♦ Untouchable [Ilhoon]

Untouchable  [Ilhoon]

Te mit tennél, ha az eddigi életed olyan szánalmasan élted volna, hogy még a saját őrangyalod is lemond rólad?

21 éves koromba jutottam el odáig, hogy csak akkor kezdtem el érezni bármit is, tenni valamit vagy csak egyáltalán élni mikor már nem tehettem meg. Először és utoljára megjelent Ő az álmomba és azóta próbálok úgy élni, ahogy kéne. Kár hogy már nem tehetem meg.

Az angyalom elhagyott és ezért meg is kaptam a büntetésem. 

Nem érhetek az emberekhez. Olyan vagyok számukra, mint a méreg. Ha a bőrömhöz érnek vagy én az övékhez az olyan nekik mintha tűzbe nyúlnának, és ha nem vigyáznak, mint a füst, egyszerűen csak eltűnnek. 

Meghalnak. Nem akarom többször látni, ahogy egy idióta érintés miatt meghal valaki, épp ezért ha kilépek, a házból a kezemre kesztyűt húzok, hogy még véletlenül se történjen semmi. 

Ezért is találom tökéletes munkának azt, amit csinálok. Így, hogy kutyakozmetikus vagyok, nem kell olyan sokat emberekkel érintkeznem bármennyire is szeretném, meg amúgy is imádom a kutyákat.

Mi is kell még?

Lassan sétáltam a boltba a sorok között miközben gondolkodtam, hogy mit is kéne, vegyek. A szemem rátévedt a kedvenc csokimra.

Ez az utolsó darab csak rám várt.

Boldogan nyúltam felé mikor a kezem nekiment valaki másénak.

Ilyenkor áldom az eget, hogy volt rajtam kesztyű.

A szemeim már szinte szikrákat szórtak a gondolattól, hogy valaki el akarja venni tőlem az utolsót a kedvenc csokimból.

Lassan felé fordultam mire ős is azt tette. Mérgesen néztünk egymásra.

- Meg akarsz halni? – morogtam.

- Nem félek a haláltól. – mondta egy fél mosollyal az arcán.

- Pedig jobb lenne. – mondtam majd levettem a polcról a csokit mire ő elkapta a karom.

- Hé! – kiáltottam fel miközben a csokit próbáltam minél messzebb tenni a kezétől.

- Ide vele! – szólt rám.

- Bolond vagy? Ez az enyém! – fordítottam neki hátat.

- Gyerünk már. – lépett elém majd megragadta a csokit a kezembe és húzni kezdte.

- Milyen ember vagy te?! Elveszed egy ártatlan lány csokiját?! – mérgelődtem miközben fogtam a csoki másik végét.

- Ez most bűntudatkeltés akart lenni? – mosolyodott el.

- Barom. – mondtam majd kirántottam a kezéből a csokit mire ő a kezem után nyúlt és lekapta róla a kesztyűt.

A francba!

A szívem hevesen kezdett dobogni az ijedtségtől.

Ez már nem vicces.

- Ide vele és akkor visszaadom. – lóbálta maga előtt a kesztyűmet.

- Jól van. – dobtam a képébe a csokit mire meglepődött.

- Én is így gondoltam. – mondta elégedetten majd a kezem felé nyúlt, hogy rátegye a kesztyűt.

- Majd én! – csattantam fel majd kikaptam a kezéből a kesztyűt.

- Nekem nyolc. – vont vállat.

- Remélem, többet nem találkozunk. – fintorogtam miközben visszahúztam a kezemre a kesztyűt.

Elnevette magát majd büszkén elment.

Idióta barom.

- 2 héttel később –

Éppen az egyik beagle-t fürdettem a szalonba, mikor hallottam a csengő hangját majd, hogy belép valaki.

- Egy pillanat! – kiabáltam majd gyorsan megtöröltem a beagle-t, az ölembe vettem és kimentem vele a másik szobába. 

A kutyakozmetika ahol dolgoztam hatalmas volt. Ahogy belépett az ember egy nagy terembe találta magát ahol tükrök voltak, előtte asztalokkal, a terem egyik végébe pedig székek voltak ahol a gazdik várhattak, de akár el is mehettek, míg a kutyájukkal foglalatoskodott valaki. Volt egy külön szoba a kutyáknak ahol lehettek, ha esetleg a gazdi késett.

Kimentem a fürdető szobából egy nagy mosollyal.

- Miben se… - akadt el a hangom.

Ennyit a reményekről.

- Hé! – lepődött meg a srác. – Te itt dolgozol csoki lány?

Csoki lány?!

- Mit keresel itt? – mondtam kissé mérgesen mire ő a mellette álló cocker spánielre mutatott.

- Elhoztam a nővérem kutyáját.

- Remek. – mondtam kissé flegmán. – Egy pillanat.

A beagle gazdija még nem jött vissza, úgyhogy átvittem őt egy másik szobába ahol addig nyugodtan ellehet.

- Sima fürdetés? – sétáltam vissza a terembe.

- Meg trimmelés. – huppant le az egyik fotelbe.

És pont ilyenkor nincs itt senki…

- Akkor az körülbelül 2 óra lesz. – gondolkodtam el. – Megvárod, vagy addig elmész?

Légyszí menj el.

- Maradok. – mondta nagy mosollyal.

- Miért?! – csattantam fel mire meglepődött.

- V-vagyis… - kezdtem el dadogni. – Jó. – nevettem kínosan.

- A neve Minnie. – hajolt le a mellette ülő kutyához.

Ki kérdezte?

- Remek. – erőltettem magamra egy mosolyt.

Miután megfürdettem Minnie-t kivittem az egyik asztalra és neki is kezdtem a trimmelésnek közben pedig mindig vetettem néhány kósza pillantást a tükrön keresztül a szoba másik felében ülő srácra.

Még a nevét sem tudom…

- Amúgy mi a neved csoki lány? – nézett bele tükörbe így a tekintetünk pont összeakadt.

Úristen.

- H-Hana. – dadogtam miután elkaptam a tekintetem.

Ez olyan kínos.

- Ilhoon.

Fantasztikus.

- Meddig dolgozol? – kérdezte.

- Ma? – néztem a tükörre, hogy láthassam az arcát.

- Akár. – vont vállat.

- Ma hatig.

- Értem. – mosolyodott el majd elfordult.

Miben settenkedsz ördög fia?

1 órával később megkönnyebbülten felsóhajtottam és kinyújtóztattam magam.

- Végre kész. – mosolyodtam el mikor a kutyára néztem.

- Szép munka. – tette kezét a vállamra mire rémülten arrébb ugrottam.

Lassan már teljesen páncélzatba kell járjak.

- M-mi az? – lepődött meg.

- Megijedtem. – hazudtam.

A szívem a rémülettől majd kiugrott a helyéről.

Félek. Félek attól, hogy az emberek rájönnek, milyen vagyok. És nem akarok senkit se bántani…

- 1 héttel később-

Felrobban a fejem…

A fejemet fogva sétáltam ki a terembe oldalamon a fürdetett kutyával majd mikor átadtam a gazdájának lehuppantam az egyik székbe és becsuktam a szemeimet.

Meghalok, ez nagyon fáj!

A homlokomat masszírozgattam mikor hallottam, ahogy a kis csengő az ajtó felett megszólal. Kipattantak a szemeim és gyorsan felálltam mibe egy kicsit bele is szédültem.

- Össze ne ess itt nekem. – indult meg felém Ilhoon.

Mikor megláttam, hogy a kezeivel felém nyúlt gyorsan berohantam a fotel mögé, hátamat a falnak döntöttem és kinyújtottam magam előtt a kezem.

- Ne gyere ide! – szóltam rá.

- Jó-jó nyugi. – emelte fel maga elé a kezeit.

- Ti mit kerestek megint itt? – néztem Minnie-re.

- Fürdetés. – mosolyodott el Ilhoon.

- Beteg vagy? Egy kutyát nem lehet ilyen sűrűn fürdetni.

- Csak csináld. – akarta a kezembe nyomni a kutya pórázát.

Hát nem érhetsz hozzám nem érted hígagyú?!

Megint errébb mentem majd mérgesen néztem rá.

- Nem és kész!

- Most mit makacskodsz?!

- Mi az, hogy makacskodom!? – emeltem fel a hangom.

- Csak egy fürdetést kértem!

- De nem lehet! Ha ilyen sűrűn fürdetni viszed, az rosszat tesz neki! Ha meg nagyon akarod, akkor sima vízzel otthon is meg tudod fürdetni!

- De én itt akarom!

- Ne idegesíts… - kaptam a fejemhez, ami újra nagyon fájni kezdett.

- Na megcsinálod?

- Nem! – vágtam rá.

- Miért?

- Már elmondtam!

- Most mit játszod itt az agyad?

- Parancsolsz?! – lepődtem meg.

- Fürdesd meg! – mutatott a kutyára.

- Nem!

- Akkor gyere el velem vacsorázni! – mondta mire meghökkentem.

Ez meg mit makog össze vissza?

- Hogy mi van? – lepődtem meg.

- Ma mikor végzel? – vágta zsebre a kezeit majd elfordult. Zavarban volt.

