

Hirtelen mögém lépett majd magához ölelt. Hátam a mellkasának simult és a szívem egyre rakoncátlanabbul vert a mellkasomba.

Oké, a lényeg hogy levegőt venni ne felejtsek el.

- Örültem neki… - mondta halkan.

Jó, most már tényleg nem tudok hova menekülni.

- Joon, én… - hirtelen helikopter hangja csapta meg a fülem. Szemeim felcsillantak, mire Joon lassan elengedett. Kiszaladtam a faházból és láttam a fejem fölött elzúgni a helikoptert. A gép roncsai felé tartott.

- Mondtam, hogy eljönnek majd értünk! – tettem össze a kezem és ugráltam örömömben.

A ház felé fordultam hatalmas mosollyal az arcomon. Joon lassan kijött majd a ház oldalának dőlt és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.

Biztos, egy kicsit csalódott. Én is az lennék…

- Haza mehetek. – jelentettem ki, mintha még én magam se tudtam volna felfogni.

- Pontosan. – jött oda hozzám majd magához ölelt és megfogta az egyik indát.

Életem utolsó ilyen utazása lesz ez…

- Várj! – szóltam rá mikor láttam, hogy indulni készül.

- Mi az? – nézett rám lepetten.

- Gyere velem.

Lehajtotta a fejét, majd felsóhajtott és újra rám nézett.

- Nem lehet.

- Miért?

- Nem akarok visszamenni. Ez az otthonom. – mondta majd magával rántott és levitt a hatalmas fáról.

- Köszönök mindent. – öleltem meg.

Mi ez az érzés már megint?

Lassan elengedtem majd utoljára rámosolyogtam.

Nem lágyulhatok el pont most.

Tettem pár lépést majd visszanéztem, hogy még egyszer ránézzek, de már nem volt ott.

Felsóhajtottam majd rohanni kezdtem a gép roncsai felé. 

Haza megyek. Igen, végre…

De miért nem hoz már annyira lázba?

Nehezen haladtam a sűrű bozótban és egyenetlen talajon.

Visszatérek a régi világomba. Erre vártam. Akkor meg mi van velem?!

Szívem már rég húzott a másik irányba, de a lábaim csak vittek tovább sietve a roncsok felé.

Miért… ? Miért fáj a mellkasom? Miért nem akar elmúlni ez a furcsa érzés?

Nem tudtam megállni, csak rohantam bár egyre jobban éreztem, hogy rossz irányba.

A francba! Nem mehetek vissza! Hiszen szeretem, és még meg se mondtam neki!

Hirtelen megbotlottam egy kiálló gyökérbe és szétterültem a földön.

Áú…

Ez rohadtul fáj…

Lassan a fejemhez nyúltam és nyomkodni kezdtem a fájó pontot.

- Áú… - motyogtam.

Kábán kinyitottam a szemem majd körbe néztem.

A szobám?! Mi a retek?!  Álmodtam!?

Felsóhajtottam. 

Némi megkönnyebbülés, hogy csak egy álom volt. Azt hiszem…

A tenyeremre néztem és egy nagy horzsolást vettem észre rajta.

Most akkor mi van?

A fejemet fogtam és szinte hallatszott, ahogy forognak a fejemben a kerekek.

Valaki megtalált és elhozott? Honnan tudta meg, hogy ki vagyok, hogy hol lakom?

Mondjuk, jobban belegondolva nem nagy ügy kinyomozni, de akkor is.

- Mi a fene… - mondtam fáradtan majd visszadőltem az ágyba.

Pedig, ott akartam maradni. Vele.

 Valaki megfogta a kezem majd fölém hajolt.

M-m-mi a szar?!

Kirázott  a hideg az ijedtségtől, de mikor megláttam az arcát könnybe lábadt a szemem.

Már tényleg nem értem mi van…

- Mit keresel itt? – kérdeztem. – Azt mondtad, nem hagyod ott az „otthonod”.

- Rájöttem, hogy az otthonom ott van ahol Te.

Wow… Vajon ő talált meg és végül jött vissza velem? Mindjárt elsírom magam…

- De akkor is…- fordítottam el a fejem a párnán. 

Bűntudatom van.

Lemászott rólam majd hirtelen felrántott az ágyról. Szorosan magához ölelt majd arcom a kezei közé fogta, és megcsókolt.

Miért könnyezek?

Pár könnycsepp végig folyt az arcom, mire elváltak ajkaink és a könnyeim kezdte törölgetni.

Azok a mély rejtelmes szemek, tényleg a csapdájukba ejtettek.

Rám mosolygott majd végig simította ujját az arcomon közben pedig azt mondta:

- Hogy lenne képes Tarzan, magára hagyni Jane-t?