- Ma hétkor. – gondolkodtam el.

- Akkor hétre érted jövök. – nézett rám mosolyogva.

- De nem mondtam, hogy megyek. – húzódott egy félmosoly az arcomra.

- Jönni fogsz. – mondta majd elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna rajta megtorpant. Belenyúlt a zsebébe majd egy kis cetlivel kezdett közeledni felém. Előttem egy lépésnyire megállt majd felém nyújtotta azt.

- Tessék a számom. – mosolygott.

- K-köszi, csak tedd le az asztalra. – vigyorogtam kínosan.

- Miért nem veszed el? – lepődött meg.

Lényegre törő kérdés…

- M-mert….izé….fáradt vagyok. – fordítottam el oldalra a fejem.

- De attól még elvehetnéd. – tolta közelebb hozzám a cetlit mire még jobban a falnak nyomultam.

- N-nem szeretem, ha hozzám érnek. – mondtam félve.

- Miért? – lepődött meg majd elvette a cetlit a közelemből.

- Irtózom tőle. – hazudtam.

Igazából minden vágyam egy érintés lenne…

- Értem. – mosolyodott el. – Akkor itt hagyom az asztalon. – indult meg az asztal felé majd mikor letette rám mosolygott és kiment az ajtón.

Megkönnyebbülve csúsztam le a fal mentén és sóhajtottam nagyokat.

Hana, bajban vagy. Annak idején mindenkit eltaszítottál magadtól, most meg már elkéstél azzal, hogy bárkihez is közel kerülj.

Máris hét óra…

Fáradtan ültem le az egyik fotelbe miután átöltöztem.

Utálom a munka ruhám… de még mindig jobb megoldás ez mint összeszőrözni a kedvenc ruháim.

- Én megyek Hana. Bezárod te az üzletet?

- Persze menj csak. – mosolyogtam.

- Köszi, hétfőn találkozunk. – intett nekem majd mikor kinyitotta az ajtót nekiment valakinek.

- Elnézést. – hajolt meg előtte.

- Csoki lány! – kiáltott Ilhoon mire majd kiugrott a szívem a helyéről.

- I-igen. – pattantam fel a fotelből.

- Gyere. – mosolygott aranyosan mire elpirultam.

Szedd össze magad, Hana!

Megráztam a fejem majd elindultam felé. Kitárta nekem az ajtót majd miután kimentem ő is követett engem.

Ez a kocsi elég drágának tűnik.

Csak pislogva figyeltem a fekete sport autót.

- Wow…

- Szállj be. – sétált el mellettem majd kinyitotta nekem az ajtót.

Félénken beszálltam az autóba és ámuldozva néztem még mindig.

- Amúgy is lógok még neked egy tábla csokival nem? – nevetett majd elindította az autót.

Hogy miért pont én? Fogalmam sincs. De ahányszor vele voltam kiszakadtam egy kicsit a szürke hétköznapjaimból. Végre kezdtem élni, becsülni és értékelni másokat. Ha a kezdetektől fogva így éltem volna, most akár hozzá is érhetnék ahhoz, aki megdobogtatta eddig halott szívem.

- 4 hónappal később –

Hogy szerezhetném vissza?

A parkban ültem egy padon a gondolataimmal. 

Őrangyalok. Segítenetek kéne nem? Akkor miért tettétek ezt velem?

Kezeim az ölembe pihentek miközben lehajtott fejjel sóhajtoztam.

Hirtelen valami hideg ért a vállamhoz mire összerezzentem és felkaptam a fejem.

- Nesze. – nyújtott felém Ilhoon egy doboz kólát.

- Köszi.- vettem el mosolyogva.

- Mit lógatod az orrod? – ülte le mellém.

Amióta mondtam neki, hogy nem szeretem, mások érintését mindig figyel rá, hogy véletlenül se érjen hozzám. 

Ilyenkor összeszorul a szívem…

- Csak elgondolkodtam. – mondtam majd kinyitottam a kólát és inni kezdtem.

- Én is mostanában sokat gondolkodok. – mélyült el.

- Remélem azon, hogy nem hozod Minnie-t minden második nap fürdetni. – néztem rá.

- Miért? Minnie egy remek ürügy ahhoz, hogy láthassalak. – mosolyodott el.

- Hát persze. – dőltem hátra.

Nem bírom tovább, hogy ne kérdezzem meg…

- Ilhoon.

- Hm? – fordult felém kíváncsian.

- Te hiszel az angyalokban? – bámultam a kék eget miközben faggattam.

- Szóval te igen.

- Válaszolj.

- Nem rég még erre a kérdésre biztos azt mondtam volna, hogy nem. De amióta találkozunk erről más a véleményem. – mosolyodott el.

Még jobban az ujjaid köré akarsz csavarni? Már így se tudok előled elmenekülni, ha akarnám se.

- Azt hiszed, hogy az őrangyalod segített abban, hogy találkozzunk? – fordultam felé.

- Nem. Úgy hiszem, te vagy az én őrangyalom.

Ha már én nem tudok elmenni. Ha én nem tudok kikerülni ebből a csapdából, akkor neked kell. Nincs jövőnk…

- Te mit gondolsz? – mosolya elvarázsolt és a gondolataim szanaszét hevertek a földön.

Hogy én mit gondolok? Azt, hogy bárcsak visszakaphatnám az őrangyalom, hogy újra boldog legyek…

- Szerintem az őrangyalok valójában gonoszak. – mondtam komoly arckifejezéssel mire meglepődött.

- Miért?

- Ha ez nem így lenne, akkor vagy nem engedte volna az őrangyalod, hogy találkozzunk vagy most gondolkodás nélkül hozzád érhetnék.

- Jó, hogy mondod. Még mindig nem magyaráztad el miért nem szereted, ha hozzád érnek. – csúszott közelebb hozzám.

- Én…

- Csak egyszer! – szakított félbe.

- Mi? – lepődtem meg.

Óvatosan megfogta a kezem majd rám nézett.

Csak a kesztyűt ne vedd le…

Kezével lassan az arcomhoz közelített, amitől még a hideg is kirázott.

- Ne! – löktem el a kezét, ami már majdnem az arcomhoz ért.

- Nyugi. – mondta lágy hangon, ami megbabonázott.

- Nem lehet… - suttogtam rémülten.

Lassan felemelte a kezem majd egy pillanatra rám nézett.

Mi művelsz?

Levette róla a kesztyűt, amitől egyre rémültebbé váltam. Remegtem az idegességtől és a félelemtől.

- Hagyd abba… - mondtam remegő hangon.

- Miért félsz ennyire? – nézett rám lepetten.

- M-mondtam már, hogy utálom, ha mások hozzám érnek! – dadogtam idegesen.

- Csak egyszer… - kérlelt.

- Nem lehet!

- Hana…

- Nem! – pattantam fel a padról mire elkapta a kezem, de olyan hirtelen el is engedte.

Érezte… Biztos érezte.

Rémülten fordultam vissza hozzá. Alig bírtam állni a lábamon a félelemtől.

Ilhoon a padlón ülve bámulta a kezét, amivel hozzám ért.

Miért?

Nagyot nyeltem mikor értetlenül rám nézett.

- Megégettél…- suttogta.

Tudom…

A szívem a kétségbeeséstől háromszor olyan gyors vert mint kéne. Könnyes lett a szemem majd gyorsan megfordultam és szaladni kezdtem.

Bárcsak elnyelne a föld…

- Hana! – hallottam, ahogy utánam kiabál.

Nem állhatok meg… El akarok tűnni, ha csak egy kis időre is.

- Várj már. – ragadta meg a karom majd visszarántott.

Magához ölelt én meg remegtem a félelemtől, hogy nehogy a bőréhez érjek. Próbáltam azzal a kevés erőmmel, ami volt eltolni magamtól, de nem engedte. Sírni kezdtem és felhagytam az ellenkezéssel.

- Biztos vagyok benne, hogy kapok magyarázatot, hogy én is mindent értsek, ugye? – simogatta a hátam.

Úgysem változtat semmin…

Bólintottam egyet.

Meg kéne, mondjam neki, hogy felejtsük el egymást?

- És hogy akarod Őt visszaszerezni? – fordult felém Ilhoon miközben én az ágyamon ültem.

- Fogalmam sincs, de bármilyen idióta ötletet meghallgatok.

Ilhoon fel s alá járkált a szobámban miközben gondolkodott.

Tényleg képes voltál ilyen könnyen elfogadni mindent, ami velem együtt jár?

- A nevét tudod? – nézett rám.

- Nem. Még az arcát se láttam, csak a hangját hallottam egyszer.

- Mit tettél, hogy elhagyott a saját őrangyalod? – fogta a fejét.

- Nem mindegy az már?! – emeltem fel a hangom.

- Jó-jó nyugi kitalálunk valamit. – kezdett el megint járkálni.

- Hát persze… - motyogtam. 

Hátradőltem az ágyon és a plafont kezdtem el bámulni.

Egy olyan lényt, ami a másvilágon létezik, hogy közelíthetnék meg?

Csak úgy ha meghalok, de nem hiszem, hogy azt nagyon szeretném…

De…

- Még egyszer megérinthetlek? – térdelt mellém az ágyra Ilhoon majd fölém hajolt. A szívem a rémülettél kihagyott legalább 2 ütemet.

- Mazochista vagy? – kérdeztem lepetten.

- Szerintem csak szimplán képes vagyok bármire, ha rólad van szó. – jelent meg az arcán egy huncut mosoly.

Elolvadok.

- Fájni fog. – mondtam miközben nem tudtam levenni a tekintetem a szemeiről.

- Tudom. – válaszolt egyhangúan.

- De nem lehet sokáig…

- Miért?

- El fogsz tűnni…

- Vállalom a kockázatot. – mondta majd az arca közeledni kezdett az enyémhez.

Azok a szemek megbabonáznak…

- De én nem! – löktem le magamról majd felálltam az ágyról.

Az előbb eszembe jutott valami, de most elfelejtettem. Remek.

- Pedig már majdnem… - motyogtam az orrom alatt idegesen miközben próbáltam visszaemlékezni.

Végül az hozott vissza a valóságba, hogy valaki hátulról magához húz, karjait meg körém fonja a derekamon keresztül.

Ilhoon. Ha szívrohamba meghalok, vállalod érte a felelősséget?

- Olyan jó lenne, ha kiderülne, hogy ez az egész csak egy álom. – dünnyögte majd homlokát a vállamnak döntötte.

Sajnálom…

- Szerinted eljön, majd az a nap mikor megérinthetlek? – ölelt szorosabban.

- Biztosan.

Tudom, már mit kell tennem. De ahhoz el kell menned…

- Ilhoon.

- Hm?

Előrébb léptem mire levette rólam kezeit. Nagy levegőt vettem majd felé fordultam egy mosollyal az arcomon.

- Vennél nekem egy tábla csokit?

- Borzasztó vagy. – tette csípőre a kezeit.

- Gyerünk, siess. – mutattam az ajtóra.

- Jó-jó. – nevette el magát majd kiment a szobából.

Hogy is van ez? Ha egy túlvilági lénnyel kell beszélned neked is oda kell jutnod. De ha meghalok, hogy térhetnék vissza?

Leültem az ágyamra majd kihúztam az ágy mellett lévő kis éjjeliszekrényem legfelső fiókját.

Nem halok meg. Csak közel kerülök hozzá…

Kivettem egy kis dobozt, ami tele volt altatóval.

- Hogy saccoljam be azt a mennyiséget, amitől halál közeli állapotba kerülök?

Kimentem a konyhába vízért közbe pedig azon gondolkodtam,  hogy hány tablettát vegyek be. 

Sietnem kell…

Megálltam az éjjeliszekrényem előtt és nagy levegőt vettem. Találomra kivettem pár darab altatót majd bevettem őket. A poharat visszatettem az asztalra és csak néztem magam elé.

Vajon használni fog?

Járkálni kezdtem a szobámba, de pár perc múlva már éreztem is,  hogy kezdek elálmosodni.

- Remélem felébredek még… - motyogtam majd mikor el akartam indulni az ágyam felé éreztem, hogy elhagy az erőm és a föld felé zuhanok. A földön az oldalamra fordultam és levegő után kapkodtam. Nehéz volt minden lélegzetvétel. Lassan kezdett elhomályosodni minden és bár tudtam, hogy ez lesz kezdtem kétségbeesni.

Mi lesz ha mégsem ébredek fel?

Már éreztem, hogy ha lecsukom a szemem végleg elsötétül minden. De már nem bírom sokáig nyitva tartani.

Összerezzentem mikor a szobám ajtaja kinyílt.

Miért pont most?!

- Hana! – hallottam kétségbeesett hangját.

Nem sokára újra találkozunk.

Milyen hideg van… Vajon mi történik most körülöttem? Nincs erőm kinyitni a szemem. Úgy érzem tényleg, csak épp hogy élek. Most mit kéne tennem?

Hana. – Hallottam, ahogy egy lágy női hang a nevemen szólít.

Mi volt ez?

Mit művelsz Hana? – hangja nem volt fenyegető sokkal inkább közömbös.

Nem értem…

Képes voltál idáig elmenni? – hallottam megint hangját.

Ki vagy te?

Olyan rég keresel engem és most nem ismersz meg? – lágyult el a hangja.

Gyere vissza…

Ébredj Hana. – mondta halkan.

Lassan kinyitottam a szemem és pislogni kezdtem. A szobám ajtaja volt az első, amit megláttam.

Csak álmodtam?

Ahogy egyre jobban kezdtem felébredni ráeszméltem, hogy valaki karja körém fonódik és magához ölel. Lassan megfordultam az ágyon és egy gyönyör szempárral találkozott a tekintetem.

Miért gyűlnek könnyek a szemembe?

Levette kezét a derekamról majd az arcom felé nyúlt, de elhúzódtam.

- Ne. – mondtam bátortalanul.

- Felejtsd el ezt a szót, végre. – mosolyodott el mire meglepődtem. 

Ahogy puha keze az arcomhoz ért a gombóc a tokromba egyre jobban fojtogatott. Félénken emeltem fel én is a kezem és óvatosan megfogtam a kezét.

Tényleg vége?

Hirtelen magához húzott majd megcsókolt. 

Minden nap gondoltam rá, hogy milyen lehet, de nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg megtapasztalom. A csókod az én drogom, egyre több és több kell belőle.

Ahogy ajkaink elváltak hozzábújtam. Halkan, ugyan de hallottam angyalom lágy szavait a fejemben:

Látod, milyenek vagytok ti emberek? Amitek megvan nem értékelitek de amint megvonják azt tőletek, lehet az maga az érintés, rögtön az lesz az amire a legjobban vágytok és mindent megtennétek érte. 

Mondd, Hana. Ha nem teszem ezt veled, eljutottál volna idáig? 

♦ You're my Jane, I'll be your Tarzan [Lee Joon]

You're my Jane, I’ll be your Tarzan [Lee Joon]

A fejem…nagyon fáj.

Óvatosan kinyitottam a szemem majd pislogtam párat.

Hol vagyok?

Lassan felültem a földön, majd a fejemhez kaptam. 

Egy dzsungel?

Egy pillanatra megfagyott bennem minden gondolatom.

Hogy mi van?!

Szédelegve felálltam majd felnéztem. Az eget sem láttam a sok növénytől.

Remek. Csodás. Egyszerűen pazar.

Megfordultam majd megpillantottam tőlem nem messze egy repülőgép roncsait.

Aha… Oda nem megyek az biztos.

Felsóhajtottam. Annyira kába voltam, hogy eszembe se jutott pánikba esni, pedig normális esetbe már sipákolva a hajamat tépném a rémültségtől. 

Huh…. Lehet meg kéne nézni túlélte-e még valaki…

Lassan elindultam a gép felé mikor megtorpantam.

Úristen, mi okom van arra, hogy ilyen lazán kezeljem azt, hogy repülő balesetet szenvedtem? Mintha az olyan természetes lenne. Bár, azzal sem megyek töbre, ha sírni és sikítozni kezdenék. 

Megint felsóhajtottam.

- Valaki? – kiabáltam a gépre nézve. – Hahó!

Semmi válasz.

Csak én éltem volna túl? Kizárt… akkora mázlim nincs. Biztos mások is túlélték csak előbb felébredtek, mint én és elmentek valamerre. Igen, tuti így van.

A sűrű, alig járható dzsungel felé fordultam.

Gyerünk, Nicole. Mi lehetne itt amitől félned kéne?

- 1 órával később -

Haza akarok menni…

A lábam minden kis gyökeret megtalált, amibe megbotolhat, a  kezem minden trutyit képes volt felfedezni és a fejem is rátalált az összes létező pókhálóra.

- Nem bírom tovább!! – kiabáltam. – Utálom ezt a helyet! – kezdtem el könnyezni olyan ideges voltam. 

Ez a viselkedés már jobban hasonlít rám. Sajnos…

- Undorító ez az egész dzsungel! Fú! – mérgelődtem. 

Nekidőltem az egyik hatalmas fa törzsének. Nagyokat sóhajtoztam és kattogott az agyam, hogy mégis mihez kezdjek, hogy ezt túléljem.

- Otthon akarok lenni. – sóhajtoztam.

Halk morgás és száraz ágak ropogása csapta meg a fülem. A szemeim hirtelen nagyra nyíltak a rémülettől. Vonakodva előrébb léptem egyet majd lassan megfordultam.

Szent szar.

A vér is megfagyott bennem és ledermedtem.

L-Leopárd? Vannak itt olyanok?

A lábaim remegni kezdtek, ahogy a nyugodtan mászkáló nagymacskát figyeltem tőlem nem is annyira messze.

Fussak? Vagy ne? Basszus…

Lassan elindultam hátrafelé, amíg még nem vett észre. Bizonytalan lépésekkel hátráltam mikor egyszer csak reccsent egy nagyot egy elszáradt ág a lábam alatt amire összerezzentem majd megdermedtem. A nagymacska felemelte a fejét majd rám nézett.

Azt a rohadt fát csapja ketté a nyári villám, amelyiknek a szemete ide hullott, hogy rálépjek!

Pár másodpercig farkas szemet néztünk majd hirtelen, mint akit rakétából lőttek ki megiramodott felém.

- A francba! – kiáltottam fel majd rohanni kezdtem. 

Árkon, bokron keresztül, mint egy őrült futottam, ahogy még életembe soha. A kezeimmel hadonásztam magam előtt, hogy ne csapjanak arcon az ágak. Úgy lihegtem, mint egy kutya, miközben próbáltam nem elhasalni az egyenetlen nehezen járható talajon. 

Ilyen nincs. Miért pont én?

- Nem így akarok ám meghalni! – kiabáltam majd felnéztem az égre miközben futottam, amiből amúgy nem is láttam semmit. – Hallod?! Te ott fent! 

Könnyek gyűltek a szemembe a sok mérgelődéstől. Hátranéztem és láttam, hogy pár méterre van már csak tőlem a vadállat. 

A francba.

A növényzet ritkulni kezdett, aztán hirtelen eltűnt mind és egy hatalmas szakad termett előttem.

Ugorjak, vagy hagyjam, hogy széttépjen egy dög?

Hirtelen megálltam a szakad szélén.

Francokat, inkább futok a szakadék mentén tovább!

Balra fordultam és a szakadék mentén szaladtam tovább. Alig tettem pár lépést már éreztem is, ahogy karmai beleakadnak a nadrágom szélébe.

Hm… Ez nem jött össze.

Sikítozni és kapálózni kezdtem. A lábam alatt hirtelen beomlott a talaj és bennem megfagyott a pillanat, ahogy a szakadék felé visz a lendület.

Istenem. Te most szórakozol velem!?

A kék ég egyre távolabbinak tűnt miközben a szakad szélén álló vadállatot néztem. 

Ez nem ér…

Ahogy zuhantam könnyes szemmel sikítani kezdtem. A nagy sikoltozásomba véletlenül balra fordítottam a fejem és megláttam Őt.

Ez meg, mi a retkem?

A sikításom abbamaradt és ledöbbenve néztem őt miközben csak zuhantam.

Az a srác, meg… mit csinál?

Egy indán kapaszkodva jött felém hihetetlen gyorsasággal, majd ahogy közeledni kezdett felém, kinyújtotta  a kezét. 

Bassza meg. Tarzan él és ázsiai!

Hirtelen azzal a lendülettel, ahogy jött felém elkapta a derekam és ment velem tovább a saját kis útján. Megához szorított én meg gyorsan megfogtam az indát és csak pislogtam a nagy semmibe.

Őőő, most akkor mi van?

A lábam egyszer csak talajhoz ért mire megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Vajon a kezét nem akarja már levenni rólam?

- Mit képzelsz? Engedj el! Engedj el! – vettem le magamról kapkodva a fiú kezét mikor megláttam felém rohanni kis négylábú „barátomat.”

A fene.

- Ne hogy elengedj, ne hogy elengedj hallod!? – léptem oda a sráchoz majd a pólójába markoltam. Hátranézett majd kapkodva karolta át újra a derekam, magához szorított aztán lépett egyet és magával rántva leugrott a szakadékba.

Azt hiszem ez ment volna egyedül is…

Sikítani kezdtem ahogy zuhanni kezdtünk, de aztán megragadt egy fáról a szakadékba lógó indát ami a szakad széle felé kezdett lendíteni minket.

Na  jó, ez már nem ment volna…

Indáról, indára ugrált én meg csak sikítoztam.

- Áá-áá-áá-áá – hullámzott a hangom, ahogy a vastag faágakon kezdett el „csúszkálni”. 

Ha ez így megy, tovább kidobom a taccsot.

Fel, le, jobbra balra, aztán megint fel le és így ment velem végig a fél dzsungelen. Éreztem, hogy a gyomrom már nagyon rakoncátlankodik, mikor hirtelen megálltunk. Körül néztem és egy hatalmas, magas fa egyik ágán álltunk. Olyan vastag volt még az ága is, hogy táncolni lehetett volna rajta. 

Elég volt most már.

Felnéztem a megmentőmre. Hosszú kicsit kócos barna haja volt. 

Egész helyes.

Kezem óvatosan az övére tettem, amivel fogott majd lassan levettem magamról.

De az, hogy helyes még nem jelent semmit.

- Izé… - léptem hátrébb majd zavartan kerültem a tekintetét. – Kösz, vagy… valami ilyesmi. – mondtam majd végül mégis ránéztem.

Értetlenül meredt rám. Szakadt farmert és pólót viselt, de még így is látszott rajta, hogy milyen izmos.

- Mondom, köszönöm. – ismételtem meg magam.

Semmi reakció.

- Mi van megnémultál Tarzan? – mosolyodtam el.

Kissé oldalra döntötte a fejét, mint egy kiskutya majd leguggolt kezét pedig a földre tette a két térde között. 

Igaz is. Tarzan sem tudott beszélni. Legalább is a rajzfilmbe…

- Nem érted, amit mondok igaz? – sóhajtottam majd lenéztem és szinte beleszédültem látva, hogy milyen magasan vagyok. 

Innen az életbe nem jutok le. Legalább is egy darabban.

- Mondd csak… - kezdtem el, de mikor rá akartam nézni hűlt helyét találtam.

Hogy mi van!?

Hirtelen felforrt az agyam. 

Megment aztán meg itt hagy?! Ennyi erővel hagyhatott volna lezuhanni is!

- Hé! Gyere vissza! – kiabáltam miközben forgolódtam.

Ilyen még a filmekben sincs…!

- Hallod?! – kiabáltam majd megfordultam és ott lógott előttem egy indáról, fejjel lefelé.

Mint egy majom.

Megkönnyebbülve felsóhajtottam.

- Muszáj lesz találnunk egy közös nyelvet…

- És hogyan?

- Hát, még nem tudom… - vakargattam a fejem majd hirtelen megállt a kezem és rákaptam a tekintetem. – Hogy mit makogtál? – pislogtam lepetten.

- Ígérd meg, hogy nem akadsz ki. – mosolygott kínosan majd leugrott az indáról és elém állt. 

Megölöm… kinyírom, felakasztom, kibelezem, megsütöm és a leopárd elé dobom hátha ételmérgezést kap!

- Miért csak most, kezdesz el pofázni?! – ragadtam meg a pólója nyakát és néztem rá mérgesen.

- Bocs, de úgy elhitetted magaddal, hogy kuka vagyok, hogy ezt nem hagyhattam ki. – vigyorgott zavartan.

Idióta barom!

Kissé hátralöktem miközben elengedtem a pólóját majd a fejemhez kaptam és sóhajtottam egyet.

Ideges túrtam a hajamba majd csípőre tett kézzel sétáltam fel s alá. 

- Azért ennyire nem lehetsz mérges. – ült le én meg szúrós szemekkel ránéztem.

De. De lehetek.

- Amúgy mi a halált keres itt egy értelmes ember, mint te? – tettem ölbe a kezeimet választ várva.

- Úgy ahogy te. – mosolygott.

- Lezuhant a géped? – lepődtem meg,

- Ő, nem. – vágta rá.

Ch…

- Akkor meg? – kérdeztem mire tovább mosolygott bár elkapta a tekintetét, ami arra utal, hogy témaváltás lesz.

- Levigyelek? – kérdezte.

Így legyen ötösöm a lottón.

- Vagy várj! – csillantak fel a szemei majd felállt. – Mutatok valamit. – mondta majd hirtelen magához szorított és kezdődött előröl az utazgatás.

Huh… most jut eszembe. Nem is lottózom…

Utálom ezt a közlekedés módot. Felfordul tőle a gyomrom és félek is ilyen magasba.

- Amúgy… - zökkentem ki a gondolataimból. – Mi a neved? – néztem rá.

- Tarzan. – vágta rá komoly arccal.

- Komolyan? – emeltem fel a hangom meglepettségembe.

- Dehogy. – válaszolt megint csak komolyan.

Sejthettem volna…

- Akkor?

- Joon.

Joon…

- Értem…. – mondtam lehangoltan.

- És téged? – szólalt meg pár perces csönd után.

- Az én nev-eeeem. – kezdtem el sikítani mikor hirtelen fejjel lefelé láttam a világot. Hirtelen talajt ért a lábam, és olyan fejjel meredtem a semmibe, mint aki most szabadult az elmegyógyintézetből.

Ezt sose fogom tudni, megszokni.

- Nicole. – lélegeztem fel, majd befejeztem a mondatom, amit elkezdtem.

- Gyere. – fogta meg a kezem mire kirázott  a hideg és a kezemre néztem, amit erősen fogott.

Hát… oké.

Egy kis faház volt a fa tetején.

Azt hiszem ilyesmit akartam én is kiskoromban.

Viszonylag nagy erkélyféleség volt a ház előtt ahol épp sétáltunk. Benyitott az egyszerű házba és nem volt más bent, csak egy ágy, egy asztal és székek, meg persze egyéb kis díszítő elemek.

- Nagyon pofás. – néztem körbe. – Mióta kempingezel a fa tetején?

- 4 éve.

- Mennyi?! – fordultam felé kiakadva.

- Ennyire ne lepődj meg. – mosolygott.

- Mit keresel te itt 4 éve?

- Jól érzem itt magam. Véletlen műve, volt, hogy itt ragadtam, de nem bántam meg.

Még mindig nem értem.

- Remek. Én alig várom, hogy haza menjek. – ültem le az ágyra.

- Miből gondolod, hogy hazajuthatsz? – gondolkodott el.

- Biztos értünk fognak jönni.

- Értünk? – fordult felém lepetten.

- Erősen kétlem, hogy akkora mázlista lennék, hogy csak én éltem volna túl egy ekkora zuhanást.

- Hát ez meg is látszik rajtad. – mosolyodott el majd végig mért.

- Mi? – lepődtem meg majd én is végig néztem magamon.

Több seb szerintem el se fért volna rajtam.

Huh… észre se vettem. Nem is fájnak annyira, talán mert nem foglalkozom velük.

- Na lássuk. –dobott le mellém az ágyra egy elsősegély dobozt.

- Ez meg honnan van? – néztem fel rá.

- Azért én sem a nagy semmivel vetődtem ide. 

A mosoly levakarhatatlan volt az arcáról.

- Nem is szeretnél haza menni? – komolyodtam el.

- Nem. Jól vagyok itt.

- Miért jobb itt lenni? – kérdeztem mikor elkezdte fertőtleníteni a lábamon a sebeket, amiket iszonyúan csípett a szesz, de tűrtem.

- Nyugodtabb. Sokkal nyugodtabb. – javította ki magát. – Távol a sok kétszínű embertől… sokkal jobb.

Nem igazán értem őt.

- Áu! – kiáltottam fel a csípő fájdalomra.

- Nyugi. – csitítgatott lágy hangon.

Olyan furcsa…

- Nem vagy normális. – motyogtam.

- Miért? – nézett rám lepetten.

- Milyen ember akarna egyedül élni a dzsungel közepén?

- Tarzan? – mosolyodott el.

- Neki nem volt sok választása.

- Mégis boldog volt.

- Nem tudhatod.

- Igaz.

Ezzel az aranyos mosollyal az őrületbe kerget.

- Akkor sem vagy normális. – fordultam el duzzogva.

- Túl makacs vagy. – fogta meg a kezem majd óvatosan felhúzott az ágyról.

- Csak haza akarok menni… - hajtottam le a fejem.

Nem válaszolt csak elindult az ajtó felé, engem pedig húzott maga után.

Hova megyünk? Nem igazán van kedvem bármihez is.

Mikor kiértünk hirtelen felkapott az ölébe.

Hékás!

Átugrott a mellettünk lévő ágra, olyan könnyedén mintha csak egye lépett volna.

Most meg mire készül?

- Kapaszkodj. – mondta komoly hangon.

M-mivan?

Mielőtt visszakérdezhetem volna már egyre gyorsabban haladt velem, egyik fáról a másikra, és egyre magasabbra értünk.

Úristen…

- Csukd be a szemed. – mondta, ahogy megálltunk.

Egyszer legyen neki is gyerek nap.

Becsuktam a szemem majd vártam. Éreztem, ahogy óvatosan letesz én meg bizonytalanul dőltem kissé jobbra-balra miközben próbáltam megtartani az egyensúlyom a sötétségben. Kezeit a vállaimra tette majd óvatosan fordított rajtam egyet.

- Nézd csak. – súgta a fülembe mire lassan kinyitottam a szemem.

Elállt a lélegzetem.

Ez a hely, olyan mintha a világ teteje lenne.

Lassan kezdett lemenni a nap és narancssárgára festette a fénylő eget. Tényleg gyönyörű volt. 

Egyáltalán láttam én már siető életem során az, hogy milyen egy naplemente? Mit csináltam eddig? Csomó értelmetlen dolgot…

- Na milyen?

A friss lágy szelő simogatni kezdte az arcom, ahogy a lemenő napot és az előtte elrepülő madarakat néztem.

- Nem mindennapi látvány be kell ismernem.

- És ez még nem minden. – fogta meg a kezem mire felé kaptam lepetten a tekintetem. Halvány mosollyal figyelte ő is az előttük süllyedő napot.

Baj van. Ez az a rész a filmekben, amikor a lány hirtelen el kezd érezni valamit a hős férfi iránt.

Megráztam a fejem.

Nem! Ez nem az a film!

Sóhajtottam egyet majd újra a tájra néztem. Eddig csak kis jelentéktelen bogárként néztem alulról ezt a helyet, most meg, mint egy madár kitártam a szárnyaim és felülről  csodálom a  helyet ahol vagyok.

- Gyere mutatok még valamit! – mondta boldogan majd újra maga után kezdett húzni és kezdődött minden előröl.

Már akaratlanul is kezdem megszokni…

Vajon egy pofás ki barlang lesz a következő?

Már javában lement a nap mikor végre megálltunk.

- Wow… - állt el a lélegzetem mikor megláttam a sötét eget és fénylő csillagokat tükröző csillogó tavat amelyhez egy kisebb vízesés tartozott.

Oké, ez tényleg elképesztő.

- Ez az egyik kedvenc helyem. – mondta mire hátrafordultam és ránéztem.

- Azt hiszem, tudom miért. – fordultam újra a tó felé. 

A karomat kezdtem simogatni anélkül, hogy észrevettem volna. Amióta lement a nap eléggé lehűlt az idő. 

Vissza kéne menni… De nem tudok elszakadni a látványtól.

Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy valami meleg anyag terül a hátamra és a vállaimra. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Kösz… - fordultam felé, de mikor megláttam gyorsan visszafordultam és meg se próbáltam befejezni az elkezdett mondandóm.

Ez zavarba ejtő! Elhiszem, hogy vannak még figyelmes és kedves férfiak, de azért igazán…

magán hagyhatta volna a pólóját!

- E-ennyire azért nem f-fázom ám! – dadogtam idegességemben.

- Nem baj én nem fázom. – válaszolt.

- Kérlek. – mondtam majd levettem a hátamról a pólóját.

- Hm?

- Vedd fel! – tartottam felé a kezem, amibe  a pólója volt anélkül, hogy arra néztem volna.

Na mi lesz? Vedd már el!

Már nem is fázom. Sőt, teljesen kivert a víz olyan kínosan érzem magam.

Éreztem, ahogy lassan kiveszi a kezemből a pólóját mire megkönnyebbülve fellélegeztem. Azonnal megfordultam mosolyogva mintha mi sem történt volna.

Túl hamar történt. Túlságosan…

Azt hiszem még volt rá bő egy percem, hogy szemügyre vegyem izmos felsőteste minden egyes porcikáját.

Remek. Ezt akartam elkerülni.

Feltűnően próbáltam kerülni őt a tekintetemmel, de bármerre néztem a szemem sarkából még is mindent láttam.

Igazán felvette volna gyorsabban azt a pólót…Bár már mindegy. Talán nem is bánom annyira.

Odajött hozzám majd újra felakart venni, de hirtelen megdermedt és rám nézett.

- Szabad?

- Azt hiszem, ezen már túl vagyunk…- mosolyogtam kínosan.

Olyan furcsa ez a srác. De akkor is jó vele lenni.

A szemeim lassan lecsukódni készültek, ahogy az ölébe pihentem ő meg, akárcsak Tarzan ágról ágra haladva sietett vissza a kis faházhoz.

- Hé, ne aludj el. – rázott meg kissé.

Nyöszörögni kezdtem, és ahogy sokszor róla most rólam sem lehetett levakarni a mosolyt.

- Olyan vagy mint Tarzan. – dünnyögtem, de túlfáradt voltam kinyitni a szemem. Inkább még jobban hozzá bújtam és belemarkoltam a pólójába.

Fázom…

Lassan kinyitottam a szemem és a plafont bámultam.

Hát tényleg elaludtam…

Sóhajtottam egyet majd magamra húztam még jobban a takarót.

Várjunk csak… Joon!

Villámgyorsasággal ültem fel az ágyon és néztem körbe. Alig lehetett látni valamit, csak a Hold fénye adott némi segítséget. De még így is észrevettem Joon-t, a szoba másik felébe ülni, hátát a falnak támasztva fejét pedig lehajtva.

Ez nem normális… Most komolyan ott akar aludni!?

Sóhajtottam egyet majd levettem magamról a takarót.

Nem hiszem el, hogy nem fázik!

Felálltam majd magamhoz szorítottam a takarót és odasétáltam hozzá. Pár percig álltam mellette és figyeltem.

Bajban vagyok. De azt hiszem már késő…

Leültem mellé majd magunkra terítettem a takarót. Fejemet a vállára tettem és nyakig bebújtam a takaró alá. Nem sokkal később éreztem, hogy mocorogni kezd ezért levettem a fejem a válláról. Átölelt majd magához húzott.

Ha a szívem majd kiugrik a helyéről az érintésétől, az már régen rossz…

Fejemet visszahajtottam a vállára és átöleltem.

Jól van, Jane. Máris beleestél Tarzan csapdájába.

- Haza akarok menni… - motyogtam az orrom alatt miközben lassan kinyitottam a szemem. 

Már javában sütött a nap.

Remek…

Lassan feltápászkodtam majd felvettem a takarót a földről és visszatettem az ágyra.

- Felébredtél? – ugrott be az ablakon Joon.

Nem, éppen alva járok.

- Igen.

- Ami a tegnap estét illeti… - komolyodott el majd vakargatni kezdte a tarkóját. Gyorsan az ágy felé fordultam.

Úristen, de kínos.

Lehajtottam a fejem és szinte folyt rólam a víz.

Meghalok.

Hirtelen mögém lépett majd magához ölelt. Hátam a mellkasának simult és a szívem egyre rakoncátlanabbul vert a mellkasomba.

Oké, a lényeg hogy levegőt venni ne felejtsek el.

- Örültem neki… - mondta halkan.

Jó, most már tényleg nem tudok hova menekülni.

- Joon, én… - hirtelen helikopter hangja csapta meg a fülem. Szemeim felcsillantak, mire Joon lassan elengedett. Kiszaladtam a faházból és láttam a fejem fölött elzúgni a helikoptert. A gép roncsai felé tartott.

- Mondtam, hogy eljönnek majd értünk! – tettem össze a kezem és ugráltam örömömben.

A ház felé fordultam hatalmas mosollyal az arcomon. Joon lassan kijött majd a ház oldalának dőlt és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.

Biztos, egy kicsit csalódott. Én is az lennék…

- Haza mehetek. – jelentettem ki, mintha még én magam se tudtam volna felfogni.

- Pontosan. – jött oda hozzám majd magához ölelt és megfogta az egyik indát.

Életem utolsó ilyen utazása lesz ez…

- Várj! – szóltam rá mikor láttam, hogy indulni készül.

- Mi az? – nézett rám lepetten.

- Gyere velem.

Lehajtotta a fejét, majd felsóhajtott és újra rám nézett.

- Nem lehet.

- Miért?

- Nem akarok visszamenni. Ez az otthonom. – mondta majd magával rántott és levitt a hatalmas fáról.

- Köszönök mindent. – öleltem meg.

Mi ez az érzés már megint?

Lassan elengedtem majd utoljára rámosolyogtam.

Nem lágyulhatok el pont most.

Tettem pár lépést majd visszanéztem, hogy még egyszer ránézzek, de már nem volt ott.

Felsóhajtottam majd rohanni kezdtem a gép roncsai felé. 

Haza megyek. Igen, végre…

De miért nem hoz már annyira lázba?

Nehezen haladtam a sűrű bozótban és egyenetlen talajon.

Visszatérek a régi világomba. Erre vártam. Akkor meg mi van velem?!

Szívem már rég húzott a másik irányba, de a lábaim csak vittek tovább sietve a roncsok felé.

Miért… ? Miért fáj a mellkasom? Miért nem akar elmúlni ez a furcsa érzés?

Nem tudtam megállni, csak rohantam bár egyre jobban éreztem, hogy rossz irányba.

A francba! Nem mehetek vissza! Hiszen szeretem, és még meg se mondtam neki!

Hirtelen megbotlottam egy kiálló gyökérbe és szétterültem a földön.

Áú…

Ez rohadtul fáj…

Lassan a fejemhez nyúltam és nyomkodni kezdtem a fájó pontot.

- Áú… - motyogtam.

Kábán kinyitottam a szemem majd körbe néztem.

A szobám?! Mi a retek?!  Álmodtam!?

Felsóhajtottam. 

Némi megkönnyebbülés, hogy csak egy álom volt. Azt hiszem…

A tenyeremre néztem és egy nagy horzsolást vettem észre rajta.

Most akkor mi van?

A fejemet fogtam és szinte hallatszott, ahogy forognak a fejemben a kerekek.

Valaki megtalált és elhozott? Honnan tudta meg, hogy ki vagyok, hogy hol lakom?

Mondjuk, jobban belegondolva nem nagy ügy kinyomozni, de akkor is.

- Mi a fene… - mondtam fáradtan majd visszadőltem az ágyba.

Pedig, ott akartam maradni. Vele.

 Valaki megfogta a kezem majd fölém hajolt.

M-m-mi a szar?!

Kirázott  a hideg az ijedtségtől, de mikor megláttam az arcát könnybe lábadt a szemem.

Már tényleg nem értem mi van…

- Mit keresel itt? – kérdeztem. – Azt mondtad, nem hagyod ott az „otthonod”.

- Rájöttem, hogy az otthonom ott van ahol Te.

Wow… Vajon ő talált meg és végül jött vissza velem? Mindjárt elsírom magam…

- De akkor is…- fordítottam el a fejem a párnán. 

Bűntudatom van.

Lemászott rólam majd hirtelen felrántott az ágyról. Szorosan magához ölelt majd arcom a kezei közé fogta, és megcsókolt.

Miért könnyezek?

Pár könnycsepp végig folyt az arcom, mire elváltak ajkaink és a könnyeim kezdte törölgetni.

Azok a mély rejtelmes szemek, tényleg a csapdájukba ejtettek.

Rám mosolygott majd végig simította ujját az arcomon közben pedig azt mondta:

- Hogy lenne képes Tarzan, magára hagyni Jane-t?

♦ The Moon and the Wolf [Kai]

The Moon and the Wolf  [ Kai ]

Vajon mit kéne holnap felvennem? Huh… álmos vagyok. Egyáltalán milyen nap lesz holnap? Úristen, azt sem tudom hol áll a fejem.

- Nicole, figyelsz te rám!? – kiáltott rám felháborodva anyám. 

- Persze. – kaptam fel a fejem és válaszoltam reflexszerűen miközben a konyha asztalnál ültem, kezemmel pedig felkönyökölve tartottam a fejem.

- Hányszor mondjam még el, hogy éjfél előtt gyere haza?!

Megint ugyanaz a szöveg…

- De mondtam már, hogy…

- Nem érdekel hol voltál, időbe érj haza! – szakított félbe anyám.

Nem bulizni voltam, csak a barátnőmnél és bealudtunk.

Folytattam a fejembe a mondandóm.

- Ha még egyszer éjfél után érsz haza nem engedlek el sehová! – üvöltözött anyám.

Persze, persze. Mehetnék már aludni?

- Azt hiszed, körülötted forog a világ?!

Sóhajtottam egyet.

Hányszor hallottam már ezeket a szavakat életem során… Ha százszor nem akkor egyszer sem.

- Muszáj ezt minden héten eljátszanod?! – kiáltott, majd csípőre tette a kezét és sóhajtott egyet. 

Na, befejeztük mára?

Pár percig úgy állt majd megforgatta a szemeit és elindult a szobája felé.

Ideje volt már.

Ahogy elment felpattantam a székről, felsiettem az emeletre majd berohantam a szobámba. 

A mai fejmosás is megvolt.

Utálom a reggeleket.

Kómásan, mint a mosott hulla sétáltam a suli felé, vállamon a táskámmal sétáltam.

Alig aludtam pár órát…

Ha egy percre is megállok, képes lennék  állva elaludni. 

- Még be se értem, de már haza akarok menni. – motyogtam magamnak.

A sikátorból, ami előtt el szoktam menni zaj hallatszott. Megtorpantam és a sikátort kezdtem nézni, hogy mi okozza a zajt. Ide-oda hajolgatva, lépkedve nézelődtem. 

A sötét sikátor végéből egyszer csak egy világoskék szempár nézett vissza rám.

Mi a halál?!

Hátrébb léptem ijedtembe, a szívem vagy két ütemet kihagyott és szinte levegőt is elfelejtettem venni.

- Nicole! – hallottam a barátnőm hangját. 

A hang felé fordultam és láttam, ahogy mosolyogva szalad felém. Rögtön visszanéztem a sikátor mélyére, de már nem volt ott semmi.

Sok volt ez így kora reggel. De legalább felébredtem…

- Ma a szokásosnál is fáradtabbnak tűnsz. – jött oda hozzám az egyik osztálytársam majd rátámaszkodott az asztalomra.

- Ne is foglalkozz velem kérlek. – legyintettem egyet, majd feltettem a kezeim a padra rá pedig a fejemet. – Az is nehezemre esik, hogy beszéljek.

- Mint mindig. – nevetett fel, majd hallottam, ahogy elsétál.

Akkor sem hagy nyugodni, hogy mi volt abba a sikátorba. Olyan szép kék szemeket életembe nem láttam még, szinte világítottak a sötétbe.

Megszólalt a csengő. Kezdődik az óra.

Inkább alszok, úgyis elaludnék előbb vagy utóbb.

Ki a fene rázogat?!

Annyira rázott össze vissza szinte éreztem, ahogy az agyam a fejembe, de oda csúszkál. 

Ha nem hagyja, abba most azonnal bokán rúgom.

Nem akarta abbahagyni az Istenért sem.

- Mi van már?! – kaptam fel a fejem mérgesen.

- Vége van az utolsó órának. – lépett hátra lepetten a barátnőm.

Kipattantak a szemeim és mintha nem is lettem volna fáradt az agyam pörögni kezdett, mint még soha.

Egy percig sem maradok itt tovább. Főleg nem ma.

Felkaptam a táskámat, majd rohantam is ki a teremből. Szinte füstölt utánam az út, amin végig rohantam. 

Meg se álltam a sikátorig. Mire odaértem a levegő után kapkodtam. Pár percig csak ott álltam, hogy kipihenjem magam, majd vettem egy nagy levegőt és lassan elindultam befelé.

Szokott ide egyáltalán bejönni bárki is?

Hihetetlenül nagy sikátorba merészkedtem be. 

Sokkal kisebbnek hittem…

Papír, üvegek és sok más szemét hevert néhol a földön. A kukák környékén patkányok mozgolódtak, amitől kirázott a hideg.

Komolyan gondoltam én ezt, hogy ide be akarok jönni?

Mire a végére értem már eléggé felbátorodtam. A falat vizsgáltam, amivel szembe álltam.

Megtapsolom azt, aki ezt áttudja mászni.

Megfordultam majd sóhajtottam egyet.

Mégis mire számítottam? Hogy az, amit láttam majd órákkal később is itt lesz csak az én kedvemért?

- Ezt nem gondoltam végig elég alaposan. – vakargattam a fejem. 

Mikor lenéztem a lábamhoz pár patkány futkorászott körülöttem, és keresztül a lábamon.

Sikítva felugrottam majd kapálózni kezdtem.

Meghalok. Meghalok. Undorító!

Sikoltozva ugrándoztam, mint egy bolond. Nem néztem magam köré, hogy hova ugrálok mag csak eszeveszetten kapálóztam mikor a nagy ugrálás közepette beleléptem valami trutyiba.

Basszus.

Megcsúsztam és éreztem, ahogy a lendület hátrafelé dönt.

Nem is én lettem volna.

Nagy lendülettel dőltem hátra mikor a fejem a kő kemény falon koppant egyet, amire felnyekkentem. 

Megszédültem és a falnak dőlve lecsúsztam a földre. A fejemet fogtam hátul ahol bevágtam.

Banyek, ez nagyon fáj!

Éles fájdalom hasított végig az egész fejemen és lassan kezdtek a szemeim lecsukódni. Végül teljesen elsötétült minden.

Hideg van…

Lassan kinyitottam a szemem és felnéztem az égre.

Este van.

A fejem megint fájni kezdett mire felszisszentem.

- A fenébe. – morogtam.

Fel kéne állni és haza menni. De túlfáradt vagyok hozzá, és szédülök.

Sóhajtottam egyet majd erőtlenül esett a kezem magam mellé. Halk lépteket hallottam az utca felől mire lassan arra fordítottam a fejem. 

Azok a szemek…

A lélegzetem is elállt és a szemeim kikerekedtek. A szívem olyan gyorsan kezdett verni, hogy szinte kiugrott a helyéről.

El se hiszem…

A világoskéken izzó szempár felém tartott. 

Mi vagy te?

Ahogy közelebb ért kicsit tisztábban kezdtem látni, már amennyire lehetséges ez egy sötét sikátor mélyén.

Pár méterre tőlem megállt és rám meredt. A szemei szinte megbabonáztak. Éreztem, ahogy magukhoz vonzanak, mint mágnes a vasat. 

Előre dőltem majd magam alá húztam a lábaim és a térdeimre ereszkedtem. Ámulva néztem Őt. Őt, akinek a csapdájába estem. 

Nincs se kiút, se vissza út. Többé nincs.

Lassú magabiztos lépésekkel lépkedett oda hozzám  a gyönyörű kék szemekkel izzó sötétszürke farkas. Megállt előttem és a szemeimbe nézett. Fénylő szemeibe láttam az arcomat tükröződni. 

Elvesztem.

Lassan felemeltem a kezem és felé nyúltam. Nem mozdult, csak a lágy szellő játszadozott gyönyörű bundájával. Vonakodva, ugyan de kezem a fejére tettem. 

Ahogy kezem a puha szőréhez ért kirázott a hideg, mégis melegség öntötte el a szívem. 

Milyen szörnyeteg vagy te, hogy csak most látlak, de már akarlak?

Egyre bátrabban simogattam, majd kezem letévedt a nyakára. 

Nem akarlak elengedni.

Mintha nem is én uraltam volna a testem. Egy vadállatot simogattam az éjszaka közepén egy eldugott helyen.

Mi történik velem? Szemei mélysége végtelen,  mint az univerzum. Örökre elvesztem bennük. Már most érzem, hogy te vagy az én gyönyörű Szörnyűségem.

Lassan lehajtotta a fejét majd orrát közelebb vitte a másik kezemhez, ami magam mellett pihent. Óvatosan megnyalta majd újra rám nézett.

- Hogy kerül ide egy ilyen csoda, mint Te? – mondtam halkan miközben le se vettem a szemem róla. 

Még közelebb lépett hozzám majd puha fejét a vállamnak nyomta. Felemeltem a másik kezem is és belekaroltam. 

Kötődhet ember, ennyire egy gyönyörű szörnyhöz? Álmomba se gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés egy farkast ölelni.

Lassan elengedtem majd felálltam. Leporoltam magam majd felnéztem az égre. Míg én nézelődtem a farkas leült és le se vette a szemét rólam.

- Biztos, hogy farkas vagy és nem egy kutya? – vontam fel az egyik szemöldököm mikor ránéztem.

Már rég halott kéne legyek. De nem vagyok annyira hülye, hogy összekeverjek egy farkast egy kutyával. Ráadásul a szemei…

Kezem újra akaratlanul is felé nyúlt és simogatni kezdtem. 

Lehet, hogy gyönyörű szemei vannak, de látom benne a veszélyt és a fenyegetést. 

Végül elengedtem és lassan elmentem mellette.

Haza kell mennem. Nincs kedvem még egy vitához…

A farkas elszaladt mellettem majd pár lépésnyire előttem az oldalát mutatva nekem megállt  és éreztem a fenyegetést a szemeiben. Olyan diadalmasan állt előttem, hogy kirázott a hideg.

Érzem a veszélyt a levegőben.

- Mennem kell. – szólaltam meg.

Azt most meg minek mondtam ki? Úgysem érti meg…

Egy darabig még állt előttem majd lassan odébb ment és leült.

Vagy mégis?

Odasétáltam hozzá csodálkozva majd leguggoltam előtte.

- Köszönöm. – simogattam meg a fejét, amit a tenyerembe nyomott. 

Felálltam, majd ahogy elhagytam a sikátort a vonyítása csapta meg a fülem.

Olyan érzés volt hallani, mintha a szívemet láncok fonták volna körbe, és ahogy távolodtam tőle a láncok egyre szorosabban fogták körbe a szívem. Kétségbeesetten húzott vissza, a láncok meg csak szorultak, a szívem meg vérezni kezdett. 

Olyan  vagy mint angyalnak az ördög. Veszélyes, és csábító. 

Szombat reggel. 

Nem bírok magammal…

Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a házat. Egyenesen a sikátor felé vettem az irányt miközben a kezemben az ajándékom szorítottam. 

Épphogy beléptem a sikátorba már láttam, ahogy a hatalmas falat átugorva rohan felém.

Ámulatba ejtő volt nézni, ahogy az izmai megfeszülnek minden egyes ugrásnál.

Beljebb mentem a sikátorba majd letérdeltem a földre. Odarohant hozzám majd fejét az ölembe nyomta, mintha azt mondaná: Annyira hiányoztál.

Miután kivette  a fejét az ölemből felemeltem a kezem amibe egy lánc lógott. A medál egy holdat formált, ami előre hátra hintázott a lánc végén.

- Feltehetem? 

Ha ezt is megérti, lehidalok.

Lassan odahajolt a kezemhez majd megnyalta azt.

Ez lehetetlen.

Kikapcsoltam a láncot majd rátettem és visszakapcsoltam. 

Most már az enyém vagy…

Sosem gondoltam volna, hogy lehetek ilyen önző. 

Aznap este nem bírtam elaludni. Csak forgolódtam össze vissza de nem jött álom a szememre. A szívem hevesen kalapált.

Mi van velem?

Éjfélkor éreztem, ahogy a szél fúj.

Nyitva hagytam az ablakomat?

Felültem majd az ablakom felé fordultam. A nyitott ablak előtt egy srác állt. Pár évvel lehetett idősebb nálam. Elakadt a lélegeztem az ijedtségtől.

Betörő?!

Sikítani készültem mikor hirtelen előttem termett és befogta a számat. Megdermedtem a rémülettől.

A szemei…

- Pszt! – emelte a mutató ujját a szája elé.

Bólintottam egyet mire lassan levette a kezét a számról.

- A szemeid… - suttogtam miközben nem bírtam levenni a tekintetem róla. 

Hátrébb lépett és komoly arckifejezéssel rám nézett. A Hold fénye bevilágította a szobát, így láthattam minden porcikáját.

Lehetetlen.

Lassan felálltam az ágyról és lepetten mértem végig.

- Ki vagy te? – néztem rá gyanúsan.

- Nyugodj le… - emelte fel a kezeit, jelezve, hogy nem jön közelebb.

- „Nyugodj le” ?! – ismételtem felháborodva.

- Halkabban! – vágta rá suttogva mégis felháborodva.

- Mi a francot keresel a szobában!? És, hogy jöttél ide be?! Azonnal menj el vagy…

- Nicole? – hallottam anyám hangját a földszintről.

Basszus.

Lepetten a fiúra néztem ő meg megforgatta a szemeit.

Ezt nem így terveztem.

Hirtelen felkapott és az ablak felé indult meg velem.

- Ez nem gondolhatod komolyan!!! – kiabáltam miközben becsuktam a szemem és a nyaka köré fontam a kezem ijedtemben. Nem sokkal később éreztem, ahogy zuhanunk.

Meg fogok halni.

Mint a pihe úgy értünk földet, és kezdett el rohanni az ölében velem.

Mi a franc?

Visszhangzott a fejemben ahogy sietett velem a sötét utcákon. Akkorákat ugrott, amire ember nem lehet képes. 

Ez nem ember…

Aztán pár perces „utazás” után megállt én meg kiugrottam a karjai közül.

- Mégis mit képzelsz magadról?! – kiabáltam miközben hátrébb ugrottam tőle.

- Nicole… - indult meg felém.

Nicole?!

- Ne gyere közelebb! – hadonásztam, de megragadta a karom mire a szemeibe néztem.

Mi ez az érzés?

Szinte áramlott a melegség a szemeiből. Meg a veszély…

Lassan kezdtem lenyugodni, de a szívem mégsem akart visszavenni a heves kalapálásból.

Túlismerős ez az érzés.

- Honnan ismersz? – kérdeztem tőle nyugodt hangon.

Elengedte a karom majd közelebb lépett hozzám. Először kissé megijedtem és hátrébb akartam lépni de a derekamnál fogva magához húzott, kezemet pedig a mellkasához tette.

- Nem ismerős? – nézett rám mese szép szemeivel.

Valami van a kezem alatt.

Elvettem a kezem és ott lógott a nyakába a medál.

Nem lehet…

Kezemmel a számhoz kaptam, hogy visszatartsam a sikításom. Nem bírtam levenni a szemem a medálról.

Ez tényleg az…

A szemeibe néztem, amik ugyan sötétek voltak, de ugyanazt az érzést keltette bennem, mint az az élénk kék szempár.

Éreztem az érintését a derekamnál, amitől libabőrős lettem. 

Tényleg, nincs visszaút… Elvetted az eszem.

A pólójába markoltam majd hozzá simultam és megcsókoltam.

Angyal, aki beleszeretett az Ördögbe. Szépség, aki megtalálta a Szörnyetegét. Júlia, akit tiltott szerelembe csábított Rómeó. Hold, ami magához vonzza a farkast. Ez vagyok én.

Lassan elváltak ajkaink, de még többet akartam. 

- Elárulod végre a neved? – mondtam halkan majd felnéztem rá.

Kezei közé zárta az arcom majd megcsókolt. Magamhoz öleltem és elvesztem a pillanatba.

- Kai. – mondta két csók között.

Azok az érzések, amik felszínre törtek, éreztem, hogy visszavonhatatlanok.

Ez a csók volt a kegyelem döfés.

Vesztettem.

- Gyere velem. – tette homlokát az enyémhez.

- Hova?

- Bárhova.

Ha veled lehetek, mindegy hol vagyok.

- Rendben.

Hátrébb lépett majd rám mosolygott.

- Megmutatom az otthonom. – mondta majd megfogta a kezem és hirtelen minden sötét lett. Rajta kívül nem láttam semmi mást. Lepetten néztem körbe és olyan volt, mintha a nagy semmiben lebegnék.

Mi történik?

Aztán pár pillanat után egy erdő közepén találtam magam.

- Hol vagyunk?

- A világ másik végén.

- Hogyan? – néztem körbe.

Kai felemelte a kezét majd a másikkal a karján lévő karkötőre mutatott.

- Ezzel. Elég kevés van belőle. Egész hasznos kis darab nem? – mosolygott rám.

Fenébe is a sok beszéddel, hogy hol vagyunk, miért és hogyan.

Magamhoz öleltem és sose akartam elengedni.

Hogy lehet, valami ennyire csábító, hogy a világ másik felére is elmegyek, csak, hogy vele legyek?

Lépteket hallottam mire elengedtem Kai-t és a hang felé fordultam.

- Rég láttalak. – szólalt meg.

- Sehun. – mosolyodott el Kai.

Sehun odament Kai-hoz majd rámosolygott.

- Üdv újra itthon.

Sehun rám nézett mosolyogva.

Meg se kérdezi, hogy  ki vagyok, mi vagyok és miért vagyok itt?

Újabb lépteket hallottam. Nem sokkal később egy egész falka jelent meg a fák között.

Barátok?

- Francba. – jegyezte meg Sehun.

Tehát nem.
- Hogy vettek észre ilyen hamar? - kérdezte felháborodva Kai.
- A bosszú ereje csodákra képes...- válaszolt Sehun. - Kinyírtad a fél falkájukat, én is a halálodra vágynék a helyükben. 

- Lehet, hogy túl sok ellenséget szereztem világszerte? - mosolyodott el Kai. -  Gyere. – fogta meg a kezem majd rohanni kezdett az ellenkező irányba, de egy farkas elénk ugrott. Kai elengedte  a kezem és pillanatok alatt egy farkas volt mellettem és nem ő.

Egymásnak ugrottak és morogva karmolták, és harapták egymást. Aztán egyre többen jöttek. 

Hátrálni kezdtem, de nem tudtam, hova menjek.

Nem akarom itt hagyni…

Megfordultam és egy farkast láttam vicsorogva felém rohanni. Felsikítottam majd leguggoltam. Éreztem, ahogy valami elsuhan mellettem. Mikor kinyitottam a szemem Kai-t láttam, ahogy nekiront a másik nyakának. 

A hátam mögé néztem.

Jönnek még…

Balra tőlem Sehun, előttem pedig Kai harcolt.

Mit tegyek?

Egyre többen és többen lettek és mind Kai-ra mentek. Mindenhol harapták ahol csak érték, de ő még mindig harcolt. Hirtelen kiugrott a többi farkas közül és emberi alakba tért vissza.

- Sehun! – kiáltott mire Sehun felé fordult.

Kai levette a karkötőjét majd odadobta.

Csak  ne azt, amire gondolok…

Kai rám nézett majd nagy levegőt vett. Szemei csillogni kezdtek.

Könnyezik?

- Vidd el! – kiáltott oda Sehun-nak és épphogy kimondta újra rátámadtak.

- Kai! – indultam meg felé de Sehun megragadta a karom.

- Nem megyek! – kapálóztam.

- Sajnálom. – mondta majd meg is jelent a feketeség körülöttem. 

Könnyek gyűltek a szemembe. Az utolsó kép, amit láttam róla az az, ahogy farkas próbálják széttépni, de ő mégis engem néz.

Nem mehetek el. Ez nem érhet így véget! Hogy vagy képes úgy elengedni, hogy te sem akarod?!

A sikátorba találtam magam, előttem pedig Sehun állt.

- Vigyél vissza! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

- Nem tehetem. – jelentette ki.

- Ki mondta?! – háborodtam fel. – Hogy hagyhattad ott egyedül?! Meg fogják ölni! – kezdtem el sírni.

- Nem fogják. – mondta halál nyugodtsággal.

- Miért nem viszel vissza? – folytak végig a könnyeim az arcomon.

- Mert tudom, mit akar Kai.

Miről beszél?

- Mi? – kérdeztem vissza rémülten.

- Fogalmad sincs róla, milyen régóta figyel és vigyáz rád…

Nem csak pár napja?

- Bár még mindig nem értem, hogy gondolhatta komolyan azt, hogy együtt legyetek…

- Együtt leszünk!

- Most küldött el. – nézett rám ridegen. – Rájött, hogy ez lehetetlen és csak sebekkel jár.

Fejezd be.

- Csak miattad volt itt ilyen sokáig. Ennek most vége. – mondta majd felnézett a Holdra. – Mennem kell.

- Várj! – kiáltottam és nyúltam a kezemmel utána, de eltűnt.

Ez az egész olyan, mint egy álom… Egy rémálom. Még az Angyal és az Ördög is együtt lehet. A Szépség és a Szörnyeteg is egymásra talált, és Rómeó és Júlia örökre együtt maradt a halál után is. De mi…

A láncok a szívem körül olyan szorosak lettek, hogy megfojtották azt. A szívem elhalt, a láncoktól, amik fogságba tartották. És te, Kai mielőtt elengedted a láncok végét egy utolsót rántottál rajuk, hogy összeroppantsák a szívem. Csak egy percet kaptam megtudni milyen a boldogság…

Mi nem vagyunk se az Angyal és az Ördög, se a Szépség és a Szörnyeteg és se Rómeó és Júlia. Én vagyok a Hold, ami után vonyít a farkas, bár sose éri el. 

Igen, Mi vagyunk a Hold és a Farkas akik sose lesznek együtt.  

To be continued...